HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 1

Online vendég: 11

Tagok összesen: 1848

Írás összesen: 47188

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

szekelyke
2018-11-05 11:10:04

Szülinaposok
Reklám

Prózai művek / egyéb
Szerző: BödönFeltöltés dátuma: 2007-07-10

Fritz kalandjai: Hej te puska I.

HEJ TE PUSKA



Katonanóta:

Hej, te puska, puska vagy,
Nem csinos kis fruska vagy,
Mégis ép oly
Drága vagy nekem, hej!
Mint a szép szerelmesem.

Az őserdő sűrűjében mozdulatlan csend honolt, csak a fák lombkoronája énekelt a magasban, a fel-feltámadó szélben. Mozgásnak, életnek semmi jele. Vagy mégis? Egy kíváncsi kis őzsuta kecses bájjal kémlelt bele a rengetegbe, lábacskáit szétterpesztette, fejét oldalra döntötte. -Bah! Mi az ott?
Az öregember lefelé ereszkedett a meredek hegyoldalon, kövér volt, esetlen és slampos, ruhája elnyűtt, haja ősz gubanc. Nehézkesnek tűnő mozgásával bizonyára szánalomra méltó jelenség lett volna a kék METRO mozgólépcsőjén, vagy az Őrs-vezér téri pláza kecses ívű árkádján totyogva, és persze szemet szúrt volna a Kossuth Lajos utcában is, a világhírű divatcégek pompás kirakatai között. Igen, az emberek saját világuk kulisszái között minden bizonnyal megmosolyogták volna, egyesek talán újjal mutogatnak rá, vagy nyíltan kiröhögik. Itt az erdőben azonban nem történhetett meg vele semmi ilyesmi. Az erdő állatai, akikhez tartozott, elfogadták olyannak, amilyen volt, s nem mosolyogtak rajta, mivel, az őzeket kivéve, nem is tudtak mosolyogni. Az őzecske megismerte, még egyet böffentett: -bah, ez csak ő! -aztán megperdült és eliramodott.

