Hajnali merengés


Sokszor gondolkodott azon, hogy valóban van-e élet a halál után. Jó volt megkapaszkodni az igenben, mert az erőt és hitet adott. Erőt a veszteségek elviselésére, hitet a találkozásban.

A kora reggeli órában üres volt a temető. A derengésben kéknek látszott a hó, a sírokat valami bágyadt sápadtság lengte körül. Elmosódó, álombeli kertnek tűnt.

Lába alatt megroppant a hó, és ez felidézte a régen elmúlt teleket.
Hógolyózás a gleccserben, a júliusi napsütésben. Anyja sötétkék ruháján napsárga foltok villantak, olajosbarna bőre éles kontrasztot alkotott a hófehér háttérrel. Ahogy felidézte a múltat, úgy borzongott meg most is, mint akkor. Bizonytalan volt, hogy mi borzongatta meg jobban: a jégbe dermedt hó hidege, vagy a derékba tört fenyők temetőjének látványa. A hatalmas, megcsúszott hótömeg, mint egy óriási fűrész, megfelezte a fákat, a tetejüket pedig pár méterrel arrébb tette le. A gleccserben álló anya képe újabb képet hozott elő emlékeiből. Korcsolyáztak a patak tóvá felduzzasztott jégtükrén. Gyerekes kajánsággal figyelte, hogy anyja tyúkanyó módjára topog a parton és figyeli az ő rút kiskacsáját. Egy óvatlan pillanat, és azt érezte, hogy a dermesztően hideg víz a csípőjéig ér. Lékbe szaladt. Rémült sikoltása megbénította anyját, viszont bátyja ettől kapott erőre. Szinte repülve siklott feléje. Előre tartott karja mintha métereket nyúlt volna. Siklás közben karolta át húgát, és rántotta ki a vízből. A jég meg sem reccsent alattuk. A parton először átölelte a dermedtre fagyott lányt, majd megjátszott szigorral lehordta, hogy miért nem néz a lába elé.

Megállt a hótól roskadozó fenyő előtt és azon töprengett, kihez menjen először. Jobbra, a bátyja sírjához, vagy előre egyenesen a szüleiéhez. "Ahogy múlik az idő - gondolta, - egyre bonyolultabb megtalálni a sok sír között a legrövidebb utat." Hirtelen ötlettől vezérelve balra fordult. Csak pár métert kellett megtennie az apró sírok között, és máris előtte volt a kőbe vésett csecsemőfej. Ő faragta a lányának. Annak a pici lénynek, aki testéből szakadt ki, de karjában soha nem tartotta, hangját nem hallotta, illatát nem érezte. Pici kis lány. Csak két napra jött, de évek álmait zúzta szét apró cserepekre. Hosszú hónapokig tartott, mire törölte agyából azt a nyolc hónapot. Mire lelke megerősödött, a kicsi lány neve mellé egy legénykéé is odakerült. Nézte a csecsemőfejet, és gondolatban bocsánatot kért gyerekeitől, hogy ritkán jár erre. "Ti nem itt vagytok. Titeket álmodtalak. Így kevésbé fáj." - magyarázkodott.
Didergősen húzta össze magán a kabátot.
A feltámadó szél hideg kézként simogatta.
Letette szülei sírjára a rózsacsokrot. A fehér havon úgy virított, mint egy vérző szív.
Gondolatok nélkül állt. A szürkés derengés elmúlt, a sírokon már élesen látszottak a felíratok.

Egy éles madárkiáltás adta a figyelők tudtára, hogy a hang gazdája felébredt. Egy harkály ütemes kalapálása visszhangozta rá a választ.
Már nem merült fel benne a kérdés: van-e élet a halál után.