HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 1

Online vendég: 16

Tagok összesen: 1875

Írás összesen: 48822

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

Kankalin
2019-09-15 10:23:01

Szülinaposok
Reklám

Prózai művek / regény
Szerző: Antonia Alessandra AtlantasFeltöltés dátuma: 2007-07-04

Vámpír szív 5

V.
Gyermekrablás és máglya

- Miért kérdezi ezt tőlem, mein Herr?
- Gondolom, ismeri a tanítónőt. Neki nem rég született gyermeke, és nincs teje.
- Azt akarja, hogy szoptassam a kisbabáját?
- Pontosan. Van teje, Fräulein?
- Igen, van, de még mennyi!- csillant fel a lány szeme.
- Elvállalná a dajkaságot?
- Szívesen.
- Akkor menjen el hozzá, és mondja meg, hogy Wallenstein herceg küldi, maga a dajka.
- Rendben. Máris indulok, feltéve, ha megengedi, uram.
- Menjen.
A lány elment. Alexander elégedetten nézett utána. A lány felkereste Valeriát, aki örömmel fogadta.
- A nevem Helene Bosch. Wallenstein herceg küldött.
- Maga a dajka?
- Igen, meine Frau.
- Kérem, szólítson Valeriának.
- Rendben.
- Jöjjön, megmutatom a kisbabámat. Biztosan el fogja bűvölni.
Helenét azonnal elbűvölte a kis Alexandra.
- Milyen aranyos! Hogy hívják?
- Alessandra Valeria.
- Nagyon szép. Éhes vagy, kicsikém?
- Biztos éhes, mert még nem szopott.
- Akkor megetetem.
- Rendben, én meg befejezem az ebédet.
A kislány evett, és az anyja is megnyugodott. Eljött a szeptember, s Helene is bevált pótmamaként. Ennek a két szülő örült a legjobban. Valeria úgy döntött, visszamegy dolgozni, hisz nem azért jött, hogy mások nyakán éljen. Helene dajkából házvezetőnővé lépett elő. Alexander nem rajongott azért, hogy a lány vissza akar menni az iskolába, de utána fejet hajtott a lány érvei előtt, s megértette a dolgot. Szeptember első napján a lány, mikor beért az iskolába, az igazgatóval találkozott.
- Signorina Mantegna! Micsoda öröm Önt újra itt látni. Kire hagyta a kisbabáját?
- Egy lányra, aki a dajka és a házvezetőnő szerepét is betölti.
- Ki az a lány?
- Helene Bosch-nak hívják.
- Igen, ismerem a lányt, és jól döntött, hogy őt választotta.
- Köszönöm.
A nap gyorsan telt, s este Valeria együtt volt Alexandrával.
- Nem sírt sokat, Helene?
- Nem, nagyon jó kisbaba. Jól telt a napja?
- Igen, de azt hiszem, tegeződhetnénk, hisz egyidősek vagyunk.
- Rendben. Én megyek, mert vár a családom odahaza. Hagyok egy kis tejet, ha kell.
- Jó, szükség lesz rá.
Helene elment, s Valeria egyedül maradt. Lefeküdt aludni. Éjszaka párszor felkelt, hogy megetesse a lányát. Alexander ezen az éjszakán nem tudott jönni. A hetek gyorsan teltek, s a lány és Helene megszokták egymást. Egy nap megkérte Helenét, hogy maradjon éjszakára, mert beszélni szeretne a herceggel, és nem tudja, mikor jön haza. A lány maradt, így Valeria elment. Kellemes estét, majd egy vad éjszakát töltöttek együtt Alexanderrel.
- Milyen a munka? Nem fárasztó?
- Három hónapos bezártság után üdítő.
- Gondolom. Jól érzed magad?
- Kicsit fáradt vagyok, de bírom a tempót.
- Akkor jó.
Valeria csak hajnalban ment haza. Mikor haza ért Helene fogadta, aki igen csak fel volt dúlva.
- Mi történt?- kérdezte a lány- A kicsivel van gond?
- Elvitték! Elvitték Alessandrát!
- Hogy érted ezt? Ki?
- Nem tudom!- tört ki a zokogás Helenéből.
- Nyugodj meg, és mesélj el mindent. Ülj le!
- Ránk törtek, engem leütöttek. Mikor felébredtem Alessandra nem volt sehol!
- Jól van, nyugalom! Láttad az arcukat?
- Nem túl gyorsan történt minden.
- Figyelj rám, szólj a hercegnek, mondj el nekik mindent, amit most nekem mondtál.
- Jó, megyek.
- Szedd össze magad, moss arcot, és menj!
Helene egy óra múlva elment. Valeria agya vadul járt, gondolkodott, ki lehet a tettes, vagy a megbízó. Helene ez alatt reszketve állt a kegyelmes herceg előtt.
- Mi a baj, gyermekem?- kérdezte szelíden a vámpír
- Elvitték a tanítónő kisbabáját!
- Hogyan?
A lány elmesélte. Alexandernek egy arcizma se rándult.
- Bocsáss meg, kegyelmes úr!- zokogta Helene.
- Nyugodj meg, Helene! A tanítónő hogy fogadta?
- Az arca nyugodt volt, de a szemében és a hangjában aggódás volt. Félek, uram. Ha a kicsinek valami baja lesz abba én, belehalok!
- Teszek róla, hogy ne essen bántódása! Van lehetséges gyanúsítottja?
- Igen, az elöljáróné! Ő sokat legyeskedett Valeria és Alessandra körül.
- Értem. Akkor nála kezdjük a kutatást. Gyere, pihenj le! Na gyere!
Leültette a lány a szalonban, bort töltött, és bele kevert egy kis altatót.
- Idd ki!- nyomta a lány kezébe a poharat.
Helene kiitta, s azonnal érezte a hatást. Alexander, mikor a lány felállt és megszédült, gyorsan a segítségére sietett. Helene ájultan hullott gazdája karjába, aki ölbe vette, s vitte az egyik cselédszobába, ahol lefektette. Nézte a könnyáztatta arcú lányt, majd úgy döntött, ha besötétedik, elmegy a kedveséhez. Az elhatározása azonban füstbement, mert Valeria jött el hozzá.
- Alexander!- kiáltotta, mikor berontott a házba.
- Ejnye, signorina! Nem szép dolog ajtóstul a házba rontani!- hangzott a lánytól balra.
Veleria kétségbeesetten rohant hozzá, s a karjaiba vetette magát.
- Na, kicsikém!- suttogta a férfi- Nincs semmi baj, nyugodj meg!
- Helene elmondott neked mindent?
- Igen. Bevetettem vele egy altatót és most alszik.
- Van tipped, ki vehette el a gyermekünket?
- Helene szerint az elöljáróné a bűnös.
- Szerintem is ő volt! Segíts rajtam, könyörgök!
- Segítek, ne félj! Visszaszerzem a gyerekünket, még ha a pokol legmélyebb bugyrába rejtették is, ezt garantálom!
Behunyt szemmel mondta ezt, mikor kinyitotta, szeme smaragdzöld volt, szemfogai, pedig hosszabbak, mint általában. Valeria megnyugodva bújt a férfihoz. Alexander megsimogatta, majd ennyit mondott:
