HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 1

Online vendég: 12

Tagok összesen: 1848

Írás összesen: 47188

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

szekelyke
2018-11-05 11:10:04

Szülinaposok
Reklám

Prózai művek / egyéb
Szerző: BödönFeltöltés dátuma: 2007-07-12

Fritz kalandjai: Hej te puska III.

Fritz kábultan dörzsölte meg a szemét. A vas-cső, amiből a víz folydogált, ugyanaz a vas-cső volt, a kő, amiből a vas-cső előre meredezett, ugyan az a kő volt! Ott állt a kis erdei patak forrásánál, amit keresett. De hol van a rét, a tágas tisztás, melynek zöldjét a virágzó margaréta hófehér szigetei tarkították? Néhány lépést tett előre. Körülnézett. És akkor meglátta. Az egykori rét felső végében állt. Széleit benőtte, elnyelte a burjánzó természet, fiatal fák, sűrű bozót borította a legnagyobb részét, csak középen maradt meg egy kicsike szabad terület. A vastagabb, öreg fák vonala szinte hajszálpontosan rajzolta ki a régi tisztás körvonalait. Fritz elindult lefelé, arra, amerre a katonai tábor állhatott valamikor. Szálas bürök rengeteg vette körül, derékig ért, a hecsedli-bokrok pimasz tüskéi belekaptak ruhájába. Megtalálta a vízmosást, s mögötte a lapos térséget. Igen! Itt állt a bozót helyén a nagy 40-személyes sátor, s mellette, kicsit távolabb a kisebbek, a 12-személyesek. Az árok túlsó- rét felőli oldalán magasodott Nyúlgerinc parancsnoki sátra, ott volt a csapatzászló, alatta a hosszú asztalok, és a padok. Tőlük balra a zászlóalj gépjármű-parkja, tehergépkocsik, munkagépek. Most azt a részt meg se lehet közelíteni, olyan sűrű a tüskés bozót. És a latrina? Igen, a helye megvan, a gödör, s felette az ülőfa, -a csalitos helyén volt, a nagy fák között. Fritz megfordult, s kinézett a tisztásra. A lányok tábora! Elhamvadt tábortüzek. Márta a pezsgővel. Kerényi őrvezető, s az a szerencsétlen, marha Pék, eszeveszett, nagy szerelmével. Ó te boldogtalan barom, élsz-e még, merre jársz?
Megrázta a fejét, mintha el akarná hessegetni a múlt emlékeit, s elindult vissza, a forráshoz. A lányok közben lejöttek a rét közepére, s leültek az asztal mellé. Fritz melléjük érve elmondta, mire jött rá.

-Gyertek, velem, -mondta, -mutatok valamit a forrásnál, -s hátra se nézve, hogy a két kislány követi-e, nekilódult.

-Ez az a kiszögelés, ahova a borotválkozó tükrömet támasztottam reggelente, -kezdte magyarázni, nagy hévvel, amikor odaértek. -Egy szempillantás alatt rájöttem az előbb, magam sem tudom, hogyan történt. Akkoriban ezek a kis fák, a forrás körül még nem voltak itt, s a rét is sokkal nagyobb volt. Megtaláltam mindent. Benőtte a természet, de azért rá lehet ismerni. Egyszer, az egyik nap, e mögött a kő mögött kuporgott a Pék a géppisztolyával. Akkora marha volt, hogy azt el se tudom mondani! Agyon akarta lőni magát. Ha nem érek ide idejében, s nem veszem ki kezéből a fegyvert, megtette volna.

-Úristen! -mondta a lánya. -Csak nem? Miért akarta lelőni saját magát?
-Mert szerelmes volt.
-Ezért még nem lövi agyon magát az ember.
-De ő reménytelenül volt szerelmes, a nő megcsalta egy másik férfival!
-Na és? Mi van abban! Mi lehet elég ok arra, hogy az ember eldobja az életet.
-A viszonzatlan szerelem elég ok lehet.
-A szerelem?
-Igen, a szerelem. Fritz mosolygott. -A szerelem lehet pusztító démon, romboló erő, múzsa, és síron túl is kísértő, szelíd védőangyal. Mikor melyik. Töltsük meg az üvegünket vízzel, legyen mit innunk, mert még fel akarok menni a tetőre, megkeresni azt az adóházat, amit fenn építettünk.

