HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 0

Online vendég: 8

Tagok összesen: 1848

Írás összesen: 47194

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

szekelyke
2018-11-05 11:10:04

Szülinaposok
Reklám

Prózai művek / egyéb
Szerző: BödönFeltöltés dátuma: 2007-07-06

Fritz kalandjai: Tűzpiros virág I.

TŰZPIROS VIRÁG




I.


Én mondom, meg tudtam volna zabálni a Marosi Katit, abban a szent minutumban, olyan édes volt! Lelkesen, gesztikulálva magyarázott valamit éppen, amikor egy túlontúl heves karmozdulatától pánt nélküli apró bikini-felsője lecsusszant, s kibuggyan alóla az egyik gyönyörű kerek melle! Nem jött zavarba, annyit mondott csak nevetve: -,,pardon,, -és szépen kényelmesen visszaillesztette a helyére a bájos kis ruhadarabot.
A Keglevich Eszter föl se figyelt az egészre, nem észlelte a történteket. Behunyt szemmel hason feküdt a gyékényén, és a hátát süttette. A Duna lustán, kedvetlenül hömpölygött a lapos part alatt, szinte alig mozdult. Fényes tükrén, mint a pókháló szálai futottak szanaszét a sodrás vékony pászmái. Lágyan hömpölygött a folyó, bármilyen ostobán hangzik is, ez a kifejezés, elomolva széles partjai között, mint mezítelen ifjú asszony vasárnap reggel az ágyban szeretkezés után, és lágy volt maga a táj is, a Pilis párában lebegő szelíd lankái, a túlsó part ívelő kanyarulata a jegenye-fa sorral, és a pici házikók a domboldalon.
Miről is beszélgettünk? Ha jól emlékszem, vitatkoztunk valamin. Imádtam a Katival vitatkozni, bujkált bennem a kisördög, hogy felbosszantsam, s a Katit könnyű volt kihozni a sodrából. Szenvedélyesen vitatkozott, nősténytigrisként védte az igazát. Ezúttal is ez történt. Körömszakadtáig állította, hogy a gyerekeket nem szabad becsapni, márpedig szerinte én ezt teszem.

A dolog előzménye az volt, hogy néhány héttel előbb Szemesen az üdülőben, hirtelen felindulásból úgy meséltem el a Piroska és a Farkas történetét néhány dedósnak, akik mindig körülöttünk lógtak szájukat tátva, hogy az édi kis Piroska, és gasztronómiai élvezkedés terén fantáziadús nagyanyja falta fel a szegény, jobb sorsra érdemes farkast. Ez tényleg így történhetett, meg vagyok róla győződve, ahogy a Piroskákat, s az öregasszonyokat ismerem. Vadásznak a félénk védtelen farkasokra, frankón így van, ti is tudjátok. Emlékszem, a gyerekek jót nevettek a mesén, viccnek vették, pedig én nem annak szántam, senki nem ütközött meg rajta, egyes egyedül csak a Kati.
A téma időnként felmerült, ez is egy ilyen nap volt. Ültünk a parton, bámultuk a folyót.

-Félrevezeted, becsapod a kicsiket a süketeléseddel -jelentette ki, édesen csücsörítve meggypiros ajkaival.
-Tényleg?
-Persze. Gondold, csak el, hülye állat! Ha fejre állítod rendezett kis világukat, elbizonytalanítod őket, s mindez odáig vezet,...odáig vezethet, hogy elveszítik identitásukat, összezavarodnak, nem tudnak többé különbséget tenni jó és rossz között.
-Milyüket veszítik el? -kérdeztem tettetett rémülettel.
-Az identitás tudatukat, idióta!
-Mert az van nekik? -cukkoltam tovább.
-Hogyne lenne! -csattant fel. A gyerekek identitástudata fejlettebb, mint a mienk. A gyerek védtelen a világban, gyönge és ...izé...ártatlan, jól van ne röhögj már, nem azt akarom kihozni belőle, fene a piszkos fantáziádat, s így számára sokkal fontosabb a kötődés a biztonságot jelentő dolgokhoz, mint számunkra, felnőttek számára.
-Mármint, hogy... te lennél az a felnőtt, meg én?
-Igen, például én meg te!
-Mert, te felnőttnek érzed magad?
-Mert te nem?
-Nem tudom, -mondtam -Bizonyos értelemben, vagy tekintetben talán, de ezt most nem akarom kifejteni, még azt találnád mondani, nagyképű vagyok. De, Kati! Csipázz csak! Én nem akarok a Baromarcúak hazug, képmutató, álszent világához tartozni, nem, nem, soha, akkor inkább a nemes halál!

Ezer év múlva, ha kiássák ezt az írást, talán furcsa, s érthetetlen lesz majd ez a két szó: hogy "csipázz ide", de mi így beszéltünk egymással 2000 felé közeledve, mit lehet tenni.

-Nem vagy véletlenül egy icipicit infantilis? -mondta gúnyosan, -úgy beszélsz, úgy érvelsz, mintha tökre zöldre az lennél! Tökre zöldre az is vagy!
-Lehet, hogy az vagyok, -hagytam rá könnyedén. -Na bumm, és akkor mi van?
-Kiröhögnek az emberek! -kiáltotta. -Az van!

Megvontam a vállam. -Hát csak röhögjenek! Te is röhöghetsz Kata kajakra, mondtam, - de én nem tudok másfajta életmódot elképzelni, mint ezt, s nem tudok máshogy gondolkodni, mint ahogy most gondolkodok.

Töprengve nézett rám, csönd volt néhány pillanatig. Végül egyenesen a szemembe nézett és szinte vádlón kiáltotta a képembe, -ekkor csúszott le a melltartó, s buggyant ki az a remek kebel:
-De, hát, te is tudod, hogy egyszer minden véget ér! A házibulik, az evezések ideje lejár, felnősz, családot alapítasz, dolgozni fogsz. Ez az élet rendje. Be kell látnod, hogy az idő folyamát nem állíthatod meg, hulláma feltartóztathatatlanul rohan előre, nyakunkon van már!

