HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 2

Online vendég: 9

Tagok összesen: 1848

Írás összesen: 47182

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

szekelyke
2018-11-05 11:10:04

Szülinaposok
Reklám

Prózai művek / egyéb
Szerző: BödönFeltöltés dátuma: 2007-07-11

Fritz Kalandjai: Hej te puska II.

-Mért nem mondta meg annak az embernek az igazat? -kérdezte az asszony az öregtől, s fürkésző tekintetet vetett rá. -Én is tudom, maga is tudja, hogy a tábor ott állt, azon a helyen, ahonnan elküldte őket!

Messze jártak már a réttől, s egyre beljebb vették magukat a sűrűbe. Erdei vadak voltak, akik elbújnak az ember elől.

-Maga honnan tudja, hol állt?

Az asszony vihogott, azzal a sírásnak ható, szinte hangtalan vihogással, ami a róka által fojtogatott, végét járó nyúl sírására emlékeztetett.
-Katona feleség voltam, gyakran jártam itt fenn, tudja az uram a Zalka laktanyában szolgált.
-A Zalkában? De, hát, a Zalka üres, a laktanya-épületek ablakai kitörtek, az ajtók be vannak szegezve!
-Jaj, vénember! Ne tettesse magát! Most igen, de én a régi időről beszélek!

A férfi eltűnődött, homlokát ráncolta. Egy hatalmas fa alatt álltak, fejük fölött a fakopács monoton kip-kopja hallatszott.

-Akkor régen, -mondta -én megöltem ott valakit.
-Kit ölt meg?
-Egy katonát.
-Na ne mondja!
-De igen. Most már bánom, hogy megtettem, százszor megbűnhődtem érte. De akkor...akkor, nem volt más választásom.
-Mér tette?
-Elszerette tőlem a menyasszonyomat.
-Ezért ölt?
-Ezért bizony.
-Hogy történt, el tudja mondani?
A férfi habozott. -Éppenséggel el, de... még soha nem beszéltem erről senkinek.

Mintha a köd-fátyol kezdett volna fellebbenni, mióta azzal az emberrel találkozott. Kezdte megsejteni megint, mi volt a valódi ok, ami a vadonba űzte. Kutyákkal keresték, tűvé tették érte a környéket. Igen, így történt, most már tisztán emlékszik. De mi köze annak az embernek mind ehhez?

-Maga is egyedül él itt fenn, ugye? -nyöszögte a nő.
-Persze, -válaszolta, felpillantva Mért kérdi?
-Nehéz egyedül, nem?
-Nehéz.
-Hiányzik egy asszony.
-Hát?
Akarja, hogy magával maradjak? A vén szerszámot is rendbe kellene már tenni egy kicsit, nem gondolja?

A férfi megnézte az asszonyt. Úgy nézett rá, olyan tekintettel, mint hím a nőstényre. Amit látott, azzal elégedett volt. -Nem is olyan öreg, -mondta magában. Valamikor szép lehetett. Még most is szép. Ezek a kék szemek. Mintha kristály tiszta patakba nézne az ember.

-Komolyan beszél?
-Ha elmondja, hogy történt, megígérem, magával maradok.
-Éppenséggel elmondhatom. ....Ülgyünk le ide a fa tövébe. Hosszú történet lesz.

Az erdei ember arra készült, hogy feladja függetlenségét, s ez nehéz döntés volt számára. Megszokta, hogy nem kell alkalmazkodnia senkihez. Szerette a magányt, szeretett egyedül élni. Ám most asszonya lehet újra, asszonya!
Lecsusszantak az avarba, s elhelyezkedtek. Az ég szakadatlanul dörgött felettük. A komor felhőkből nem sokat láttak, mert a fák lombkoronája elzárta a kilátást felfele.

-Hol kezdjem? -töprengett az öregember. -Tudja, akkoriban...
-Mielőtt elkezdené, előbb arra válaszoljon, amit az előbb kérdeztem magától.
-Márminthogy...?
-Márminthogy mér vezette félre azokat a szerencsétleneket?
-Mér, mér? Nem kell nekik mindent tudni. Nem akarom, hogy ide járgyanak. Ez a erdő eddig nyugodt és békés hely volt, ha rákapnak, hogy itt mászkáljanak, kutakodjanak, költözhetek megint máshova. És az, az ember...!
-Mer itt van az odúja, erre felé?
-Nincs messze, majd meglássa maga is. Nem is olyan kicsi, ahogy gondolná!