Az öregember óvatosan mozgott a fák között, karjait kissé széttárta, hogy jobban tudjon egyensúlyozni, hasonlított egy vén kappanhoz, amelyik a szemétdombról tipeg le a tyúkok csoportjához. A hegyoldalt agg bükkös borította, a fák között keskeny vadváltó kanyargott, vaddisznók, őzek, szarvasok használták, ember nem járt arra, talán még soha. A férfi úgy ismerte az erdőt, mint a tenyerét, a nagyobb ívű kanyarokat átvágta, térdig gázolt az aljnövényzetben, s kilyukadt újra az ösvény folytatásához. Dünnyögött és mormogott magában, ahogy előre görgött, nem emberi beszéd volt ez, s nem emberi füleknek volt szánva. Furcsa keveréke volt egy vadállatnak, s a hegy egyik elszabadult, durva, piszkosszürke rögének. De vajon kivel beszélgetett? Kivel beszélget egy magányos, kivert vadállat, s kivel beszélgethet egy belülről vérző földdarab? Saját magával? Igen, így volt, sok esetben egyszerűen saját magával beszélt. Szidta, vagy dicsérte magát, úgy ahogy éppen megérdemelte. Most éppen dicsérte, a kanyarok átvágásával közelebb került úti-céljához, s bár az idő múlása nem jelentett számára semmit, erejével már meg kellett tanulnia takarékoskodni. A világ, amiben élt, és amihez tartozott, nagyon furcsa világ lett volna bárki más számára, ő azonban nagyon régen élt ebben a világban, olyan régen, hogy az idejét sem tudta volna megmondani, az okát pedig, hogy miért van itt, végképp nem. Öntörvényű világ volt ez, legfőbb parancsolata a túlélés és az alkalmazkodás volt. Élni kellett, amikor a nyári szárazságban kiszáradtak a csobogók, s elfonnyadtak az erdőben az ehető gombák, élni kellett, ha heteken keresztül esett az őszi eső, s élni, akkor is, amikor a fagy vicsorgatta hófehér fogát a Rókásároknál. Erdő vette körül, az erdő növényzete, s állatvilága. Ismert minden bokrot, minden fát, és minden erdei növényt tudta, melyiknek a termését lehet megenni, s melyikből főzhet teát, ha fájnak az izületei. Ha odvas foga hasogatott, az ángyélika virágából csinált magának főzetet, ha a gyomra rendetlenkedett a sárga kárnics sziromleveléből készült levet kortyolgatta. Csapdát állított az erdei állatoknak, s ha néha sikerült elfognia egyet-egyet, ünnepelt, mert hús került az asztalra, Asztalra? Ó, igen! Asztala is volt, egy nagy lapos kő, mélyen bent a barlangban, a tűzhely közelében. A mészkő-hegység belsejét száz és száz barlang hálózta be, ezek közül az emberek nagyon keveset ismertek: az ősember barlangját és a Szeleta barlangot, amit a térképek is jeleztek. Gazdag világ volt ez, de viszontagságos volt benne élni, s a férfi, ha lett volna választási lehetősége, sem cserélte volna el a kinti, civilizált világgal. De a látható, érzékelhető világ, csak az egyik része volt életének. A másikat: emlékeinek, képzeletének világát, egyedül ő érzékelte, ez kizárólagosan csak az ő tulajdona volt, nem kellett megosztania senkivel. Számára mást jelentett a képzelet, s az emlékezés, mint számodra, vagy számomra, civilizált viszonyok között élő, hétköznapi emberek számára. Természetesen mi is emlékezünk, régen történt dolgokra, s eljátszadozunk olykor azzal, hogy elképzeljük magunkban, milyen lesz a jövő. Kiszínezzük csacska beszámolóinkat a világ különböző dolgairól, örülünk, ha öröm ér, bánkódunk, ha valami rossz dolog történik velünk. Megesik néha, hogy álomvilágot építünk magunk köré, szokták is mondani valakire: álomvilágban él. Szeretünk, és gyűlölünk és közben észre se vesszük, hogy ajtón kívülre kerültünk, s az ablakon keresztül leselkedünk be a házba. Az erdei emberrel más volt a helyzet. Ő egyszerre élt múltban, és jövőben, s ez egy tágas barátságos ház volt számára, reális világ, nem álomképekből szőtt. Gyakran társalgott gyerekkorának fekete-képű szénégetőivel az Ördögoldalban, vagy régen meghalt apjával, anyjával tanácskozott máskor, a vashámor mellett. Eszmét cserélt a Molnár-szikla szellemével, s nem sokra rá átélte, hogy fog majd egyszer elszunnyadni egy göcsörtös öreg fa tövében, s hogy porlad majd el a teste, eggyé válva az anyafölddel. Látta hogyan találkozik szelleme, -megszabadulva azoktól a béklyóktól, amelyek a röghöz láncolták, -a dicsőséges Nagy Szellemmel, aki a világot megalkotta, s aki ott van minden rögben, minden mozdulatban, élőben és élettelenben. Látta magát a Király színarany trónusa előtt térdepelni, hódolattal fogadva a neki szánt feladatot, s azt is, hogy később, hogyan kapaszkodik meg lába egy ismeretlen planétán, ahova parancsolata rendelte, hogy hirdesse a szeretetet és a békét. Ez az irreleváns világ számára kézzelfogható, valóságos világ volt, átszőtte minden percét, minden óráját. Halott emberek vették körül, és élő tárgyak, s ő mindegyikükkel megtalálta a megfelelő hangot, a mohos sziklákkal éppúgy, mint, a korhadozó fatuskókkal és a szellemekkel. Máshogy kellett szólnia az anyjához, vagy a nővéréhez, akikkel, végtére is nőkről lévén szó- nem vitatkozhat az ember, s megint máshogy az apjához, a régi cimborákhoz, vagy az erdei emberekhez. Gyakran beszélgetett Évával is. Nem szerette ezeket a beszélgetéseket: ótvaros sebek szakadtak fel újra, -a régi kétségek nem oszlottak el. Éva sok mindenről beszélt, gondolatai csapongóak voltak, a férfi most sem tudott eligazodni rajtuk, mint ahogy a múltban sem tudott, soha. Az Évával való találkozások után napokig szótlan volt, kedvenc madara a kis fekete hátú pipitér, akivel az erdei pletykákat szokták kitárgyalni, még ő sem tudta szóra bírni ilyenkor.