- Pihenj le, kedves.
- Jó.- mosolygott a hercegre a lány.
- Már vártam ezt a mosolyt.- hajolt a lányhoz, és megcsókolta, aki viszonozta.
- Megyek, lefekszem.
- Menj, a szobád készen vár.
Valeria lefeküdt, s késő délután ébredt fel. Helene is akkor tért magához. Alexander aludt a koporsójában, de ahogy a nap lenyugodott, megjelent a két lány előtt.
- Bocsánat, hölgyeim!- mosolygott a két lányra, akiket megijesztett hírtelen felbukkanásával.
- Nagyon megijesztett minket, signor!- mondta korholóan Valeria.
Alexander egy gúnyos félmosollyal nézett rá.
- Én most elmegyek, de nemsokára visszatérek!
- Hová akar menni?- kérdezte Helene.
- Körbeszimatolok kicsit a Noske házaspárnál.
- Én is megyek!- ugrott fel Valeria.
- Nem, signorina, maga itt marad, és nem mozdul!- mordult rá a vámpír.
- Kérem, duca Wallenstein!- könyörgött a lány.(= herceg)
- Azt mondtam, nem!- szólt figyelmeztetően a férfi.
Valeria lehajtotta a fejét.
- Megadom magam!- szólt csendesen.
- Okos kislány!- dicsérte Alexander.
Elment, s a két lány aggódó és reménykedő imádkozásba kezdett. A férfi megjelent a falu főterén, majd rövid séta után elérte az elöljáró házát. Az ablakok világosak voltak, tehát még nem tértek nyugovóra. Kopogtatott, majd egy perc múlva megjelent az elöljáró. Mikor meg látta, elsápadt, de sikerült egy mosolyt erőltetnie az arcára.
- Micsoda megtiszteltetés, kegyelmes úr! Mi szél hozta?
- Beszélni akarok a nejével! Hol van?
- A házban, hívom. Nem akar bejönni?
- Nem, köszönöm. Hívja a feleségét!
- Igenis.- azzal sietett is vissza.
- Ki van itt?- nézett a nő a férjére.
- Wallenstein herceg. Veled akar beszélni.
Frau Noske kisietett.
- Kegyelmes herceg itt vagyok. Miért hivattál?
- Tud valamit signorina Mantegna kisbabájáról?
- Nem, miért valami baj van?
- Elrabolták.
- És maga engem gyanúsít? Igen, sokat voltam a kicsivel, de más gyereke nekem nem kell! Visszautasítom a vádat!
- Értem. Mondja, tudnak más gyerekrablásról is?
- Nem, nem tudunk, de nem mi vagyunk azok, akik elvitték.
- Jártak mostanában idegenek a Fäuleinnál?
- Honnan tudjam én azt? Kérdezze inkább a dajkától, az biztos tudja!
- Honnan tud maga a dajkáról? Az a lány csak pár hónapja van itt.
- Láttam már párszor a kicsivel.
- Köszönöm, Frau Noske.
- Szívesen.- mordult oda az asszony, majd bement a házba, becsapva Alexander orra előtt az ajtót.
A férfi elmosolyodott. Többet tudott meg, mint amire számított. Igaz, hogy az asszony hazudott, de volt, amikor igazat mondott, és ezt nem csak a szavaival, de a viselkedésével is elárulta. Ám nem csak az övé, hanem a férjéé is. Meg van a nyom, s a vámpír szagot fogott. Tudta, hogy a falutól 50 kilométerre van egy kis nyaralójuk, ami ideális egy elrabolt gyermek rejtegetésére. Még ma éjjel elmegy, és ott is körbenéz. Azonnal indult, mert rövid az éjszaka és az idő is szorít. Benn a házban az asszony eközben aggódva nézett a férjére.
- Szerinted rájött valamire?
- Reméljük nem.
- Szerinted, tud a nyaralóról?
- Nem hinném, hisz elvonultan él, és alig tud valamit a falu elöljárójának dolgairól.
- Csak arról, hogy eltűnt egy gyerek! Gondolhattam volna, hogy az a liba rögtön hozzá szalad, mert jóban van vele.
- Nyugodj meg, soha nem jönnek rá, hogy nálunk van a baba, hisz a cseléd nem látta a rabló arcát és leütötték.
- Remélem igazad lesz.
- Menjünk aludni, mára elég volt az izgalmakból!
Aztán sötét lett a ház. Alexander ez alatt a nyaralóban megtalálta a lányát. Az asszony, aki ideiglenes dajkája volt, mélyen aludt, de a kicsi megérezte apja jelenlétét, és rámosolygott. A herceg gyengéd pillantást vetett a lányára, majd megsimogatta.
- Jól van, kicsikém, itt vagyok, és hamarosan a mamád is itt lesz, megígérem.
Mivel bizonyítékot szerzett, hogy itt van, és nem esett bántódása, fájó szívvel, de elment. Alexandra sírva fakadt, mikor apja eltűnt. A dajka felébredt a sírásra, de csak nagy nehézségek árán tudta megnyugtatni. A herceg visszatért a kastélyba, ahol a két lány azonnal odasietett hozzá.
- Na, megtalálta?- kérdezte Valeria.
- Igen, és helyes volt a gyanú, valóban Noskeéknél van, még hozzá a nyaralójukban.
- Az hol van?
- Fenn a hegyekben. Ne haragudjon, signorina, de nem mondhatok többet.
- Miért?
- Mert félek, odamenne és visszalopná a gyerekét, ürügyet szolgáltatva egy kis büntetésre.
- Alex... akarom mondani, signor Wallenstein ezt visszautasítom!
- Akkor maradjon a fenekén, és bizonyítsa be, hogy tud türelmes is lenni!
Valeria lehajtotta a fejét.
- Pihenjen le, Helene, fáradtnak látszik.
- Igen, mein Herr!- hangzott az engedelmes válasz, majd a lány távozott. Alexander becsukta a szalon ajtaját, így kettesben maradt Valeriával.
- Jól vagy?- nézett a lányra.
- Igen, ez nagy megkönnyebbülés volt nekem.
- Hidd el, nekem is.
- Van vele valaki?
- Igen, egy asszony. Soha sem láttam, ne kérdezd kicsoda!
Valeria odabújt szerelméhez, majd ezt mondta:
- Örülök, hogy nem bántották! De mire kell nekik a kicsikénk?
- Nem tudom.
- Remélem, nem jöttek rá, hogy te vagy Alexandra apja.
- Én is, de tudod, Alexandra túl szép, hogy igaz legyen. Azaz, hogy ember apja legyen! Lehet, hogy gyanakodnak rám.
- Kérlek, ne mondd ezt! Nem akarok ilyet hallani.
- Akkor miért pont a mi gyerekünk kell nekik, miért nem másé.
- Mert túlságosan szép! Tetszik nekik Alexandra!
- Ne félj, kedves! Tudom, hol van, és figyelni fogom. Feküdj le, és na aggódj! Rendben?
- Igen.