Az asszony kezén apró, fekete-hátú bogár mászott keresztül, nézte, amíg át nem ért a túloldalra, s el nem tűnt a fonnyadt levelek között. A fa kérge, amihez a hátukat támasztották sima volt, és fényes, fürge hangya csapatok futkároztak rajta. Az erdő zengett-zúgott a feltámadó szélben.

-Szerelmes voltam a spinébe -mondta a férfi. Pedig, jócskán túl voltam a kamaszkoron, az első ősz hajszálak megjelentek már a hajamban. Úgy terveztük, összeházasodunk. Kapartam is, ahogy csak bírtam, hogy mindenünk meglegyen. Ő se volt éppenséggel szegény, én is összehoztam addigra egy, s mást, lett volna mit a tejbe aprítani. Nem is volt probléma, amíg ide nem helyezték az unoka öccsét. Tudja, igazából nem is volt az unoka öccse, csak nekem hantázták, hogy az, hogy ne derüljön fény a turpisságra. Én marha, kapitális ökör, én meg bevettem a mesét. Éva, tudja, így hívták a szerelmemet, állandóan rágta a fülemet, hogy szervezzem be a katona-srácot, kevés a zsold, amit kapnak, had keressen egy kis zsozsót szegény. Megtettem a kedvéért, bár tudtam, nem sok hasznát fogom venni. Mit kezdhet az ember egy sorkatonával, aki le van kötve a szolgálati helyén? Végül, kitaláltam egy testhezálló feladatot, hogy, mint leendő rokonra, akiben feltétlenül megbízhatok, az aranytárgyak elrejtését fogom rábízni. Ki keresne dugi aranyat, egy őrkatona szalmazsákjában? Meg aztán az arany kis helyen elfér, a fickó, sutty, zsebre vágja a zacskót, amit átadok, beviszi, és kihozza, ahogy kell, ahogy kommandírozom neki. Megbeszéltem vele, ráállt. Szép summát juttattam a kezéhez, meg lehetett vele elégedve. Éva is elégedett volt, azt mondta: rendes ember vagyok. Pedig nem rendes ember voltam, hanem kerge-marha!

-Hogyan jött rá, hogy megcsalják?
-Véletlenül. Egyik beszerző körutamról két nappal korábban jöttem meg. Lengyelbe voltam, a forintért vásárolt dolláromat jó pénzért eladtam Zakopánéban a Krupuwskyn, s a zlotyiért aranyat vettem, meg még azon kívül italt, és cigarettát. Elköltöttem minden pénzemet, s így Csehbe már nem álltam meg lőszert venni, ahogy idehaza terveztem. Ezért érkeztem meg előbb. Éva nem sejthette, hogy betoppanok. Tudja, a bizalmatlanság bennem motoszkált már akkor. Apró jelekből észreveszi az ember, hogy áll a szénája. Gyanakodni kezdtem. Megérzés volt, vagy minek mondják, mert bizonyítékaim nem voltak.
-Megleste őket?
-Ja. Leraktam a szajrét a portámon, aztán az Éva házához kopóztam. Nagyon sötét volt, a csillagok se világítottak. A kutyával jóba' voltam, elibém szaladt, esze ágában sem volt ugatni. A szobában égett a lámpa, a kislámpa, az éjjeli szekrényen, az ablak el volt függönyözve. Az ablakkeret és a függöny találkozásánál azonban be lehetett látni. Ó, Istenem! Bár ne mentem volna oda! Bár ne néztem volna be azon az ablakon!
-Együtt voltak?
-Igen!
-Mit csináltak?
-Mit! Na, gondóhatya, hogy nem rabló-römit játszottak.
-Szóval, csalták magát!
-Az nem kifejezés. A résen keresztül az ágyra lehetett rálátni.