Leért a meredekről, keresztezett egy ösvényt, s túloldalt, a hajlott hátú csapzott tölgyfa mellett elhaladva, nesztelenül, mintha maga is szellem lenne, kibukkant a tenyérnyi tisztásra, melyet tengerként vett körül a rengeteg. A picurka rétet térdig érő fű borította, közepén turistáknak szánt, fél-rönkökből összeácsolt asztal, és pad. A padon egy asszony ült, korát nehezen lehetett volna meghatározni. Erdőben élő ember állat volt ő maga is, épp úgy, mint a férfi. Keskeny arcából mélyen ülő szemek villantak körbe: egy vadállat fürkésző szemei. Lába mellett a földön reklámszatyor, s egy üres flakon.
-Van valami? -kérdezte fakó, reszelős hangon, amikor az öregember a pad mellé ért. -Mutassa!
A férfi leemelte válláról a tarisznyát, és az asztalra tette.
-Csak ez!
Az asszony óvatos, lassú mozdulatokkal kibontotta. Gombafejek gurultak ki belőle, akkorák, mint egy gyermekfej.
-Szépek, -mondta az asszony, -gyönyörűek. Hol találta őket? -s nevetett, furcsa hangtalan, befelé hulló nevetéssel.

Azon a nyáron a hosszan tartó nagy melegek, s szárazság miatt nem igen lehetett gombát találni az erdőben, de a férfi ismert egy helyet.

-Messze fenn, a gerincen túl, -mormogta. -Nagyon sűrű ott az erdő, a napfény nem jut át a talajig. Ennyit bírtam elhozni egy szuszra, de később még visszamegyek.
-Találkozott valakivel?
-Nem. De igen, a szalajkáknál, a mészégetőkkel.
-Van valami újság? Mit mondtak?
A férfi megvonta a vállát, s leült az asszony mellé. -Húzódjon, na, kicsit odébb. A mészégetők? Bolondokat beszélnek, azt mondják, újra háború lesz.
-Csak nem?
-Mikor hisz az ember a mészégetők híreinek!

A mészégető-, és a hamuzsír főző telepek a patak mentén, a fennsíkon túl, már vagy negyven évvel ezelőtt megszűntek, az egykori mészégetők unokái lenn éltek a vadon peremén megkapaszkodó apró községekben. A szalajkáknak, ahol öregapáik a hamuzsírt főzték, amiről az öregember beszélt már az emlékét is elfeledték a maiak.

-S aztán?
-Aztán, mi?
-Hát, hogy merre járt.
-Ja. Na aztán, végigjöttem itt lenn, a lenti völgyön. Persze a fák között, hogy meg ne lásson valaki. A vasolvasztó felett összefutottam a szenesekkel. Már megrakták a boksákat, egy némelyik füstöl is. Az egyiket, azt, amit az a városbeli gyerek rakott össze, szét kellett szedni, mert nem gyulladt be.
-Csak nem?
-De, igen. Rosszul rakta össze. Tudja, belülről kifele kell haladni a rönkökkel, s a végén az egészet beteríteni, s ledöngölni arasznyi vastagon földdel. Legbelülre kerülnek a legvékonyabbak, s ahogy kifelé haladunk, úgy kell egyre vastagabbakat pakolni. Nem ért ez hozzá, hiába tanítgatják. Városi. Pont fordítva rakta. Városi, mondom.
-Mit mondtak a fekete emberek?
-Semmit. Nem beszélgettünk. Megkínáltak kenyérrel, szalonnával, vöröshagymával. Ettünk, aztán eljöttem. Ilyenkor, boksagyújtás idején sok a dolog, nem lehet ciripelni.

Elhallgatott, hosszan nézett maga elé. Boksák és szénégetők, szálfákkal rakott nyikorgó szekerek szintén csak az ő belső világában léteztek már, ugyanúgy, ahogy a szalajkák is. Az öregasszony azonban értette, miről beszél, az idő számára sem létezett.
Az asszony lehajolt a flakonért, ami a lábánál hevert, hogy igyon. Fölvette, megrázta, látta, hogy üres, s arrébb dobta.
-Hozok bele vizet -mondta a férfi.
-Haggya csak. Majd hozok én később.
-Hoz? Akkor jó.