-Nem akarok megváltozni, Katikám, -feleltem, -s nem akarok máshogy élni, mint ahogy eddig éltem. Jó nekem így is. A ,,dolgozni,, szótól pedig kiütést kapok, hagyjál vele békén!

Az Eszter megmozdult mellettem, a hátára hemperedett, és felült.

-Elképesztő, mennyit tudtok vitatkozni, -szólt ránk hunyorogva az erős fényben. -Szar a köbön. A farkasok azok farkasok, akárhol is hordják a farkukat. Már vagy félórája hallgatlak benneteket, és a fülem kettéáll ettől a sok marhaságtól! Az egészben az a röhejes, hogy bizonyos értelemben mindkettőtöknek igaza van, de ahelyett, hogy akceptálnátok a másik véleményét, egyszerűen elbeszéltek egymás mellett! Bizisten, hogy el!
-Mert, szerinted miben nincs igazam? -kérdezte a Kati élesen, türelmetlenül, újabb párharcra készen. Az Eszter felé fordult ültében, de mondandóját nekem célozta.
-Abban talán, hogy a laza, vidám diákévek most már tökre zöldre a végüket járják? Vagy abban, hogy nemsokára, akár tetszik, akár nem felnőttek leszünk, és be kell majd illeszkednünk a felnőttek világába? Te is tudod, hogy így lesz, bekövetkezik, hiába is próbálnánk a fejünket homokba dugni!
Rám nézett, aztán vissza az Eszterre, de egyikőnk se szólt erre a tirádára semmit.

A vízen, lent egy magányos túra-kenu húzott el, sápadt kövér utasai ránk bámultak, mintha nem láttak volna még fehér embert barnára sülve, aztán folytatták a lapátolást.

-Látod, ez a különbség közted és a többiek között, - mondta az Eszter, tűnődve. -Te állandóan azzal foglalkozol, még amikor smárolsz valakivel, akkor is, hogy mi lesz később, majd, egyszer egy távoli ködös jövőben. Bizisten, azzal. De ő, -mutatott rám diadalmasan kivágva az "őt",- s a többi srác a bandából, az öcsém, a Zsíros a Tálai Gyurka, -ők, magas ívben tojnak az ilyesmire. Tojnak, fel tudod ezt fogni? Őket nem érdekli semmi más, csak a jelen, csak az a perc, amiben élnek.
-Ők, ők, ők! -Kati hápogott a méregtől. -Mert hát kik ők? Úgy beszélsz róluk, mintha ők félistenek lennének, akikre nem vonatkoznak az evilági törvények. Kapjál a fejedhez, fenekükön van még a tojáshéj! Fogadok, hogy az öcsédtől szeded ezeket a kapitális marhaságokat, a Soma szokott ilyeneket mondani, ha már nagyon be van rúgva!
-Lótüdőt, -sikította az Eszter, aki mindig kész volt kiállni a Somáért. -Hagyd az öcsémet, Kati. -Elfelejtetted, hogy ő egy Keglevich? Bizisten, hogy az!
-Törődök is vele, hogy Keglevich, vagy nem Keglevich! Ti Keglevichek nagyon nagyra vagytok arisztokrata származásotokkal, de azért csak olyan büdöset kakáltok tökre zöldre tik is, mint akárki más! Kivel smárolok én?


Aranyosak voltak a lányok, ahogy így elvitatkoztak. Nem volt ez igazán komoly, hajtépkedős veszekedés, arra szolgált csak, hogy teljék az idő az Édenkertben. Ha egy pillanatig is elhittem volna a Kati szavait, inkább a Dunába fojtom magamat! Egy szempillantásra sem ingott meg bennem a hit, hogy az, az élet, amit szeretek, s amit most élek soha nem ér véget.
Otthagytam őket s lementem a vízpartra. Belegázoltam a folyóba, gyorsan mélyül itt a meder, pár lépés után úsznom kellett. Beúsztam a közepéig, ahol a nagy lusta örvények forognak. Hagytam, hogy a legnagyobb körbeforgasson s lehúzzon a mélybe. A felszín alatt, ahol már gyengült a szorítása, kirúgtam magam oldalra, s néhány erőteljes lábtempóval felemelkedtem. Vidraként, fújva, s vizet köpködve buktam ki a fortyogó, összefutó hullámok között, fröcsköltem, csapkodtam, nevettem, mintha meg lennék bolondulva! A parton várnak a barátnőim, az Eszter és a Kati, ma délután focizok, a hétvégén bulizni fogunk és a Maryval rokizok majd egész este. Kell ennél több?

Biztos voltam abban, hogy nincs igaza a Katinak! Az idő nem telik, ahogy ő hiszi. Az idő megállt. Az idei nyár épp olyan, mint a tavalyi, vagy a tavalyelőtti, vagy az azelőtti. A nap ugyanúgy süt, a folyó ugyanúgy folyik, s mi is ugyanúgy ülünk a parton. És jövőre, két év múlva, száz év múlva is itt fogunk ülni, s a Duna is itt fog folyni a lábunknál!