A lány elment, s nyugovóra tért. Alexander éhes volt, de most nem galambvérre, hanem embervérre fájt a foga. Gonosz fény villant fel, gúnyosan elmosolyodott. Úgy döntött ma éjjel borsot tör az elöljáró orra alá, és ma éjjel megöl valakit a faluból, még pedig olyat, aki nélkülözhetetlen a munkájában. Ez pedig a jegyző lesz. Ő tényleg nélkülözhetetlen. Kihasználta az éjszaka utolsó óráit, és elment a jegyző házába. A jegyző egy 36 éves nő volt, így könnyű volt vele a dolga. Az asszony felriadt, belenézett a smaragdzöld szemekbe, s azonnal feltámadt benne a vágy. Alexander belecsókolt a nyakába, majd kiszívta a vérét. A nő eszméletlenül hullott a párnáira. A férfi elégedetten egyenesedett fel, szája széle véres volt, de most revansot vett. Nézte a haldokló asszonyt, és gúnyosan mosolygott. Mivel virradt, ideje volt hazatérni. Másnap reggel Valeria és Helene visszatértek a faluba. Mikor elértek látták, hogy a halott jegyzőnőt kihozzák a házból. Látták a nyakán a két pontot, és tudták, hogy ezt Alexander tette.
- Nyilván bosszút állt a gyerek miatt.- mondta bölcsen Helene.- Nagyon kedvel téged, Valeria, és a kicsikédet is. Mintha csak a sajátja lenne.
- Tudom, Helene.
- Kíváncsi vagyok, mit szól ehhez az elöljáró.
- Én is.
Az elöljáró halálsápadtan nézett a jegyzőre. Nincs, aki végezze a jegyzői munkát, s hónapokba telik, míg kerít egy másikat. Mikor meglátta a két lányt, dühös lett, odament Valériához, és így szólt:
- Jöjjön velem!
- Mit akar tőlem?
- Majd elmondom, csak jöjjön!
- Maradj, Helene, mindjárt jövök.
Kétszáz méterrel arrább az elöljáró ezt kérdezte:
- Elment Wallensteinhez, hogy eltűnt a kicsikéje? Ajánlom, hogy ne magától tudja, mert akkor felbujtásért börtönbe záratom!
- A herceg nem tőlem tudja, hanem a dajkától, de ha bántani meri a lányt, akkor magára uszítom a herceget, megértette?
- Fenyeget, kisasszony?
- Nem, csak figyelmezetem. De az is lehet, hogy már elege lett a böjtölésből, és úgy döntött, hogy eszik.
- Csakhogy a jegyzővel kezdte! Nem találja furcsának?
- Nem! 1: 1000- hez az esélye, hogy direkt tette.
- Mag védi ezt a gyalázatost?
- Nana! Ő nem gyalázatos, úgy hogy válogassa meg a szavait, ha a hercegről beszél!
- Maga ne regulázzon engem, megértette? Nem vagyok a tanítványa!
- Pedig magára férne egy kis jó modor.
Az elöljáró elvesztette a fejét, és megütötte Valeriát, aki elvágódott a földön, szája sarkában, pedig egy vércsík jelent meg. Helene mindenféle szitkok közepette rohant Valeriához, és felsegítette.
- Hogy képzeli? Nem szorult magába egy csepp lovagiasság sem? A gazdám is ezerszer lovagiasabb magánál!
- Ne merjen összehasonlítani azzal az élőhalottal!- támadt rá Helenére a férfi.
- Tudja, mit mondok magának? Örülnék, ha a gazdám következő áldozata lenne!
Herr Noske halálsápadtan hátrált két lépést, és Helene elvitte Valeriát.
- Köszönöm, Helene!
- Nincs mit!
Bezárkóztak a házba, a lány kitisztította Valeria sebét, de közben dohogott.
- Még hogy ne hasonlítsam össze vele! Hát nem is lehet egy napon emlegetni őket! Hogy mer kezet emelni egy nőre?
- Nyugodj meg, Helene, semmi baj! Kissé messzire mentem!
- Csak azt kapta, amit megérdemelt! Nem túloztál, csak megmondtad neki, amit gondoltál!
Valeria elmosolyodott.
- De azért tőled is megkapta a magáét!
- Én is csak azt mondtam neki, ami az igazság!
- Te tényleg örülnél, ha a herceg megölné?
- Az ő lelkén szárad a gyermeked elrablása! Igen örülnék, mert akkor tudnám, hogy nem emel rád kezet ismét!
- Helene! Ilyet ne mondj, mert akkor nem tudna megfizetni Alessandra elrablásáért!
- De azért még fenyegetőzik, hogy felbujtásért börtönbe zárat! Majd ezért lesz még mit hallgatnia! De nem csak tőlem, mert nekem is lesz hozzá pár szavam, hanem a hercegtől is!
- Nem szorulok minden apróságért Wallenstein herceg védelmére! Hagyd már a témát!
- De hát...
- Nagylány vagyok, el tudom intézni magam is! Ne szólj erről senkinek, de főleg a kegyelmes úrnak ne! Világos?
- Igen.
- Helyes! Gyere, szedjük rendbe a házat.
Munkához láttak. Este az elöljáró jött hozzájuk. Valeria nyitott ajtót.
- Mit akar, uram?
- Bocsánatot szeretnék kérni a reggeli viselkedésemért. Igazán sajnálom, de ideges voltam, kérem, felejtse el azokat a szavakat, és fogadja bocsánatkérésemet.
- Elfogadom, és most elnézést, de van még dolgunk.- azzal bevágta az ajtót.
A férfi rájött, hogy nem volt valami meggyőző, vagy a lány haragszik rá nagyon. Bár ő se bocsátana meg egy könnyen, ha valaki ilyesmiket vágna a fejéhez. Úgy döntött, haza megy, és kivárja, míg a fiatal nő haragja megenyhül. Valeria azonban nem haragudott, bár nem esetek jól az elöljáró szavai, és ütése, de nem volt olyan vészes dolog. Csak az fájt neki, hogy ő volt az, aki elvitte a kisbabáját. Helenét hazaküldte, mondván egyedül akar lenni, bár a másik lány nem hagyta magára szívesen. Éjszaka Alexander jött el hozzá. Gyengéden megsimogatta, majd a magához térő Valeriát a karjába vette, az ablakhoz vitte. A falu felett fényesen világított a D-alakú hold.
- Nézd, kedves, milyen szép éjszakánk van.
- Igen, valóban.
- Nem akarsz sétálni egyet?
- De, szívesen.
Eltűntek, majd a falutól 50 kilométerre jelentek meg. Mielőtt elindultak volna, Alexander ezt mondta:
- Figyelj rám! Elviszlek a kicsihez, de ígérd meg, hogy nem nyúlsz hozzá, és nyugodt maradsz!
- Megígérem!
A herceg elvitte a lányukhoz. Valeria mikor meglátta, összeharapta a száját, de uralkodott magán. A kicsi békésen aludt, s a szobában ott volt a dajka is.
- Látod, nincs semmi baja, és hamarosan hazahozom!
- Igen, látom. Remélem hamarosan újra velem lesz.
- Gondoskodom róla, hogy így legyen. Menjünk!