Az ösvény felől hangok hallatszottak, a férfi fülelni kezdett. Szeme már nem volt a régi, füle azonban képes volt arra, hogy az erdő legcsekélyebb neszeit közvetítse éber készenlétben várakozó agytekervényeihez. Hallását, az őzek is megirigyelhették volna, orrának érzékenysége a vörös rókáéval vetekedett. Hárman jöttek fölfele, egyikük egy java-korabeli férfi volt, a másik kettő gyerek, ez tisztán kivehető volt a hangokból.
-Turisták -dörmögte helytelenítő hangsúllyal. -Kirándulnak! Bár nem tartott a turistáktól, jobban szerette elkerülni őket. -Húzódjunk be a csalitosba.
-Minek? -kérdezett vissza az asszony. Nem jönnek fel azok idáig. A régi utat, amit benőtt az erdő, nem ismerik, ez meg itt mögöttünk elkanyarodik. Ha itt ülünk, észre se fognak venni minket.
-Nem? -mondta az öreg. -Akkor jó.

A férfi, a két gyerekkel, Fritz volt. Pár hónappal ezelőtt járt már itt, akkor is azt a rétet keresték, ahol egykor a katonai tábor állt. Eltévedtek, körbe-körbe keringtek a hegyen a fiával, s a lányával, anélkül, hogy a legcsekélyebb nyomra bukkantak volna. Fritz nem győzött csodálkozni és bosszankodni azon a kiránduláson.

-Hogy lehet az, -morfondírozott, - hogy, ha már egyszer megtaláltuk a feljárót, mert kétségtelen tény, hogy megtaláltuk, és be is járjuk, elejétől a végéig, mert hát tényleg végigmentünk rajta, ugyanúgy ahogy katona-koromban ezerszer, végül nem oda lyukadtunk ki, ahova ki kellett volna lyukadnunk? Más út nincs itt, ami befelé vezetne, csak ez, s mégsem találtuk meg a rétet! Egyszerűen nem fér a fejembe.
-Lehet, hogy benőtte az erdő! -tűnődött a kislány. Hosszú idő telt el azóta.
-De, hát, amerre mászkáltunk, száz éves fákat láttunk mindenütt -mondta Fritz, -nem száz évvel ezelőtt voltam én katona!
-És ha kisebb volt? Mondjuk egy egészen kicsi rétecske?
Fritz bosszús tekintettel nézett a lányára.
-Ennyire még nem vagyok szenilis. Három tábor állt azon a tisztáson, a mienkét is beleértve, s ott voltak, a teherautók, a csotrogányok, a dózerek, a lajtos kocsi, s a parancsnoki terepjáró. Egy ekkora nyílt terület, ahol ennyi minden elfér, nem szívódhat fel, csak úgy, nyom nélkül.

Másodszorra már óvatosabbak voltak, előre megtervezték az expedíciót. A hegység turista-térképét tanulmányozva rájöttek, hol tévedtek legutóbb. A hegység belsejébe -ahogy Fritz unos-untalan ismételgette,- csak egyetlen egy úton lehetett feljönni, s ez az út azonos volt azzal a jelzett turista-úttal, amit a térkép szaggatott piros vonallal ábrázolt, s amit Fritz százada annak idején kiszélesített. A ceruza hegyét végigfuttatva a piros vonalon, világossá vált, hogy az ösvény, bár egy ideig párhuzamosan fut a lenti beton-úttal, később megfordul, és egy óriási jobb kanyarral visszatér önmagába. Fritz, a kora-tavaszi kiránduláson, a gyermekeivel ezen a piros vonalon haladt végig, s így történhetett, hogy több órás bolyongás urán ugyanoda értek vissza, ahonnan elindultak.

-Itt van a kanyar mutatott rá a kislány a térképre. -Látod? Meg fogjuk találni, s tudni fogjuk, hogy ennél a pontnál egyenesen kell majd tovább mennünk.
A pavilon-sor előtt ültek, a szállodától nem messze. A két kislány kólát ivott, Fritz sört.