Csönd szakadt közéjük, hosszú ideig egyikük sem törte meg. Az erdei asszony megpróbálta elképzelni a jelenetet: maga előtt látta a férfit, ahogy az ablak előtt görnyed, s azt, ami a szobában a keresztre feszített Krisztus-kép alatt lejátszódik, a faragott támlájú paraszt-ágyban szeretkező fiatal testeket.

-Hogyan volt aztán?
-A puskámért akartam menni, hogy mindkettőjüket lelőjem, de nem bírtam mozdulni, a lábam legyökerezett a muskátlik közé.
-Végignézte az egészet?
-Végig.
-Maga aztán hidegvérű alak.
-Hidegvérű?! Forrt a vérem asszony, majdnem szétrobbantam. Csak, tudja,...gondolkoztam, amíg tartott, s rájöttem, hogy az Évát sokkal jobban szeretem annál, semmint, hogy meg tudjam ölni. Mért ölném meg azt, akit a legjobban szeretek a világon, aki nélkül az életnek nincs értelme? Nekem a katonát kell megölnöm, az ál-unoka öcsöt, aki az egész bajt ránk zúdította. Körvonalazódni kezdett a fejemben egy terv. Tudtam, mikor, melyik őrhelyen áll őrségben ismertem az őrszolgálat napi időbeosztását. Az arany ékszereket általában éjszaka juttattam be hozzá, így volt biztonságos. Az erdő felőli kerítés a Zalkában, csak egy egyszerű drótháló, ha maga katona-feleség volt, biztos tudja, -a haver sokszor posztolt azon a helyen. Kockázatmentes megoldás volt mindkettőnk számára. Odavittem neki a szajrét, bagolyként huhogtam egyet-kettőt, ez volt a jel, hogy én vagyok ott, fenékbe ne durrantson valahogy. A huhogásra ő a kerítéshez jött, én meg beadtam neki a posztó-zacskót.
-Uramfia! Nem félt, hogy nyakon csípik, ember?
-Nem féltem én akkoriban senkitől, és semmitől. De, haggya, had mondom tovább, mert elfelejtem, amit akarok.
-Mongya csak, na mondja!

Az égből néhány kövér esőcsepp hullott a nyakukba, rá se hederítettek. Mit számított nekik az, ha megáznak! Az asszony kinyújtotta egyik elgémberedett lábát, s fél-könyökkel letámaszkodott a földre.
-Kényelmesen ül? -kérdezte a férfi.
-Most már igen -nevetett az asszony.
-Tényleg? Akkor jó -mondta a férfi.