Három napig bujkált az erdőben. Mint a sebzett vadállat, bevette magát a legsűrűbb bozótba, csak éjszaka jött elő, hogy kulacsát feltöltse friss forrásvízzel. Élelme, amit a tarisznyában magával vitt: kenyér, szalonna, vöröshagyma kitartott. Néha hallotta távolról az őt kereső csapatok szaggatott kiabálását, a kutyák csaholását. A kutyák csak addig a fáig tudták követni a nyomot, ahol fokhagymával kente be a cipőjét, az új erős, ismeretlen szagot nem tudták azonosítani. Ha tudták volna, sem jutnak messzire, mert az agyafúrt gyilkos később eldobta a nehéz csizmákat, s könnyű, magas-szárú surranót húzott a lábára, amit egy halálra ítélt agg tölgy odvából kapart ki. Három napon keresztül gondolkodott, három gyötrelmesen hosszú napon keresztül tépte az agyát: mit tett, s mi lesz ezután. A szörnyű gyilkosságot nem tehette meg nem történté, szembe kellett néznie a következményekkel. Az a verzió, hogy feladja magát, szóba se kerülhetett. Nem akarta, hogy kivégezzék, élni akart, szerette az életet, s szerette Évát. De az emberek közösségében nem élhetett tette után, ez is világos volt számára. Marad akkor az erdei élet, az ítélet-napig tartó bujkálás. Kérdés, Éva követi-e ebbe az életbe? Sokat töprengett ezen, ez volt a legfájdalmasabb probléma, amivel szembe kellett néznie. Bujkálásának harmadik napján, éppen vízért indult a csermelyhez, megvilágosodott az elméje. Éva soha nem fog feljönni vele ide a rengetegbe. Éva nem tudna itt élni, magányban, elszigeteltségben. Ő a nyüzsgést szereti, a szép fiatal férfiak legyeskedését, a cifrálkodást, a léha mulatságokat. Igen az, az ő világa. Éva nem jön fel a hegyre, soha, soha.

-Elveszítem, -suttogta. Ó jaj, mi lesz velem, mi lesz velem! Az érzelem-hullámok olyan vad erővel csaptak rá, hogy nem tudott tovább menni. A hátát egy fa derekának támasztotta, nyitott szájjal kapkodta a levegőt. -Mi lesz velem, édes Istenem mi lesz velem, s mi lesz Évával?

Töprengett, erőltette az agyát, hogy valami megoldást találjon. Megfájdult a feje ebben a nagy gondolkodásban. Feje felett kuvik hívta a párját, aztán szárnyait csattogtatva elrepült.
-Az Éva találni fog magának más férfit -motyogta magában. Talán azt a másik katonát, aki a kocsmában legutóbb a szépet tette neki, azt a zömök széles képűt. Mért ne? Hogy nevetett legutóbb is a kellemkedésén, milyen csiklandós, sokat ígérő nevetéssel. Vagy a szakálas, óriás termetű favágó lesz a következő? Az is be van csavarodva érte. A katona, és a favágó egyszer már egymásnak is estek miatta. Istenem, ne engedd, Istenem, ne engedd! Legjobb lenne mégis megölnöm, s utána magammal is végeznék. A túlvilágon aztán majd találkozunk, a túlvilágon csak az enyém lesz, nem engedem át senki másnak. De vajon létezik-e túlvilág? A papok a templomban, gyermekkorában mindig arról beszéltek, hogy létezik, s papok okos emberek.
-Isten könyörületes, -mondták, -s nekik tudniuk kell ők kapcsolatba állnak Vele. Isten megbocsátja a bűnöket, s talán az ő bűnét is meg fogja bocsátani. De vajon így lesz-e? A gyilkosság nagyon nagy bűn, rettenetes dolog elvenni egy másik ember életét, s ő most arra készül, hogy másodszor is ezt tegye. Lehet, hogy Isten e szörnyű tettek után eltaszítja magától, s a pokolba fog kerülni, ahol az ördögök piros tűzön sütögetik majd az idők végezetéig. Igen, ő a pokolban lesz, Éva pedig a mennyországban, el lesznek egymástól szakítva. Bár az is igaz, az Éva sem él Istennek tetsző életet, a paráznaság is halálos bűnnek számit, ő is könnyen a pokolba kerülhet. De! És százszor is de! Van-e egyáltalán pokol, és van e mennyország? Lehet, hogy nem is léteznek ezek a dolgok, az emberek, csak kitalálták őket. Lehet, hogy Isten sem létezik, s aki meghal az egyszerűen porrá válik, mint az elpusztult állat, s a halál után nincs más, mint örök béke, s örök csönd?

A víz patakokban ömlött róla a ruhája alatt a hűvös estében. Életében először került megoldhatatlan helyzetbe, önbizalma, életereje cserbenhagyta a válságos órán. Tudta, döntenie kell, nem halogathatja, s amit dönt, az, visszavonhatatlan lesz és végleges. Egyben biztos volt. Éva nem lehet más férfié. Ebből kell kiindulni. De, ha ez így van, akkor meg kell halnia, ez is nyilvánvaló. A gondolatai most már kíméletlen logikával követték egymást. Ha az Éva meghal, ő sem élhet tovább. A faluban, lent, meg volt rá a lehetőség, hogy megtegye. Csak át kellett volna mennie a szomszédba a fegyveréért. Egy füst alatt elintézhetett volna mindent, véget vethetett volna ennek a lidércálomnak. Nem tette meg, mert gyáva volt. Érveket keresett, amelyek az élet mellett szóltak, abban a hitben ringatta magát, hogy a gaz csábítót kell megölnie, s minden jóra fordul. Most már tudja, káprázat játszott vele. Az ember a saját végzete elől nem menekülhet el. Ez a végzet pedig a halál, mindkettőjük halála.