A sodrás levitt a kőgáttal elzárt holtágig, jó darabot kellett visszafelé gyalogolnom. Ahogy lábaltam fölfelé a part mellett a sekély, langyos vízben, néztem a folyót, a felfelé húzó kecses kielboatokat, dublókat, kajakokat, s arra gondoltam, milyen nagy kár, hogy a Ricsi és a Mary nincsenek velem, mennyire élveznék ezeket a kirándulásokat ők is! Valamilyen ismeretlen, rejtélyes okból a Zsirosi szülők makacsul ellenezték, hogy csemetéik a Dunára járjanak, s így legnagyobb sajnálatomra le kellett arról mondjak, hogy a Zsírossal, s a húgával evezzek.
A táborhelyünk az 5-ös km táblánál volt, ezt a tágas, vadvirágos mezőt a vadevezősök ,,Libalegelőnek,, nevezik, mióta világ a világ, bár ludat erre felé talán soha senki nem látott. Birka azonban van a környéken, ürülékükbe lépten-nyomon belelépünk, ha nem vigyázunk. És van itt -,,bolondokháza,,- is, ez komoly, nem vicc!, -munkaterápiás telep gyagyások számára, kicsit beljebb a sziget közepe felé. Szörnyűséges körülmények között élnek itt a szerencsétlenek, úgy kell nekik, minek kellett megbolondulniuk.
Bejártunk hozzájuk nyomorúságos tanyájukra, ha elfogyott a vizünk. A lányok annyira féltek tőlük, hogy kintről, tisztes távolból figyelték, mikor csíp a fenekünkbe egy korcs eb, amelyik éppen olyan buggyant, mint a gazdája, ám az itteni bolondok a világ legjámborabb emberei voltak, s kutyáik sem ártottak a légynek se.

Visszaérve a lányokat még mindig heves disputában találtam. Sajnáltam, hogy félbe kellett szakítanom őket, de ideje volt elindulni visszafele. A Hámori Bandi lelkemre kötötte, hogy 4-órára érjek le, ekkorra volt ugyanis megbeszélve a visszavágó a ,,pénzverdés,, srácokkal , akiket előző nap szarrá vertünk. Mivel szigorúan sörpartiról volt szó, nem tehettem semmit. Jól éreztem magam barátnőim társaságában a szigeten, és maradtam volna szívesen tovább is, de hát vannak az embernek kötelezettségei, amelyek alól tiszta lelkiismerettel nem bújhat ki.
Vízre raktuk hát a jó öreg Bp.-X 2003-ast, ezt a csodálatosan szép, nemes-vonalú kielboatot, s a lovak közé vágtunk. Persze, csak képletesen mondom, hiszen a kielboatot nem a lovak húzzák, ezt ma már minden gyerek tudja. A 921-es mellett ez a hajó volt a másik kedvencem. Különleges faanyagból készült, tudtam is, a nevét hogy miféléből, de most hirtelenjében nem jut eszembe, pedig a Deregh bácsi gyakran emlegette. Olyan könnyű volt, hogy a lányok is minden nehézség nélkül fel tudták emelni, dióbarna, fényes, -és karcsú, mint a Lolobrigida dereka.

Két hajó, két különböző jellem. A Bp.-X. 921-es nyers, vad, zabolátlan és villámgyors. A 2003-as szelíd, könnyen kormányozható, engedelmes.
Amikor visszaemlékezem rájuk, a lovaim jutnak az eszembe. A Négus, a fekete csődör, pont olyan volt, mint a 921-es. A 2003-ast pedig Galambhoz, a szelid, kedves kancához hasonlíthatnám, gyakran lovagoltam mindkettőn, később, az egyetem tangazdaságában.
Gyakran tűnődöm azon, hogy a hajók szoktak-e beszélgetni egymással, s ha igen, vajon miket mesélnek rólunk, emberekről? Mért ne! Akkora ostobaság lenne? Őseink hittek abban, hogy a tárgyaknak van lelkük, ezért temettették őket maguk mellé.
Mit mesélt például a 921-es a 2003-asnak arról az esetről, amikor a Keglevich Soma tetőtől talpig szmokingban jött el velünk evezni, s úgy flangált a legnagyobb kánikulában fel és alá a Lupa-csárda előtti kavicsos parton, mintha ő lenne Wesselényi, az árvízi hajós!
Vagy, vajon, hogy beszélte el a 2003-as a 921-esnek az én dicsőséges kalandomat a tehenekkel?

Vác fölött, Surányban töltöttem az éjszakát, szigetkerülésen voltam éppen, -egyedül. Kora délután indultam a Római partról a 2003-assal. Azért vele, mert ez a hajó, bár nem volt olyan gyors, mint a 921-es, könnyebben fordult, és ez nagy előny, ha nem ül az ember mögött a 2-esen senki. Amikor Vác alatt, a gátaknál átverekedtem magam a kövek között átzúduló sodrásban, -veszélyes mutatvány ez, de a Szép Tomival kifejlesztettünk egy speciális gát-technikát, amit később a Hámorival a tökéletességig begyakoroltunk, -sötétedni kezdett. Éhes is voltam már, s fáradt, úgy döntöttem, kikötök valahol. Hajtottam még néhány kilométert, hogy alkalmas helyet találjak, és Suránynál a széles, lapos partot megpillantva nem haboztam tovább. Fölhúztam a hajót a fövenyre, kicsomagoltam az elemózsiámat. Két szelet kenyér között 15 deka parizer volt az aznapi vacsorám. Leültem a Duna partra, hogy étkezzek. A vizem útközben elfogyott, de hát ebből nem csináltam gondot, az evést befejezve, leslattyogtam a bögrémmel a Dunához, térdig belábaltam, merítettem és jóízűen megittam.
Találtam kicsit feljebb a parton egy megbontott szalmakazlat, -kapóra jött az ágyazásnál. A szalmát, vagy széna volt? -máig sem tudom, -szépen begyömöszöltem a hajó orrába, gondoltam, kitűnő éjszakai nyughelyem lesz majd rajta. Takarót nem vittem magammal, az az igazság, hogy amikor elindultam, még eszem ágában sem volt szigetet kerülni, később támadt csak az ötlet.
Hajnalban már annyira fáztam, hogy én feküdtem rá a trepnire, és a szalmát húztam magamra, nem sokat segített. Reggel álmosan, elnyűtten bóklásztam le a Dunához, hogy arcot-kezet mossak, s ahogy visszanéztem, rémülten vettem észre a dombháton megjelenő, lefelé hömpölygő csordát. A bikáktól félve a vízbe menekültem, csúful cserbenhagyva szeretett barátomat, a 2003-ast. A hajó azonban nem forgott veszélyben, a marháknak több eszük volt annál, hogysem rátiporjanak, szétváltak előtte s ügyesen kikerülték.