Valeria tiltakozni próbált, de a következő percben már a saját otthonában volt. Mérgesen nézett a férfira, de ő megfogta az állát, a szemébe nézett, és megrázta a fejét. Keze véletlenül hozzáért a lány sebéhez, mire a másik felszisszent.
- Mi történt veled?
- Semmi, Alexander, hidd el!
- De látom, hogy igen. Mi történt? Ne próbálj becsapni engem!
Valeria kénytelen-kelletlen, de elmondta a reggel történteket.
- Megölöm!- mordult fel a férfi, és a szeme smaragdzölddé vált, fogai megnyúltak.
Valeria rémülten nézett a férfira.
- Alexander! Kérlek, nyugodj meg!- sikoltott fel.
De a férfi köddé vált. Valeria halálra rémülve nézett utána.
- Istenem! Miért kényszeríttettél erre? Mit akarsz most tenni!- kérdezte magától.
Ez alatt a férfi megjelent az elöljáró házában.
- Noske!- mordult rá az alvó férfira.
A másik felriadt, és halálsápadtan meredt a hercegre.
- Kegyelmes úr! De megijesztettél! Mit óhajtasz tőlem?
- Add vissza a tanítónő gyermekét, akit a nyaralódban rejtegetsz, és ha meg tudom, hogy kezet emeltél rá, meghalsz!
- Miről beszélsz, legkegyelmesebb herceg?
- Tudod, miről beszélek, halandó! Ne játszadozz a türelmemmel, megértettél? Holnap visszaadod a gyermeket, és nyilvánosan bocsánatot kérsz attól az asszonytól, majd pedig lemondasz a pozíciódról, és két nap múlva örökre eltakarodsz innen!
- De nagyuram! Van bizonyítékod a vádjaidra?
- Igen! A gyereket személyesen láttam, a reggeliekről, pedig a cselédtől tudok.
Herr Noske rémülten hallgatta a férfit. Mélyen egymás szemébe néztek. A herceg szemében gyűlölet és megvetés, a másikéban halálos rémület ült. Végül Alexander megrázta a fejét, és hidegen szólt:
- Szánalmas, szerencsétlen halandó!
Ezzel eltűnt. Karl Noske sokáig ült az ágyában, és képtelen volt elaludni. Agyában vadul kavarogtak a gondolatok. Szíve szerint azonnal visszaadta volna Alexandrát az anyjának, de a halott herceg is megjelent a szeme előtt. Reggel későn kelt, és elmondta a nejének. Az is megijedt, de ezt mondta:
- Nem adjuk, és nem hagyjuk el a falut. A hercegtől akarunk megszabadulni, de megszabadulhatunk vele együtt attól a vámpírbarát tyúktól is!
- De nekidühödtél! Eddig semmi bajod nem volt a tanítónővel, és most rá is haragszol?
- Igen, mert segít annak a vámpír fattyúnak! Én régóta mondom neked, hogy ez nem normális állapot! A vámpíroktól rettegnek, nem pedig barátkoznak velük.
- Ez a lány túl naiv, és lesüt róla, hogy életében nem volt dolga vámpírral. Bár az is lehet, hogy a herceg telebeszélte a fejét mindenfélével. Viszont az érdekes, hogy eddig nem harapta meg!
- De miért nem? Frau Winterrel könnyen végzett, akkor ezt a lányt miért nem ölte meg?
- Lehet, hogy maradtak benne emberi érzések?
- A gyilkosságból ítélve nem!
- Lehet, hogy szerelmes a lányba? De az is lehetséges, hogy a kis Alessandra is Wallenstein hercegé!
- Nem mondasz ostobaságot, Karl!- kapott a szón az asszony.
- De hát az lehetetlen, hisz a vámpír egy holttest, és halottak nem tudnak gyermekeket nemzeni!
- És ha nem teljes vámpír?
- Ezt hogy érted?
- Vedd számba, hogy a jegyző az első, akit megölt, de talán csak bosszúból, hogy érzékeltesse mennyire haragszik ránk!
- Ez igaz!
- Nos, ha nem teljes vámpír, akkor él valamennyire, és képes gyermeket is nemzeni!
- Igazad lehet.
Alexander visszatért a kastélyába, és alig látott dühében. Ha most elé állna egy halandó habozás nélkül megölné. Hirtelen egy bátortalan hang szólalt meg a háta mögött:
- Kegyelmes herceg, Ön az?
A férfi megfordult, és Helénét látta maga előtt.
- Mi történt?- kérdezte egy mosolyt erőltetve az arcára.
- Semmi, csak azt hittem valami betörő jár itt.
- Menj aludni! Nincs semmi baj, köszönöm, hogy éber voltál.
- Igenis! Jó éjszakát, uram!
- Jó éjszakát, Helene!
Mikor a lány elment, a férfi rádöbbent, hogy elszállt a haragja. Hirtelen rájött, ez a néhány mondat megnyugtatta feldúlt kedélyállapotát. Örült, hogy van egy hű embere, aki vigyáz a házára és a biztonságára. Holnap éjjel elhozza a kis Alexandrát, majd az anyját. Érezte, hogy veszély fenyegeti kedvesét és gyermekét, ezért minél előbb biztonságban akarta tudni őket. Másnap este Helene jött hozzá azzal, hogy Valeriát elvitték, és boszorkányság valamint a Sátánnal való cimborálás címén a közeli kolostorba zárták.
- A gyermek?
- A gyermek nem volt ott.
- Átkozott elöljáró, ezt nem úszod meg szárazon!
- Mit akarsz tenni, nagyúr?
- "Elbeszélgetek" kicsit azzal a patkánnyal!- mordult fel a férfi, de látta a lány ijedtségét, amit a "patkány" szóval váltott ki.
- Ne aggódj, nem lesz baj!
- De Ön nem tud Valeria kisasszonyhoz menni, csupa olyan dologgal vették körbe, amit a fajtája nem szeret.
- Én nem vagyok teljes vámpír elfelejtetted? Én rám nem hatnak azok az ostoba papok meg a keresztjeik, Bibliáik és szenteltvizeik.
- Járjon szerencsével, uram, és hozza ki a Fräuleint!- mosolyodott el a lány.
- Köszönöm.- a férfi homlokon csókolta Helenét, majd eltűnt.
- És Ön is térjen vissza épségben!- morogta utána a lány.
A herceg megjelent a kolostor alagsorában, ahol a cellák voltak. Farkassá változott, s követte Valeria szagát. Az utolsó jobb oldali cellánál ért véget. Megkaparta az ajtót, majd visszaváltozott. Valeria meglátta a férfit.
- Alex...- akarta kiáltani.
- Hallgass, kedves, inkább eresz be!
- Nem tudlak, a papnál van a kulcs!
- Akkor én megyek.
Denevérré vált, és berepült az ajtó rácsán keresztül.
- Tudod, mit akarnak tőled?- kérdezte, mikor felvette eredeti alakját.
- Nem, fogalmam sincs. De azt tudom, hogy boszorkánysággal és a Sátánnal való cimborálással vádolnak!
- Ezt én is tudom.
- Kitől?
- Helenétől. Rendes lány, sajnálom, hogy így belekeveredett, de ez az én hibám.