-És, ha nincs ott út? -kérdezte a másik kislány. Ha lett volna, múltkor biztosan megtalálták volna.
-Meglátjuk -morogta Fritz. Ismétlem, egy széles, katonai járművekkel, munkagépekkel járható utat kell keresnünk, amit annak idején dózerokkal tolattunk le, s kőtörmelékkel hintettünk fel. Hová lett? Eltűnt, mint Mári néni okuláréja? Nem, ilyen csodák nincsenek. Azt el tudom képzelni, hogy eljöttünk mellette, s nem vettük észre. Bár furcsállom. Ezerszer mentem föl a hegyre, minden áldott nap arra jártunk, bekötött szemmel is rá kellene találnom.
-Úgy futottál, Apa, mint a zerge! Mi, amikor te már messze jártál, észrevettünk egy keskeny ösvényt, onnan indult, pontosan attól a jobb kanyartól, amit a térkép jelez, s egyenesen vezetett tovább! Kiabáltunk neked, hogy fordulj vissza, nézd meg, de te, se nem látva se nem hallva, elfutottál mellette.
-Persze, mert én a teherautók nyomát követtem. Amerre tovább futottam, világosan láttam a teherautók nyomát a földön. És, mondom, az, az út, amit mi építettünk, teherautókkal járható út volt, nem valami keskeny kis ösvény! Föl se merült bennem, hogy másfelé menjek.
-Pedig...
-Jó, lehet, hogy igazad van, ezúttal a végére járunk, azért vagyunk itt.

Gyorsan haladtak fölfelé, túlságosan is gyorsan, a két kislány nehezen bírta az iramot, amit Fritz diktált. Fritz néha előre futott, izgatottan fürkészte a fákat, és a bokrokat, hogy felfedezzen valami ismerős nyomot.
-Ezen a helyen borult fel az egyik teherautónk a srácokkal -mutatta valahol a lányának. -Látod a fákat? Még mindig meg vannak dőlve. Ez bizonyítja, hogy jó helyen járunk.
A másik kislány távolabb állt, lenn a kanyarban, a lábát tapogatta, amit megszúrt a tüske, s lihegett.
-Ne menjünk olyan gyorsan -kérte.
-Jól beszívott az egész társaság, s a tizedes, aki a kocsit vezette elaludt. A fiúk legalább is így mesélték. Én nem voltam velük, néhányan lemaradtunk, s az éjszaka kellős közepén gyalog tettük meg az utat, vissza, a táborba.
-Tudom, Apa, már százszor elmesélted. Várjuk meg a Nórit, jó?
-Jó, jó, megvárjuk!

Tovább mentek beszélgetve, vitatkozva a turistaúton, az avarban világosan látszottak a széles nyomtávú keréknyomok.
Baloldalon, mellettük villanyoszlopok beton-tuskói sorakoztak, de csak a betontuskók, az oszlopoknak nyoma sem látszott, úgy tűnt, mintha ezeket, valamikor az idők folyamán leszerelték volna a helyükről. Fritz nézte a betontuskókat, s fölfedezte, hogy minden harmadikba két betű van belevésve: HR. Fritz sokatmondó arccal bólogatott, s meggyorsította lépteit. Elérték a kanyart, ahol az út jobbra fordul.

-Ez az a hely, amit a térkép mutat? -kérdezte Fritz, hátra fordulva, a gyerekektől.
-Igen, azt hiszem, -mondta a lánya. Ez kell, hogy legyen! Ha minden igaz, akkor itt egyenesen kellene tovább mennünk.
-Igen ám, de merre?

Pontosan előttük egy keskeny, elhanyagolt ösvény futott be a sűrű csalitosba, magas fű verte fel, sötétebb zöld csalánszigetekkel tarkítva. Ez nem lehet az! Vagy mégis? Balkéz fele nézve biztatóbb volt a helyzet, innen is indult egy út, ami elég szélesnek látszott, s úgy tűnt, pár száz méter után a jó irányba kanyarodik a fák között. Fritz erre vette az irányt, a lányok tétovázva követték. Bár első pillantásra látszott, hogy nagyon régen nem járt rajta sem ember, sem gépkocsi, Fritznek, a fűben gázolva az, az érzése támadt, hogy megtalálta a régi utat. Az út közepén kerék távolságra egymástól két mély árok húzódott, nyilvánvalóan nehéz gépjárművek kerekei vájták ki őket, s a férfi gyakorlott szeme felfedezte az aljnövényzet között a vörös színű kőtörmeléket is, amit még valószínűleg ők terítettek le a régi időben. Vadul csörtetett előre, nem bánta, hogy kézfejét hólyagosra csípi a derék magasságú csalán, lába szárát megtépi a tüske. Kidőlt fákat ugrott át, vagy került ki, minden kanyarban azt hitte, most fog kitárulni előtte a rét széles sávja, úgy ahogy visszaemlékezett rá. A két kislány jócskán lemaradt, nyafogtak, miért kellett erre jönniük, s miért nem pihenhetnek egy kicsit.