Uramisten, hogy röhöghettek a hajók a csónakházban ezen a történeten!

Sok-sok évvel később, mekkora fájdalom volt látnom a 2003-as csúfos végét, pusztulását. Más utakon vezetett ekkor már orromnál fogva az élet, egyszer mégis, látogatóban, az üdülőben jártam, s a régi csónakház, s a kerítés között porban, gazban megpillantottam öreg barátomat. De milyen állapotban volt! -félig elkorhadva, koszosan, piszkosan. Beszélni már nem tudtam vele, de ahogy rám nézett, búcsúpillantása a szívembe markolt. Soha nem feledem el őt.

Lassú tempóban evezgettünk, vitt lefelé a sodrás. Én az 1-esen ültem, Kati, mögöttem a 2-esen, Eszter a kormánynál. Az evezők tollát előre kocsizásnál végigcsúsztattam a vízen, s a Kati is ezt tette a hátam mögött. Könnyebb munka az evezés, ha a lapátot a vízen csúsztatva viszed hátra, ezt minden evezős tudja, de a vízen csattogó, surrogó evező ilyenkor kissé fékezi a hajó futását. A versenyevezés más. A versenytempónál nem csúsztatunk, csak kifordítjuk szabadítás után a lapátot, s a levegőben visszük hátra. A Szép Tamással, a Hámorival, vagy a Komáromi Ádámmal mindig így evezünk, ha sietünk, és persze mindig sietünk, mindig versenyben vagyunk, mindig meg akarunk előzni mindenkit. A lányok azonban gyöngék, ha velük vagyok, nem erőltetem a versenytempót. A társasághoz tartozó lányok közül csak a húgommal tudtam úgy evezni, ahogy én szeretek.
A táj egykedvűen úszott mellettünk visszafele, a Szentendrei sziget ősfás rengetege zölden és lágyan hullámzott a nyári szélben, akár a nagy folyam a hajó alatt.
Beúsztunk a Szentendrei sziget és a Lupa sziget közötti keskeny folyóágba, ezt az oldalt jobban szeretem, vadregényesebb, s kisebb a forgalom. A Lupa érdekes, lábakon álló házikói hófehér felületeikkel ki-ki villantak a fák és a bokrok közül, a parton nem volt semmi mozgás, csak a nádas mellett a víz fölé hajló hatalmas szilek árnyékában horgászott valaki egy ladikban. Elsodródtunk a Senki szigete mellett, ez egy tenyérnyi földdarab, amit körülölel a Duna, kicsit közelebb a Szentendrei szigethez, mint a Lupához. A szigetecskét a Duna a szemünk láttára építi és rombolja, a sodrás felőli oldalon alámossa a partot, míg tulnant kiterjedt kavics-zátonyt rakott le, ami évről évre szélesebb és hosszabb. Ezen az apró földdarabon egyetlen hatalmas kocsányos-tölgy áll. Sok évvel ezelőtt a jégzajlás derékban letarolta, de a fa életereje akkora volt, hogy újra kihajtott, oldalágakat növesztett, amelyek most szélesen szétterülve pompás sátrat alkotnak a víz felett.
A vadevezősök szerelmeseiket modern kalózokként erre a szigetre szokták elhurcolni. Romantikus, természet-alkotta nászház, valóban! Ha látom, hogy partra húzva ott hever egy kielboat, vagy egy kajak, elfordítom a hajóm orrát, és másfele megyek a kislánnyal, tudom, hogy most éppen foglalt a kégli.

Sokan azt hiszik, hogy ezt a szigetet nevezik: Muszáj-szigetnek. Nagy tévedés! A Muszáj sziget elnevezést a Hámori találta ki pár évvel később, s csak ez után terjedt el az evezősök körében.

Az elnevezéshez egy történet kapcsolódik. Hárman a három elválaszthatatlan cimbora, Bondor Gyuri, Hámori Bandi és én, a bal parton eveztünk fölfelé a Pünkösdfürdő és a Fővárosi Tanács üdülője közötti szakaszon. Csajozni indultunk, de még semmi nem akadt a horogra. Gyurka ült a kormánynál, mi ketten a szokott helyünkön, én az 1-esen, Bandi a hátam mögött. Egy stég felé közeledtünk, s a stégen egy széparcú lány napozott. De csak a fejét láttuk szemből, a csinos kis pofikáját. Odakanyarodtunk, s a Hámori a legelbűvölőbb modorában megkérdezte:
-Mondd, csak kislány, nem jössz velünk, mi se megyünk sehova?

A leányzó feltápászkodott, s igent rebegett. Ekkor már láttuk, hogy baj van, a hölgy nagyobb volt, mint egy telefonfülke, hosszában is, széltében is. Összenéztünk, mi szavak nélkül is kitűnően értettük egymást, ezért voltunk annyira jó haverok. Egy szempillantás alatt felmértük, hogy ezt a lányt se visszük messzire ebben a rekkenő melegben. Beszállt előre, majdnem elsüllyedtünk! Ellöktem a hajót a stégtől, Hámori kiszabadította az evezőjét, s húzott vele egy termeteset. A többit elvégezte a Duna sodrása, a hosszú, karcsú evezős hajó kifordult és lomhán belefeküdt, egy arra húzó motorcsónak lapos hullámába.