- De akkor nem tudnád, hogy itt vagyok. Tudsz valamit Alexandráról?
- Nem, hozzád jöttem, miután megtudtam a dolgot.
- Ne foglalkozz velem, a kicsikénket mensd!
- Nem hagyom, hogy megégessenek, vagy ördögűzést hajtsanak végre rajtad.
- De a gyerekünkkel is megtehetik ezt!
Alexander csendet intett, és hallgatózott. Lépések hallatszottak, s a herceg eltűnt. A főpap jött a lányhoz.
- Remélem, kisasszony, megbánta a bűneit.- szólt hozzá.
- Nem bántam meg semmit, mert nincs mit megbánnom!
- Akkor kénytelenek leszünk másképp beszélni Önnel.
- Csak nyugodtan, Wallenstein herceg úgy is eljön értem és kivisz innen!
- Miért ragaszkodik úgy a herceghez?
- Mert ő egy nagyon kedves úriember, és nagyon szeretem őt! Megértő velem szemben.
- Eddig miért nem harapta meg?
- Nem tudom, de nem is érdekel.
- De hát vámpír, az Ördög szolgája!
- Az sem érdekel! Nem harapott meg, és úgy bánt velem, ahogy egy emberrel szokás!
A főpap elgondolkodva hagyta el Valeria celláját, az ajtót viszont nem zárta kulcsra. Alexander megjelent, majd gyengéden megölelte a lányt.
- Szerinted változott a véleménye?
- Nem tudom, nem látok a fejébe.
- A pap helyettem mondta ki a kérdést: miért nem haraptál meg?
- Nem akartam ennyi szépséget elpusztítani!
A lány elmosolyodott.
- Maga nagyon ért a nők szédítéséhez, herceg. Mondtam már?
- Igen, mondta már.
- Félek, Alexander! Nem akarok meghalni!
- Nem fogsz, mert én kimentelek, csak azt kell tudnom, mikor.
- Mire gondolsz?
- Tudnom kell, mikor jön a drámai pillanat.
- Arra gondolsz, mikor akarnak máglyára vetni?
- Pontosan. Onnan akarlak kiragadni.
- Nyilván nappal, hogy ne tudj megmenteni. Kérlek, vigyél ki a halálom előtti éjszakán!
- Ahogy parancsolod!- hajtott kegyesen fejet a herceg.- Megtudom, mikorra tervezik, és kimentelek!
- Mi lesz Alexandrával?
- Ő is biztonságban lesz. Most mennem kell!
Denevérré vált, és elrepült. Alexander gyorsan megtalálta a főpap szobáját, ahonnan dühös hangok hallatszottak. Azonnal felismerte az elöljáró hangját.
- Az a nő boszorkány, és pusztulnia kell!
- Nem, ez nem igaz! Ez az asszony egy teljesen normális nő, csak a herceg kedvese, és nem marta meg, mert szereti.
- Úgy gondolja? A vámpírok nem szeretnek, mert nincs lelkük, és ő, pedig gonosz varázslatokkal megbabonázta, így menekült meg!
- Nem Mantegna kisasszonnyal van a probléma, hanem azzal, hogy a hercegben maradtak emberi érzések! Ha jól tudom, eddig csak a jegyzővel végzett.
- Igen, a 300 év alatt ő az első áldozata!
- Akkor nem látom értelmét a mártírhalálnak!
- Miért? Amíg az a nő él, addig további áldozatok lesznek!
- A herceg akkor fog igazi vérfürdőt rendezni, ha a kedvese meghal! És akkor maga lesz a felelős a történtekért, no meg az ártatlan emberek halálért!
- Már pedig a boszorkánynak vesznie kell!
Az elöljáró ezzel dühösen elment, s Alexander visszaváltozott, majd úgy döntött beszél a pappal. Belépett a szobába, ahol a pap szembe fordult vele.
- Mit óhajt, herceg?
- Honnan tudja, ki vagyok?
- Az elöljáró leírásából.
- Mit akar tenni a tanítónővel?
- Semmit! Nem akarom máglyára küldeni, de a faluba sem térhet vissza. Felajánlom neki, hogy maradjon itt a kolostorban!
- A szállást bízza rám! Mit szólna egy színjátékhoz?
- Mire gondol?
- Tegyen úgy, mintha máglyára vetné, ahonnan én megszabadítom.
- Rendben. Elmondjam neki, vagy megteszi Ön?
- Már nincs rá időm, virrad. Köszönöm, hogy belement ebbe a kis "összeesküvésbe". További szép napot!
- Önnek is, herceg!
Alexander eltűnt, a pap, pedig elmondott mindent Valeriának. A lány megörült a hírnek, bár kicsit tartott a máglyától, ám a főpap megnyugtatta, hogy nincs mitől tartania.
- Ne féljen, a herceg megmenti.
- De mi lesz a kislányommal?
- Arról nem tudok semmit. Mi történt?
Valeria elmondta. A pap arca megrándult mikor meghallotta, hogy Noskéék vitték el a kisbabát.
- Ne aggódjon, a herceg nyilván segít, ha megígérte.
A lány elmosolyodott. A pap távozott, és Valeria kimerülten elaludt. Délben kelt, megebédelt, majd segített a papoknak a kertben. Mikor leszállt az éj, Alexander elment a lányáért. A Noske házaspár nem vitte el, így könnyű volt a dolga. Karjába vette és eltűnt. Hazaérve átadta a törvényes dajkájának, aki meghatódva vette át, és felnézett a gazdájára.
- Magát és a kislányt átköltöztetem anyám nyári rezidenciájára, Írországba. Magával megy pár emberem, akik a védelmét fogják biztosítani.
- Értem, mein Herr! Valeria kisasszony is jön?
- Nemsokára. Magának még az éjjel el kell indulnia, úgyhogy nincs vesztegetni való ideje, igyekezzen!
- Rendben, összecsomagolok és megyünk.
- Én, pedig megszervezem a védelmét.
Egy óra múlva a dajka, karjában a kislánnyal, körülötte, pedig hat férfi, készen állt az utazásra. A férfiak közül hárman vámpírok, hárman farkasemberek voltak, akik a környéken éltek, és a segítői voltak a hercegnek.
- Indulás!- adta ki a parancsot a herceg.
A lány beszállt a hintóba, és a természetfeletti lények közül a farkasemberek a bakra másztak, míg a vámpírok felemelkedtek a levegőbe, és repülve tették meg az utat a tengerig. A herceg megnyugodott. Már csak Valeriát kell kiszabadítania, és teljesen nyugodt lesz. A lánynak holnap este kell "színpadra" lépnie a kolostor udvarán, ahol remélhetőleg ott lesz az elöljáró és a neje is.
A "színpadra lépés" előtti éjszakát a lánnyal töltötte, s elmondta neki, hogy a kislányuk mostmár biztonságban van, s úton van Íroszágba. Valeria örült a hírnek.
- Köszönöm, Alexander!- mondta
- Semmiség.
- Nagyon félek, Alexander! Mi van, ha nem érsz oda időben, és...