Elől, szinte karnyújtásnyira ritkulni kezdett a fák lombja, s Fritz meg volt győződve arról, hogy ott kell lennie a rétnek. De odaérve, csak egy másik utat talált, ez az út meglepetésére jelzett, kitaposott turistaút volt, ám rossz irányba futott, keresztezte azt az irányt, amit Fritz a nap állását figyelembe véve jónak tartott. A napnak ugyanis balról, kicsit hátulról kellett sütnie, Fritz a lányokkal eddig ebben az irányban haladt.
Megállt, és bevárta a két kislányt. Tanácskozni kezdtek, merre folytassák a keresést. Fritz legszívesebben egyenesen ment volna tovább, csakhogy arra már nem volt sem út, sem ösvény, s a vadon áthatolhatatlannak látszott. Végül abban egyeztek meg, hogy jobbra fordulnak, remélve, nem tévednek el. Nem is tévedtek, csak szépen visszajutottak ugyan oda, ahonnan nemrég elindultak.
Bosszantó dolog volt, felettébb bosszantó. Mintha az elvarázsolt-kastély labirintusában bolyonganának, az erdő nem hagyta megfejteni titkát. Fritz emlékezett rá, hogy a hegy lábától negyed óra alatt fel lehetett érni a táborba, s azon morfondírozott, hogy ha jó irányba haladtak volna, már rég ott lennének. Tekintve, hogy több mint egy órája mászkáltak itt fent össze-vissza, nem volt túl rózsás a helyzet.
-Nézzük meg most ezt az ösvényt -javasolta a kislány, előre mutatva a kezével a gizgazosra. -Hátha...?
-Nézzük, -egyezett bele Fritz lemondóan. -Nem értem, nem értem.

Nekivágtak. Úgy kétszáz méternyit haladtak libasorban előre, elől Fritz, mögötte a lányok, amikor az ösvény váratlanul, minden előzmény nélkül kiszélesedett. Illetve, hát, végül is, csak az egyik ága, mert egy Y elágazáshoz értek éppen. A remény újra feltámadt, szapora léptekkel követték a jobb kéz felőlit, ez járhatónak tűnt, olyannyira, hogy néhány tucat lépés után, akár egy teherautó is elfért volna rajta. Nem sokkal később balról aprócska tisztást pillantottak meg. Afféle erdei pihenő-hely volt, a közepén fából készült asztal, padokkal, erdőgazdaságok kedveskednek ilyenekkel a kirándulóknak, túrázóknak, mindenütt, szerte a világon. A fáktól, és a bokroktól először észre sem vették, hogy két ember ül az asztal mellett. Csaknem túlhaladtak már rajtuk, amikor Fritz megállt, hogy körbe nézzen, s felfedezte az asszonyt, és a férfit.

-Kérdezzük meg őket -határozta el magát hirtelen. -Ezek hajléktalanok, látszik rajtuk, hogy itt élnek az erdőben. Ha létezik, az a nyavalyás rét, biztos ismerik, s útba tudnak igazítani. Én feladom!

Keresztül törtetett a bokrokon, a lányok óvatosan követték. A kisöregek az asztalnál, úgy tettek, mintha észre sem vették volna őket.

-Meg tudnák mondani, kérem, van-e itt a közelben egy nagy tágas tisztás, melynek felső részénél forrás ered? -kérdezte Fritz a köszönés után, illemtudó hangon. -Tudnak segíteni?
-Itt van a forrás a hátunk megett, -mondta a férfi. Lencsésforrásnak híják. Itt la, a fák között.
-De, mi egy jóval nagyobb rétet keresünk. Amikor katona voltam, erre táboroztunk valahol, s szégyen ide, szégyen oda, nem tudok ráakadni.
-Régen lehetett az, -pillantott fel a férfi Fritz arcába.
-Hát, elég régen volt, az biztos -nevette el magát Fritz, s némi bosszúság csendült ki nevetéséből. -Ismerik azt a helyet?
Az asszony szóra nyitotta a száját, de a férfi megelőzte.
-Tudom, miről beszél. De, az, amit maga keres, még arrább van. Ugyanebbe az irányba kell tovább menni, s úgy fél kilométerre innen megtalálják.
-Köszönöm, -mondta Fritz. Szóval erre.
-Igen, s ahogy említettem fél kilométer. Nincs messze.
-Nincs. Hát akkor... tényleg köszönöm.
-Nincs mit!