-Tudod milyen sziget az ott szemben?- kérdezte a Hámori a manőver közben tudálékoskodva a nagydarab lánytól.
-Persze, hogy tudom!- válaszolta a szépség önérzetesen. -Micsoda kérdés! Hát a Szentendrei sziget!
-Á, nem. Tévedsz kislány, -mondta a Bandi, azzal a kellemes, zuglói zsargonnal, amellyel mindig megbabonázta a kiscsajokat. - Az ott nem a Szentendrei sziget, hanem a Muszáj sziget.
-Hogy-hogy-hogy,- értetlenkedett a leányzó. -Megmagyaráznád, miért hívod Muszájszigetnek?
-Hát azért, mert annak a lánynak, aki átjön velünk, annak ott muszáj, - rántott egy nagyot az evezőn a Bandi, mert éppen elkaptuk a folyó sodorvonalát.
-Mit muszáj, he?
-Ne játszd az eszed kislány - oktatta a Hámori. - Dugni muszáj!

Így lett a Szentendrei szigetből Muszáj sziget, melynek hosszú partvonalán körben minden árva bokor alatt muszáj volt a lányoknak. Sokat tudnának mesélni erről, a vastagtörzsű bölcs öreg szilek, az ezüstös levelű nyárfák, a dús lombú pity-paty bokrok, -mi így neveztük a bodzabokrokat, mert az igazi nevüket nem tudtuk, -a Vízművek piramis-szerű, fűvel befuttatott dombjai, s a kutakat felvigyázó fegyveres iparőrök, akik megszámlálhatatlan alkalommal zargatták fel a természet lágy ölén szerelmeskedő párocskákat.

Utaztunk tovább a sodrással, elhagytuk a Lupa szigetet, kiértünk a nagy Dunára. Az égen tornyos felhők vándoroltak, a repülősök kumuluszoknak nevezik ezeket, a nap merőleges sugaraival, tűzostorként vágott végig a vidéken.

-Ott jön a kanyarban a Kőrös, -mutatott előre a vállam fölött egyszer csak az Eszter. Apró fürdőruhájának élénk-sárga foltjai kikiricsként nyíltak csokoládé barnára sült bőrén, mosolygós kedves arcában szeplők virítottak. Szemei kutyahűséggel és rendíthetetlen bizalommal tapadtak rám.
-Messze van még - jegyeztem meg hanyagul, a vállam fölött hátrapillantva. - Csak semmi pánik!
-Pánik az nincs, de azért húzódjunk kifelé, a sziget felé - javasolta a Kati mögöttem, és éreztem a húzásán, hogy belefekszik az evezőkbe.
-Nyugalom, -ismételtem meg. - Közel akarok maradni a hajóhoz.
-Mennyire közel? - kérdezett vissza idegesen.
-Harminc méterre. Húszra. Mit tudom én.
-Nem túl veszélyes ez? A Kőrösnek nagyon nagy hullámai vannak, te eszement. Felborulunk, vagy megtelünk vízzel.
-És?! ...Nem tudsz úszni Katikám?
-Jó vicc, persze hogy tudok, csak hát .....

Eszter a párbeszéd alatt jóízűt somolygott, arcára ki volt írva, mire gondol. Lám a Kati, most is okoskodik, most is tamáskodik.
Ő maga egy pillanatig sem izgatta magát, azt hiszem akkor is ugyanolyan nyugodtan ült volna a helyén, ha egyenesen a hajó alá viszem a kielboatot.

A lapátkerekes gőzös, kéményéből vastag fehér füstöt eregetve egyre közeledett. Orrával föltúrta a vizet, farhullámain megtáncoltatta az apró vízijárműveket. Láttam, ahogy ezek a hullámok széles ívben szétterülve partot érnek, megemelik a strandolók gumimatracait, elöntik a pokrócokat és a gyékényeket.
Már csak kétszáz méter volt a távolság, s rohamosan csökkent, amikor az evezőkhöz nyúltam, s jobbra a Kőrös futás-iránya felé kormányoztam a hajót. A Katinak kutyakötelessége volt követni, meg is mozdult mögöttem, éreztem tétova, bizonytalan evezőcsapásait.
-Meddig megyünk még?
-Közelebb Katám, még közelebb, -mondtam,- s egy erőteljes csapással újra előrelendítettem a hajót.
-Elég, most már tényleg nagyon közel vagyunk!
-Nem, közelebb!

Hátranéztem, a Kőrös föltornyosult a kielboat mögött, nyílegyenesen felénk tartott. Tudtam, hogy nem üthet el, még mindig legalább húsz méterre becsültem az oldal távolságot. Aztán nagyon gyorsan lejátszódott a találkozás, a hajó magas oldalfala a dupla ablaksorral elfutott mellettünk és felettünk, láttam a széles lapátkerekeket, ahogy, szinte az orrom előtt, fújtatva csapkodják a vizet, a korláttól egy idős rémült arc nézett le ránk, még egy pillanat, az óriási farhullám megemelt minket, aztán már csak a hajó tatját láttuk a lengő háromszínű lobogóval. Az első hullámot még három követte, az utolsó is csaknem akkora volt, mint a legelső. Nagy hiba lett volna szemből venni ezeket a hullámokat, nem követtem el ezt az ostobaságot, úgy kormányoztam, hogy ugyanabba az irányba maradjak, oldalvást a hullámokhoz képest, ahogy az elsőt vettük, s közben igyekeztem az evezőkkel tartani a balanszot. A felénk hömpölygő vízhegy megemelt, majd leejtett, s ez ismétlődött egyszer, kétszer, háromszor. A Kőrös már messze járt, éles figyelmeztető duda-szava visszhangzott a partok között.

-Hű, de meleg volt ez - kiáltott fel a Marosi Kati csengő felszabadult hangon. Most megúsztuk, tökre zöldre, de ez olyasmi, mintha a halál bajuszát ráncigálná az ember!

Eszter a Tóth Ildiről, kedves kis barátnőnkről kezdett cseverészni, mintha mi sem történt volna.