Szeles, viharos éjszaka volt, amikor kilopózott a házból. Lőfegyvert nem vitt magával, csak a vadászkést csatolta fel derékszíjára. A falu fölött átvágott a tarvágáson, s egy meredeken emelkedő ösvényen beváltott az erdőbe. Hétköznapi ember az orráig se látott volna az irdatlan sötétségben, de ő nem volt hétköznapi ember, kora gyermekkorától kezdve az erdőt járta, előbb apja oldalán, aztán később egyedül. Pompásan látott a sötétben, akár a vadmacska, tájékozódó képességén egy rutinos vén denevér is elámult volna. A szél zúgása segítette terve végrehajtását, elnyomta lépéseinek neszét, az apró ágacskák roppanását, az avarban gázoló csizma surrogó hangját. Ha szükség lett volna rá, tudott volna nesz nélkül is közlekedni, de, így, hogy a szél harsogott, nem kellett túlzottan óvatoskodnia. Sietett, s mégis könnyedén mozgott, az erdei állatok öröklött könnyedségével. Átkelt a hegyen, a kőbánya mögött leereszkedett a völgybe, és tovább folytatta nehéz indulatoktól terhes útját a cél, és a visszavonhatatlan végkifejlet felé.
A kaszárnya ablakai vak szemekkel meredtek bele az éjszaka könyörtelen sötétjébe. Sehol semmi mozgás. Óvatosan közelebb húzódott a kerítéshez, erről az oldalról nem látszottak a laktanya főbejáratának fényei. Az épületek roppant tömegének sziluettje sziklaként magasodott fel előtte. Halkan huhogott, aztán várt néhány másodpercet. Már éppen készült megismételni a huhogást, amikor észrevette a fal egyik kiugró szöglete felől közeledő alakot. Kilépett a bokor mögül és a dróthálóhoz sétált. Jobb kezét köpenye alá dugta, s megmarkolta a vadászkést.
Az őr a kerítéshez lépett, s a sötétséget kémlelte. Nem látott semmit, pedig a vadász-ruhás alak alig három méterre állt tőle.
-Ki van ott? -kérdezte bizonytalanul, pedig a szolgálati szabályzat előírásai szerint azt kellett volna kiáltania: állj ki vagy!
-Csárli vagyok, -jött a halk válasz. -Ne kiabálj te marha. A szajrét hoztam, s a pénzedet, ahogy megbeszéltük.
A katona megnyugodott. -Ja! Csak te vagy? Nem hallottam, hogy jössz.
-Nem ám, -nevetett fel a másik, fojtott nevetéssel. -Nem is kell, hogy halljad. De, gyere még közelebb, s fordulj háttal a kerítésnek.
Ekkor már ő is szorosan a kerítés mellett állt.
-Mért kell elfordulnom? -értetlenkedett a másik.
-Meglepetés -súgta a vadászruhás. -Kapsz valamit.
A hosszú katona engedelmesen megfordult, és hátát a dróthálónak támasztotta. Nem gyanakodott, miért is gyanakodott volna? Állt, mint valami faszent, és várta a meglepetést.
A meglepetés nem is késett. A szellem-alak a túloldalon előrántotta kését, s egyetlen gyors és ügyes csapással lesújtott. -Nesze, -sziszegte. -Itt a meglepetés!
A fiú ajkát fulladozó, hörgéshez hasonlító sikoly hagyta el, ahogy lecsúszott. Fegyverének tusa tompán puffant a földön. Távolabbról a közeledő váltás léptei ropogtak a sötétben. A sikoltásra kiáltások feleltek, az őrjárat dübörögve közeledett.
Nem várta meg, amíg odaérnek. A másodperc tört részében még lepillantott a földön vonagló alakra, aztán, nesztelen, puha léptekkel, mint a vadászó menyét behúzódott a fák közé. Sziréna szólalt meg a háta mögött veszett vijjogással: riadó, riadó! Az éjszakában fények gyúltak, reflektorok sugár-kévéje kaszálta a fák tetejét. Fától fáig lopózott, ügyelve, hogy mindig az árnyékos oldalon maradjon. Kicsit távolabb érve, fokhagymát vett elő a zsebéből, s egy fa derekának támaszkodva mindkét talpát alaposan bedörzsölte.

-Na, akkor most gyertek utánam, fajankók, ha tudtok, -dünnyögte kaján vigyorgással az arcán.

/Folytatása következik/

Még nem szavaztak erre az alkotásra

Még nem érkezett hozzászólás ehhez az alkotáshoz!

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Legutóbb történt

ElizabethSuzanne bejegyzést írt a(z) Néma csönd című alkotáshoz

túlparti bejegyzést írt a(z) A hősök őse az ősök hőse című alkotáshoz

túlparti bejegyzést írt a(z) Ugrándozó című alkotáshoz

túlparti bejegyzést írt a(z) Ugrándozó című alkotáshoz

Bödön bejegyzést írt a(z) Jose Martinez vitorlázós történetei 3. című alkotáshoz

Bödön bejegyzést írt a(z) Jose Martinez vitorlázós történetei 3. című alkotáshoz

Bödön bejegyzést írt a(z) Jose Martinez vitorlázós történetei 3. című alkotáshoz

Bödön bejegyzést írt a(z) Jose Martinez vitorlázós történetei 2. című alkotáshoz

szilkati bejegyzést írt a(z) Szállj el, szállj el... című alkotáshoz

szilkati alkotást töltött fel Félelem címmel a várólistára

oroszlán bejegyzést írt a(z) Néma csönd című alkotáshoz

ElizabethSuzanne bejegyzést írt a(z) Néma csönd című alkotáshoz

Kőműves Ida bejegyzést írt a(z) Szállj el, szállj el... című alkotáshoz

Kőműves Ida bejegyzést írt a(z) Szállj el, szállj el... című alkotáshoz

Kőműves Ida bejegyzést írt a(z) Szállj el, szállj el... című alkotáshoz

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2018 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)