Újult erővel vágtak neki, Fritz abban reménykedett, hogy megtalálja végre a régi táborhelyet, a lányok, meg abban, hogy hamarosan visszatérhetnek a civilizált világba, s lenn az üdülő-központban ehetnek egy nagy adag fagylaltot. Füllesztő meleg volt a nap, vihar készülődött, egyre gyakrabban hallották megdördülni az ég ágyúit. Felettük még kék volt az ég, de nem messze, a túlsó gerinc haragos-zöld fejfedőjét szeszélyesen cikázó kölyök-villámok csapkodták.
Ám hiába járták be a hegyet, a megadott irányban nem találtak mást, mint erdőt.
Fritznek ismerős volt ez a rész, úgy érezte, annak idején, valahol itt lyukadtak ki, amikor a kocsmából egynémely verekedés miatt sürgősen távozva nem a megszokott utat választották.

-De, itt, ezen a ponton, már jócskán túl kellett, hogy fussunk a réten -mondta magában csodálkozva. -Hát, persze. Itt már lefelé megyünk, a táborhoz vezető út pedig végig emelkedett!
-Gyerünk vissza a kicsi tisztáshoz -mondta a lányoknak. -Hátha ott vannak még az erdőlakók. Hátha rossz irányba mentünk!

Csaknem visszaértek már újra, amikor Fritz megpillantotta a forrást, amit az előbb figyelemre se méltatott, hiszen ő egy másik forrást keresett, s egy másik rétet. Most, ki tudja milyen meggondolásból, megállt mellette. A víz rozsdás vascsőből bugyogott ki, alig magasabban a talaj-szintnél, s a vascső egy öntött betonból készült, sírkő formájú kőből meredezett előre, akár egy nagy obszcén fallos. A sírkő felső része hason fekvő, dupla L-betűt formázott, s Fritz, ahogy megpihent egy pillanatra, a jobb oldali, L betű által formált szögletbe támasztotta a kezét. És akkor csoda történt, csoda, ami a való világban élő emberekkel ritkán szokott megtörténni: az idő rokkája elkezdett visszafelé peregni, olyan eszeveszett sebességgel, amelyet érzékeltetni sem lehet. Fritz a kiszögelésben saját borotválkozó tükrét pillantotta meg, s a tükörben, saját húsz éves arcát látta! Uramfia! Ugyanott állt, ahol minden áldott nap, amikor borotválkozáshoz készülődött! Valaki elfutott mögötte, s meglökte, a Puding lehetett az, vagy az Áldott Béla? A többiek, a bajtársak lenn a csermely mentén szétszóródva fröcskölik a vizet, s a rét közepén felbúgnak a gépkocsi-motorok! Egy pillanatig tartott csak a varázslat, vagy tán addig se, a kép eltűnt, s Fritz újra a lányokkal volt, a jelenben.

Még nem szavaztak erre az alkotásra

Még nem érkezett hozzászólás ehhez az alkotáshoz!

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Legutóbb történt

szilkati bejegyzést írt a(z) Jose Martinez vitorlázós történetei 4. című alkotáshoz

oroszlán bejegyzést írt a(z) Éhes gyermek című alkotáshoz

Bödön alkotást töltött fel Jose Martinez vitorlázós történetei 4. címmel

Hayal bejegyzést írt a(z) A szerelem hét napja című alkotáshoz

Hayal bejegyzést írt a(z) Életünk, halálunk... (Ennyi?) című alkotáshoz

Árvai Emil bejegyzést írt a(z) Életünk, halálunk... (Ennyi?) című alkotáshoz

Árvai Emil bejegyzést írt a(z) Életünk, halálunk... (Ennyi?) című alkotáshoz

szilkati alkotást töltött fel A veréb és a varjú címmel a várólistára

Hayal bejegyzést írt a(z) Szerethető... című alkotáshoz

Hayal bejegyzést írt a(z) Fekete lombok alatt című alkotáshoz

Hayal bejegyzést írt a(z) Titkos út című alkotáshoz

Hayal bejegyzést írt a(z) Október című alkotáshoz

Hayal bejegyzést írt a(z) Éhes gyermek című alkotáshoz

Hayal bejegyzést írt a(z) Majmok hajója című alkotáshoz

efmatild bejegyzést írt a(z) Szállj el, szállj el... című alkotáshoz

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2018 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)