-Tudjátok mit mondott az Ildi?, -kiáltott fel a kormányos ülésben.
-Mit?- kérdezte a Kati, már előre felháborodva azon, amit hallani fog.
-Nem, ezt inkább el se mondom! - csóválta meg a fejét az Eszter
-Dehogynem mondod. Ha már egyszer elkezdted, fejezd is be szépen!
-Nem, inkább nem!
-Eszter!
-Na jó! Szóval azt mondta, hogy a mi társaságunkban csak egyetlen normális tag van.
-Ne beszélj.
-De beszélek.
-S az Ildi szerint ki az?
-Nem fogod elhinni, a Zsíros!
-A Zsíros?! Na ne röhögtess Eszter!
-Naná, hogy ő! És mit gondolsz miért pont ő? Azért, kérlek szépen, mert a Zsíros kurva jóképű srác, és azt hiszem, bejön az Ildinek. Azt hiszem, szívesen járna vele.
-Azt el tudom képzelni, hogy szívesen járna vele, -csattant fel a Kati,- de abból nem eszik!- Te is tudod Eszter, hogy a Zsíros senkivel sem jár a mi bandánkból!
-Ez igaz, -mondta az Eszter elgondolkozva. -De, figyeld meg, mégis mindig velünk lóg. Vajon kinek a kedvéért? Múltkor a randiját is lemondta, csak hogy velünk bulizhasson! Neked tetszik egy kicsit, ugye?
-Nekem? A Kati kuncogott.
-Á, dehogy! Elismerem, hogy jóképű, de túl link, és verekedős, meg minden. Újra kuncogott. -A legutóbbi HB-n, nálatok, megdicsért, hogy szép a szemem.
-A húga is csinoska, -jegyezte meg az Eszter futólag és lopva rám sandított.

Nem értettem a célzást, és a pillantást, mit tudhat ő arról, amit a Mary iránt érzek, amit magamnak sem tudok megmagyarázni, majdnem szerelem, de nem az, talán kevesebb, talán több annál.

-Igazi jól nevelt -úrilány-tette hozzá, kicsikét sunyizva, és megint rám nézett.
-Úrilány?! A Zsirosi Mary? Jó ég, Eszter, honnan a csodából veszed te ezeket a szörnyűségesen régimódi kifejezéseket? -rivallt rá a Kati. -Ma, már nincsenek úrilányok, az Isten szerelmére, az egyetlen relikvia te vagy, de te se vagy már igazi úrilány a szó eredeti klasszikus értelmében, mert, talán magad se tudod, de minden második szavad az, hogy lótüdő! Illik ez egy úrilányhoz?

Az Eszter éppen egy kényes kormánymozdulatot hajtott végre, hogy kikerüljön egy szerencsétlenül keresztbevágó kajakot, ami váratlanul elénk került. A ,,lótüdőre", mit a Kati teljes hangerővel kiáltott feléje, úgy megijedt, hogy majdnem összeütközött a másik vízijárművel.
A Kati olyan hanglejtéssel ejtette ki ezt a szót, hogy önkénytelenül mindhárman nevetni kezdtünk. Nevettünk is, úgy hogy belefájdult az oldalunk, a kenu utasai azt hitték elment az eszünk.

Egyre közelebb értünk Pünkösdfürdöhöz, a Duna közepén tartottam a hajót, hogy ne akadályozzam a kikötni készülő, a sodrással éppen szembeforduló vízibuszt. A csónakházig már csak fél kilométer volt hátra, nyugtalan, hullámos vízen. Órámra néztem, és megkönnyebbültem,- a mutatók fél négyet mutattak, -nem kések le a fociderbiről. Nem is késtem csak Deregh bácsi zsörtölődött később. Berágott az öregfiú, s jól leszidott, miért bíztam a lányokra a 2003-as lemosását. Iszapos, koszos maradt a hajó, s ez főbenjáró bűnnek számított a csónakházban!


A legutolsó vendégek voltunk, akiket kirúgtak a ,,Kék Ibolyából". Éjfél is elmúlt már, és az ősz csapos mindenképpen zárni akart. Érveinket figyelembe se véve kitaszigált minket az ivóból, mondván: ,,fáradjanak ki a kedves vendégek talán a friss levegőre,,. Ez súlyos dolog volt a részéről, mert érveink meggyőzően csenghettek volna akár egy irodalmi kávéházban is, végtére inni akartunk még egy sört, és folytatni akartuk a vers-elemzést, amit félbe kellett hagynunk.
Arról volt szó ugyanis, hogy a délután folyamán a Tálai Gyurka körbetelefonálta a társaságot, és elújságolta, hogy befejezte legújabb művét. A hír, bevallom engem is felvillanyozott, a Gyurka tudniillik már három hete nyüglődött rajta. Három gyötrelmesen hosszú hét, tele kétséggel, reménnyel, vívódással! El tudjátok képzelni, milyen lehet ez? Napról napra láttam az alkotás tüzétől lángban égő szemeit, és a fájó bizonytalanságtól sápadt, elgyötört arcát! Mi, haverok, -a legrosszabbtól tartva- gyengéd törődéssel kísérgettük őt a vajúdás idegtépő napjaiban. Gyengédségünktől sokat szenvedett szegény, egyszer még az orra vére is eleredt, hogyne, mikor a Bodolai Jocó, szín -tiszta szeretettől vezérelve, gyengéden hátba ütögette.
Így, hát tökéletesen érthető és elfogadható volt, az a semmi máshoz nem hasonlítható megkönnyebbülés, ami erőt vett mindannyiunkon, amikor világgá röppent a hír: be van fejezve a nagy mű!
Sajnos, és ezt a sajnost azok nevében és miatt mondom, akik nem tudtak eljönni az ősbemutatóra, -ilyen volt például a Zsíros, aki autót szerelt az ősével -volt ugyanis egy háború előtti ÁDLER JUNIOR-juk, aminek minden zökkenőnél lecsúszott az ablaka, vagy a Rézangyalát Attila, akinek igazoltan randevúja volt, -végül csak mi ketten a Jocó és én, lehettünk részesei a csodának.
Indulás előtt még felhívtam a Keglevichet, -agitáltam, jöjjön- de ő sajátos fennhéjázó nagyúri gőggel azt felelte, ,,szarok a Tálai Gyurka költeményeire, különben is bridzsezek, bellben vagyunk, hagyjatok most a pitlibe, na szevasz!"
Pedig a vers kitűnő volt, most utólag is ezt kell mondanom. Mit kitűnő! Szégyen ilyen elkoptatott, semmitmondó kifejezéssel illetni egy remekművet, amelyhez, csak az egyetemes világirodalom legzseniálisabb alkotásai mérhetők, a HAMLET, az EMBER TRAGÉDIÁJA, és esetleg még Gajdar: TIMUR ÉS CSAPATA.
A költemény rövid, de magába sűríti mindazt az intellektuális ismeretanyagot, szellemi kalandot, és lelki érzületet, ami az emberiség több ezer éves fejlődése során felhalmozódott és kicsúcsosodott.
Muszáj közreadnom, nehogy elkallódjon, annyi más Tálai remekműhöz hasonlóan.