- Ilyet ne is mondj, kedves! Itt leszek, és kimentelek! Hallgass rám, és az "Idő" kifejezést töröld a
szótáradból, mert nem létezik, érted?
- Igen. Nem maradnál ma itt velem?
- Ha ilyen szépen kérsz, akkor biztos maradok! A cellád elég sötét, így nem fogok szénné égni.
- De ha nem akarsz, nem kell. Biztos van más elintéznivalód is.- morogta a lány.
- Miért lenne?
- Nem is tudom. Biztos van jobb dolgod is, mint itt maradni.
- Ostoba! Azt teszek, amit csak akarok, és olyan problémát oldok meg, amilyet csak kedvem tartja! Most
azonban a te problémád fontos a számomra, így ezt oldom meg!- mordult fel a férfi.
Valeria bűnbánóan lehajtotta a fejét, és csendesen szólt:
- Köszönöm, herceg!
- Próbálj meg aludni a köszöngetés helyett! Ráérsz még, hisz semmit sem tettem, amiért köszönet járna.
- Rendben, ahogy gondolod.
- Helyes!
A lány nekidőlt a falnak, ám a vámpír megfogta a vállát, és magához húzta.
- Helyezd magad kényelembe, Valeriám!
A lány ráhajtotta fejét Alexander vállára, s elaludt.
Reggel a főpap jött Valeriához, aki még aludt, és álmosan nézett a férfira.
- Bocsánat, hogy felkeltettem, jó reggelt!
- Önnek is?
- Felkészült?
- Azt hiszem.
- Ezek szerint még nem, de kérem, ne aggódjon, ha valamit a herceg megígért, az úgy is lesz, látom rajta, hogy nem olyan, aki megszegi az adott szavát.
A lány elmosolyodott.
- Imádkozzon, gyermekem!- mondta a férfi, és ott hagyta.
Valeria körbenézett, ám Alexandernek nyoma sem volt, így elszomorodott.
"Itt hagyott"- szomorkodott, aztán eszébe jutott, hogy bármilyen sötét helyen is vannak, a vámpírok akkor is tudják, hogy mikor jön el az ő idejük, és mikor kell fedezékbe húzódniuk. Besötétedett, s Valeria előtt megjelent a vámpír.
- Te meg hol voltál?- nézett rá a lány.
- Az ágyad alatt. Gondolom, nem örültél volna, ha egy összeaszott, negyven napos hulla mellett ébredtél volna.
- Honnan tudod, hogy így nézel ki nappal?
- Láttam már egy ilyen hullát, hidd el, tudom.
- Értem. Hogy néz ki egy ilyen halott?
- Érdekel? Nos egy ilyen halott bőre nem fehér, hanem hullafoltos, szürke, a szeme beesett, a fogai csorbák, olyan az arckifejezése, mintha vicsorogna, a körmei, pedig töredezettek. Kérlek, elégedj meg ennyivel, mivel ha tovább részletezném, azt hiszem, kijönne az ebéded.
- Rendben. De hol láttál te ilyen hullát?
- Még a kóbor időszakomban, Erdélyben, egy folyó partján botlottam bele.
- Értem. Gondolom nem volt kellemes látvány.
Alexander hirtelen feszülten figyelni kezdett.
- Azt hiszem, érted jönnek!- szólt oda a lánynak, és köddé vált.
Két perc múlva két csuklyás pap nyitott be a cellába, megragadták a lányt, és mentek az udvarra. Valeria nem kapálózott, és nem szólt egy szót sem. Pontosan az ellenkezőjét tettek, mint amit a máglyára szánt bűnösök tenni szokta, ezzel is hangsúlyozva az ártatlanságát. A herceg ez alatt a kolostor templomának tornya mögött állt, és figyelte, ahogy a lányt kivezetik az udvarra, és odaállítják a máglya tetejére. Valeria látta a falusiakat, az elöljárót és a nejét, akik gyanakodva néztek rá.
- Túlságosan csendes! Nem tetszik ez nekem, Karl!- morogta Frau Noske.
- Nekem se! Lehet, hogy a herceg is itt van valahol, és Valeria ezért nem fél.
- Lehetséges.- morogta az asszony, és a sötét helyeket kezdte kémlelni, azt latolgatva, vajon hol lapul a vámpír.
De aztán meggyújtották a máglyát, s főpap hangja elvonta a figyelmét a témától, miközben imádkozni kezdett a "megtéved bűnös" asszony lelkéért. Ekkor jött el a herceg ideje. Váratlanul kilendült sötét rejtekéből, villant egy penge, s a következő percben már a Noske házaspártól öt méterre ért földet a férfi, szerelmével a karjaiban.
-Nyomorult kutyák!- fordult a tömeg felé. Hangja halk volt, de annál fenyegetőbb. Hangjának hallatára a sokaság hátrált néhány lépést, a fáklyák lángjai megremegtek, s a sarkokban elmélyült a sötétség.
- Talán valami baj van, herceg?- kérdezte az elöljáró.
- Igen, te disznó! Az a baj, hogy meg akartál ölni egy ártatlan embert, csak azért, mert egy vámpírral van kapcsolata. Te ezt nem tartottad etikusnak, és bosszantott, hogy minden figyelmeztetésed ellenére velem maradt! Féltél, hogy még ellened fordul, és nem akartad veszélyeztetni a pozíciódat, mert szeretnél megszabadulni tőlem, és ezért ellenem fordítottad a falusiakat is! De ne félj, hamarosan vége a kiskirályságodnak, az időd meg van számlálva!
- Van erre bizonyítékod?
- Miért kéne bármit is számon kérned rajtam, hisz ez a húzásod ékesen beszél arról, hogy milyen féreg vagy!
- Igazán? Hát akkor, hogy megnehezítsem a helyzeted, hoztam valakit, aki elpusztít.
- És ki lenne az? Csak nem egy szánalmas halandó, aki fekete mágusnak képzeli magát?
- De igen! Hadd mutassam be Bernadette Wolfot, a legnagyobb fekete mágust.
Erre egy fekete csuklyás köpenybe burkolózó alak lépett a herceg elé, és lehajtotta a csuklyáját. Hosszú, göndör fekete hajat, szép, kerek arcot, vérvörös ajkakat, és mély tüzű fekete szemeket láthatott a herceg. Bele nézett a szemekbe, melyben magasan lobogott az élet lángja. A pillantás kissé gőgös, elszánt és kemény volt. Kezében egy hosszú, vékony aranybotot tartott, a bot végén egy vérvörös kővel. Végül a férfi gúnyosan elmosolyodott, és megkérdezte:
- Pont egy ilyen szerencsétlent találtál ellenem? Azt hiszed, hogy csak azért, mert nő, megmenekül a haláltól? Hogy lovagiasan fogok bánni vele?
- És a tanítónő miért él még?
- Ne aggódj, egyszer rá is sor kerül, ha nem lesz más.
- Okosabban tennéd, ha befejeznéd a diskurzust, herceg, és elkezdenénk a csatánkat.- szólalt meg a fekete mágus. Hangja mély volt, és bársonyos.