A gép leszállt.



A gép leszállt, ha, ha, ha,
A lépcsőt nem tolták oda,
Az utasok leestek, ha, ha, ha!



Midőn Gyurka szájából elhangzott ez a néhány, primitívnek tűnő sor az első döbbenet után én is azt gondoltam, amit bárki más, amit ti is gondoltok ebben a pillanatban, -á ez egy blőd hülyeség! A kocsma sajátos neszein, zajain kívül semmi más nem hallatszott, Bodolai Jocóval döbbenten bámultunk először egymásra, aztán a Gyurkára.

-Hát nem értitek,- lelki nyomorékok, Tik sem értetek meg engem?! -nyüszített fel az árva poéta fájdalmas sértett hangon, -mit várjak akkor a többiektől?
A Jocó, aki jóérzésű gyerek volt, a korsója után nyúlt, és zavart képpel hörpölt a söréből. Én a cipőm orrát bámultam, hogy elkerüljem költő barátom elkínzott, vádló tekintetét. Jocó tért előbb magához, félénken, szinte hebegve kérte a Gyurkát, magyarázza meg a művet.
-Jaj annak a költőnek, akinek a műveit magyarázni kell, -kiáltott fel, -s jaj annak a műnek, ami magyarázatra szorul! De teljesedjék be az írás, igyam ki ezt a keserű kelyhet is!
Hevesen megrázta püspöklila színű fürtjeit. -Mert, miről is van szó, miről szól ez a költemény valójában? Nem lehettek annyira tudatlanok, hogy azt higgyétek a repülésről, vagy a légi közlekedésről. Ó, nem! S nem is a repülőgépről szól, barmok, a repülőgép csak szimbólum, mint Adynál az Ős Kaján, vagy a Disznófejű Nagyúr. Amikor tehát azt mondom, hogy a gép leszállt, akkor nem egy közönséges értelemben vett repülőgépre kell gondolni, és ha azt mondom, hogy az utasok leestek, akkor nem a virtuálisan érzékelhető utasokról beszélek. Tudjátok egyáltalán, mit jelent az a szó, hogy " virtuális"? Tudtok követni?
-Tudunk,- válaszolta a Jocó magabiztosan, ám nekem úgy tűnt, csak megjátssza magát, s közben épp úgy hánykolódik kétségei labilis csónakjában, mint jómagam.
-Na akkor jó, -lélegzett fel megkönnyebbülten a Gyurka, -már azt hittem beállt az agyatok! -Itt egy képletes repülőgépről, és egy szimbolikus lépcsőről van szó. Az utasok, akik valójában nem is utasok, már legalább is a szónak abban az értelmében, ahogy manapság használatos ez a fogalom, -utasforgalom, kempingezők, vadevezősök és a többi, ecetet rá, -szóval az utasok nem a való, érzékelhető világban esnek le egy kézzelfogható valóságos létráról. Egyáltalán nem erről szól a történet, értitek?

Nem értettem, de nem mertem bevallani. Igyekeztem hozzáértő képet vágni, nem vagyok biztos benne, hogy sikerült. Meg mernék rá esküdni, hogy a Jocó se értett az iménti fejtegetésből egy kukkot sem, mégis, ki tudja milyen megfontolásból, ráütött a fejével a kérdésre.
-Értem, csak...
-Csak?
-Csak azt az egyet magyarázd meg Gyurkám, mit jelképez a versben a repülőgép?
-Mit jelképez? -szisszent fel a lilahajú. Ennyire hülye vagy? Mit jelképezhet egy repülőgép mást, mint egy repülőgépet!!
Itt tartottunk éppen, amikor a csapos zárórát rendelt el, s kitaszigált minket az ivóból hiába tiltakoztunk ellene kézzel-lábbal.


Tétovázva álltunk a lehúzott roló előtt. Mi legyen, hova menjünk most. Az fel se merült, hogy haza is mehetnénk végre, túlságosan fel voltunk ajzva ahhoz, hogy aludni tudjunk egy ilyen éjszakán!
-Menjünk fel a Zsírosékhoz, -javasolta a Tálai Gyurka,- most biztosan van ideje arra, hogy meghallgassa a versemet!
-Ilyenkor?- kiáltotta a Jocó az órájára pillantva. -Tudod, te mennyi az idő? Éjfél elmúlt hülyegyerek, nem zavarhatjuk fel őket!
-Dehogynem, -makacskodott a költő. -János-bá azt mondta, hogy hozzájuk bármikor fel lehet menni!