- Felőlem, ha mihamarább meg szeretnél halni.
- Majd meglátjuk, ki hal meg előbb!- köpte oda neki a nő.
A bot végén lévő kő felizzott, és egy aranysárga fénycsík indult meg a herceg felé, aki elugrott előle, s csak egy hajszálnyira állt meg Valeria előtt, aki szintén elugrott. A nő újra támadt, ám most Valeria volt a célpontja. nagyon kevesen múlt, hogy nem találta el a varázslat.
- Feketemágus! Tudtommal nem a nő, hanem én vagyok az ellenfeled!- mordult rá a herceg, aki hirtelen ott termett a lány mellett.
- Úgy gondoltam, ha a lányt támadom, jobban megjön a harci kedved!- mosolyodott el Bernadette gonoszul.
- Azt hiszed, csak játszom veled? Nos, rendben, hidd csak, de most véged!- lehajtott fejjel mondta mindezt, de mikor felemelte a fejét a szemében ott lobogott a smaragd színű hal ál. A fiatal fekete mágus belenézett a smaragd színű szemekbe, és úgy kezdett viselkedni, mintha megbabonázták volna.
- Dobd el a pálcád, és gyere!- hívta a herceg. Hangja csendesen, ám annál bujábban csengett, s a lány engedelmeskedett. Közel hajolt a lány nyakához, de mielőtt mart volna, ránézett a sokaságra, mely halálos rémülettel nézte, mire készül a férfi, és így szólt:
- Jól nézzétek meg, hogy mi történik ezzel a nővel, és ha valaki még egyszer megpróbálja bántani a tanítőnőt, az ugyanígy fog járni!
Azzal belemart a lány nyakába, kiszívta a vérét, és elengedte. A lány elterült a földön, és vonaglani kezdett. Haldokolt, de csak öt percig. Mikor egy utolsót rándult a teste, Alexander felemelte a fejét, így mindenki láthatta, hogy a szája két szélén hogyan csordul ki az a kevés vér, amit épp nem tudott lenyelni. Elmosolyodott, majd a háta mögött álló Valeriához fordult, de előbb két ujjal letörölte a vért, ami kezdett lecsorogni az állán.
- Jöjjön, kedvesem, hazaviszem.- mondta, s a kezét nyújtotta.
Valeria kicsi habozás elfogadta. A férfi felugrott a kolostor falának tetejére, ahonnan még vetett egy pillantást a gyülekezetre. A szemében ismét fellobbant a smaragd színű halál ígérete, majd eltűnt a lánnyal. A kastélyban jelentek meg. Valeria nem engedte el a férfit, majd csendesen ezt kérdezte:
- Velem is úgy fogsz végezni, mint a feketemágussal?
- Ha adsz, nem látom értelmét a visszautasításnak.- felelte a férfi.
- Nem ezt kérdeztem.
- Ide hallgass! Te vagy az egyetlen, akire tudok várni, és nem kényszerítem rá az akaratomat. Azt akarom, hogy te dönsd el, akarsz örökké élni, fiatalnak és szépnek lenni, vagy halandó maradni, megöregedni, és meghalni.
- De miért adod meg nekem ezt a választást? Ahogy észre vettem, bárkin átgázolsz, és nem félsz a következményektől.
- Igen, valóban, de mint mondtam, rád tudok várni. És az átgázolásról pedig csak annyit, hogy ha bárki van olyan bolond, hogy veszélyezteti a jövőmet, az nem érdemel kegyelmet!
- És ha csak a rossz szerencséje hozta veled össze?
- Akkor kap még egy esélyt, hogy megmentse a szánalmas kis életét, és soha ne kerüljön még egyszer az utamba.
- Értem. Furcsa vagy te Alexander, nagyon furcsa.
- Miért?
- Mert más vagy, mint azok a vámpírok, akikről a legendák szólnak.
- Mert élek valamennyire? Mert szeretlek?
- Igen, és ezért képes vagy mindent kockára tenni.
- Mi lenne akkor az izgalom, ha nem volna kockázat?- mosolyodott el a férfi.
- Őszintén, miért kezdtél el most embert ölni? Már ketten meghaltak azért, mert mi ismerjük egymást!
- Megmondtam, azért, mert veszélyeztették a jövőmet, és azt nem engedem.
- Önzésből?
- Igen, lehet, hogy abból. Akarlak, Valeria, és a kislányunkat is! Eleget voltam egyedül, és társra van szükségem.
- De miért rám van szükséged?
- Mert te jó társam lennél. Kedves, megértő, és gyengéd.
- Bármelyik nő ilyen.
- A feketemágus nem volt az.- mutatott rá a férfi.
Valeria ezután nem szólt, csak szomorúan nézett a férfira, és megkérdezte:
- Meddig fogod öldösni az embereket? Ameddig azok az ostoba halandók ki nem nyitják a szemüket, és rémálmot látnak?
- Miféle rémálmot, kedvesem?
- Hogy a tanítónő önszántából van a vámpírral, és bárhogy erőlködnek, nem fog otthagyni téged?
- Lehet.
- Akkor igazi vérfürdőre készülhetek, ha csak, mi nem jelentjük be nekik a dolgot.
- Ostoba! Azzal csak még nagyobb bonyodalmat okozunk nekik!
Valeria hallgatott.
- Mit szólnál, ha holnap elvinnélek Alexandrához?
- Az jó lenne. De miért holnap? Van még időnk nem?
- Nem. Már csak két óránk van virradatig, neked pedig pihenned kéne.
- Nem akarod azt a két órát hasznosan eltölteni?
- Ezt hogy érted?
- Kedvem támadt játszani veled egy kicsit.
- Kérésed számomra parancs.- hajtott fejet egy kihívó mosoly kíséretében a férfi.
- Akkor mire vársz még?- kérdezte Valeria.
Alexander megcsókolta a lányt, majd felvitte egy emeleti szobába, ahol egymáséi lettek. Gyengéd, mégis teljesen kimerítő volt az együttlétük. Valeria fáradtan feküdt a férfin, és simogatta az izmos, jeges testet.
- Isteni voltál, mint mindig- morogta a férfi.
- Te is.
- Figyelj rám! Itt kell maradnod ebben a szobában. Elég messze esik azoktól a helyektől, ahol könnyen megtalálnának, itt biztonságban leszel.
- Veled mi lesz?
- Én lenn leszek a kápolnában.
- Ott elég hamar rád találnak.
- Nem, mivel, az ajtót mindig kulcsra zárom, és elég eldugott helyen van. Ne aggódj, este találkozunk, és elviszlek a lányunkhoz, rendben?- mondta, miközben nekilátott, hogy felöltözzön. Valeria a férfi testében gyönyörködött, és kicsit elgondolkodva felelt:
- Igen.
- Akkor most próbálj meg aludni. Kellemes pihenést!
- Csak így itthagysz, búcsúcsók nélkül?
Alexander lehajolt, és megcsókolta a lány, majd elment.