Ez, tényleg így is volt erre én is emlékeztem, meg tudtam erősíteni a Gyurka szavait. Jocó tépelődött néhány pillanatig, két érzés viaskodott benne. Szigorú, már-már nyárspolgárinak nevezhető neveltetése, -ami egyedül élő özvegy édesanyja kemény kezű gyeplő-tartásával tökéletesen érvényesült nála és tízéves öccsénél, -Jocóék szoba- konyhás komfort nélküli udvari lakásban laktak egy Majakovszkij utcai bárház negyedik emeletén, s a mamának minden fillért be kellett osztania, hogy a hónap végén kijöjjenek a pénzecskéből, -azt követelte volna tőle,- álljon meg ezen a ponton, s ne lépjen tovább. Csak át kellett volna vágnia az Izabella- utcai kereszteződésen a lámpánál, s már otthon is lett volna, ahol biztosan tudom, Bodolainé éberen várta nagyobbik fiát. Másrészt viszont hajtotta nyugtalan kalandos természete, mint minket is. 18 éves volt, s mikor vágjon neki az ember az éjszakának, ha nem 18 éves korában?

Így történt, hogy jó húsz perccel később felcsengettük a házmestert a Petőfi utca 19-ben, adtunk neki 2 forintot, hogy ne pampogjon, s felkúsztunk a másodikra.
A Zsirosi család lakásának bejárati ajtaja előtt egy pillanatra elfogyott a bátorságunk, felötlött, mit szólnak az érintettek, ha most az éjszaka közepén rájuk törünk?
A Tálai Gyurka emberelte meg magát először, nagy levegőt vett és becsöngetett. Vártunk, teltek a percek. Gyurka újra a csöngő felé nyúlt, rácsaptam a kezére: ne!- hagyjuk őket aludni, -de már közben meghallottam bentről a mozgolódást, és Bobi-kutya apró vakkantásait. Valaki kinyitotta az ajtót, egy rémes, félmeztelen girhes alak állt velünk szemben, girhességében is robosztus, fején indián tolldísz, kezében 30 cm hosszú disznóölő kés. János bá' volt az, a Ricsi apja!
-Ja, csak tik vagytok, -enyhült meg, ahogy felismert minket. Leengedte a nagy kést és lekapta fejéről a tolldíszt.
-Gyertek beljebb, no csak gyertek bátran! Nem, igazán nem zavartok, most éppen alszunk, ne haragudjatok érte,... ugyan gyertek már! Csücsüljetek le itt a konyhában, a hűtőben találtok enni -inni valót szolgáljátok ki magatokat! Mi újság, mi újság, hogy vagytok, hogy vagytok?

Beterelt minket, aztán szép kényelmesen visszaslattyogott a szobájába, s csendesen, hogy a családot fel ne ébressze, behúzta maga mögött az ajtót.
Igen ám, de a csengetésre és a beszélgetésre felébredt a Zsiros és fél percen belül ő is megjelent. Ordenáré csíkos pizsamát viselt, mint egy átkozott burzsoá, haja borzas, hunyorogva nézett ránk.
-Ó, hogy örülök, hogy látlak benneteket. De,...csak nincs valami baj? Kit kell megverni?
Megnyugtattuk, hogy nincs baj, és hogy senkit sem kell megverni, s a Gyurka elszavalta a versét.
-Szép,- bólogatott. Nekem nagyon tetszik. Mikor írtad?
Gyurka elmesélte a vers keletkezésének történetét, amit ti már ismertek. Nyílt az ajtó és a Mary dugta be a fejét, bolondos ötletünkkel őt is felvertük. Röstelltem magam miatta, de hát, késő bánat ebgondolat. Hálóingben volt, amire sebtében egy kötött mellénykét kapott fel, azt fogta össze elől a mellén. Hunyorogva, állt a küszöbön, nekem úgy tűnt, ő is örül, hogy ott vagyunk.

-Hát, ti?
-Csak úgy jöttünk,- szabadkoztam. Nem haragszol? Felvertük az egész családot!
-Dehogy haragszom, -válaszolta kedvesen, és egy ásítást nyomott el. -Jó, hogy jöttetek! Mi az éjszakai vendégnek még a nappalinál is jobban örülünk, ilyen őrült család vagyunk!

Bejött, s leült a székre, pont mellém. Hajának vadvirág illata elbűvölt, érintése, ahogy könyökünk összeért egy pillanatra, bizsergetően édes volt. Szerettem hajának az illatát, bőrének az érintését. Szerettem kavargó tengerzöld szemének megfejthetetlen titkaiban elmerülni. Szelíd volt és kedves, s én gyengéden szerettem őt, mintha... a kishúgom lenne.
Jó órát beszélgettünk a konyhában mindenféléről, s talán hajnalig folytattuk volna, ha János bácsi meg nem jelenik újra, s be nem zavarja csemetéit. Ekkor mi is elbúcsúztunk, bár kérve kérte, hogy maradjunk, s többször is biztosított minket arról, hogy egyáltalán nem zavarjuk őket. De így, hogy a Ricsi és a Mary bementek, már nem volt értelme tovább maradni, elbúcsúztunk hát, és megtértünk otthonainkba.

/Folytatása következik/




Még nem szavaztak erre az alkotásra

Még nem érkezett hozzászólás ehhez az alkotáshoz!

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Legutóbb történt

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) Az influenzás című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) Jose Martinez vitorlázós történetei 4. című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) Jose Martinez vitorlázós történetei 3. című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) Jose Martinez vitorlázós történetei 2. című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) Éhes gyermek című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) Korhadt szálfák című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) Szállj el, szállj el... című alkotáshoz

Finta Kata bejegyzést írt a(z) Odalett minden című alkotáshoz

Ötvös Németh Edit bejegyzést írt a(z) Odalett minden című alkotáshoz

Tóni alkotást töltött fel Gottfried Keller: Abendlied / Esti dal címmel

Pecás alkotást töltött fel Késő őszi este címmel a várólistára

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2018 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)