Még nem szavaztak erre az alkotásra

Alkotó
Antonia Alessandra Atlantas
Regisztrált:
2007-01-22
Összes értékelés:
198
Időpont: 2010-01-18 18:11:41

válasz Arthemis (2010-01-10 00:12:45) üzenetére
Igen, nem hisz az előljárónak. A szerzetesek nem csak a kolostorban élnek, hanem misét is celebrálnak a templomban, és őt úgy ismerték, mint főpapot.
Szenior tag
Regisztrált:
2005-12-13
Összes értékelés:
1310
Időpont: 2010-01-10 00:12:45

Úgy tűnik a pap soha nem hitte komolyan hogy Valéria boszorkány. Viszont kolostorban nem főpap van, hanem apát.:)
Szenior tag
Artúr
Regisztrált:
2007-02-21
Összes értékelés:
3814
Időpont: 2007-12-23 18:18:45

Tetszett, gratu!

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Legutóbb történt

dodesz bejegyzést írt a(z) Kisüt a nap, emberek című alkotáshoz

hundido bejegyzést írt a(z) A megvalósult álom című alkotáshoz

hundido bejegyzést írt a(z) A megvalósult álom című alkotáshoz

hundido bejegyzést írt a(z) A megvalósult álom című alkotáshoz

hundido bejegyzést írt a(z) A megvalósult álom című alkotáshoz

Vári Zoltán Pál bejegyzést írt a(z) A percek végtelenjén című alkotáshoz

mandolinos bejegyzést írt a(z) Rainer Maria Rilke: Itt halk patak dalol című alkotáshoz

Kankalin bejegyzést írt a(z) Riadva című alkotáshoz

Futóinda alkotást töltött fel Maradék országban címmel a várólistára

Futóinda bejegyzést írt a(z) Utolsó kérés című alkotáshoz

Futóinda bejegyzést írt a(z) Utolsó kérés című alkotáshoz

Krómer Ágnes bejegyzést írt a(z) Kisüt a nap, emberek című alkotáshoz

alberth bejegyzést írt a(z) Kisüt a nap, emberek című alkotáshoz

szilkati bejegyzést írt a(z) Tiszai P. Imre emlékének című alkotáshoz

Krómer Ágnes bejegyzést írt a(z) Riadva című alkotáshoz

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2019 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)