Ellökte magát a fától, s elindult. Végiglopakodott a csermely mentén a forrásig. Lenn a réten mozdulatlan csend vette körül a három tábort, a lányokét a rét alsó részén, a katonai tábort középen, s a gyerekek táborát a forrás közelében. A katonák táborában az asztalok mellett halványan pislákolt egy gyenge kis fény, a tábori lámpa 60-as izzója, ami az oszlop tetejéről nézett bele a vaksötétbe. Inkább hallotta, mint látta az őr esetlen mozgását az őrhelyen: három lépés előre, hátra arc, három lépés hátra. Nem tartott attól, hogy felfedezi őt, a vadászó párducot sem veszi észre emberi szem természetes közegében, ha saját maga úgy nem akarja. Elhaladt a fenti sátrak mellett, hallotta a kicsik békés szuszogását. Egyikőjük felébredt álmából, s öntudatlanul az anyját szólította, aztán újra csend lett. A sziklához lépett. Odatartotta kulacsát a vascsőhöz és megtöltötte friss jéghideg forrásvízzel. Felegyenesedett, hallgatta az éjszaka neszeit. Békeséget érzett a lelkében, a halál békéjét.

-Megtette végül, vénember? -vihogott az erdei asszony. -Ne játsszon mán az idegeimmel, így is vitustáncot járnak. -Megölte az Évát is?
-Nem tudom -vonta meg a vállát az öreg. Lehet, hogy igen, lehet, hogy nem. Mit számít az!
-Hogyne számítana. Egy gyilkosság az egy gyilkosság, kettő, meg kettő. Ne mondja nekem azt, hogy nem számít. Erőltesse egy kicsit az agyát!
-Hiába erőltetem, nem megy!
A vihar elvonulóban volt, anélkül, hogy nagyobb esőt hozott volna. Talpra kepeszkedtek, hogy tovább induljanak. A férfi vissza akart menni újra a gombászó helyre, az asszony azonban nem akart olyan magasra felmászni.

-Menjen csak -bíztatta a férfit. Én elindulok a Büdös-lyuk felé. Majd ott utolér, ha akar. Mért nem megy mán?
-Nem öltem meg.
-Nocsak? Mégis eszébe jutott?
-Nem öltem meg, bár úgy indultam el, hogy megteszem.
-Jobbik eszére tért?
-Nem. Meg akartam tenni, tényleg meg, de közbe jött valami.
-Nagy szélhámos maga! Mi jött közbe? Arra jött egy kis sete suta nőcske, s eltérítette a szándékától?
-Dehogy. Négy morc katona jött arra, elszánt gazemberek, ismertem a fajtájukat a kocsmából, ahova piálni jártak.
-Azt mondja, le akarta lőni az Évát, s négy katona véletlenül arra sétált?
-Valahogy úgy. Bár nem volt éppenséggel véletlen az a séta, nem, semmiképpen nem volt véletlen.
-Mondja mán, na! Ne csigázzon! Úgy kell magából minden szót kihúzni!

Az öregember gondolkodott, az orrát dörgölte. -Hogy is vót, csak! Igen!
-Megtudtam, na, hogy az Éva az egyik nap találkozni fog az embereimmel, hogy valami elszámolási vitát rendezzenek. Vót a faluban egy megbízható emberem, az öreg Kulák, aki,.... mindegy, ez nem érdekes, ő tudta egyedül, hogy hol bujkálok, s ő hozta a híreket. Szemét gazemberek! Zsarolták, fenyegették az Évát, hogy adja ki, az őket megillető részt. Pedig minden szét lett osztva, sem én, sem az Éva nem tartoztunk senkinek. Csak, tudja, miután én eltűntem, s híre ment, hogy meghaltam, vérszemet kaptak a rohadékok, azt gondolták, megszerzik, azt is, ami az enyém. Banditák voltak, a legsötétebb fajtából.
-De hiszen hazatérhetett volna, hogy közébük vágjon! Nem hiszem, hogy magát gyanúsították az őr megölésével. Magának volt alibije, Lengyelbe járt, nem?
-Asszony, én nem a határállomáson járkáltam át, nem volt róla pecsétem, hogy jövök-megyek.
-Értem.
-És, sokan emlékezhettek, hogy a kocsmában többször is kijelentettem: megölöm, aki az Évára veti a szemét. Ismertek az emberek, tudhatták, nem a levegőbe beszélek.
-Értem. De...
-Várgyon, folytatom, ha már egyszer belevágtam. Megtudtam, hogy az embereim mikor és hol fognak randevúzni az Évával. Elhatároztam, lesben állok, s mindnyájukat lepuffantom. Mért, ne? Előbb a fegyvereseket, aztán a nőt. Elrejtőztem a találkahely közelében. Pompás fedezékem volt, egy tüskés galagonya bokorban hasaltam, az avar alatt, csak a puskám csöve kandikált ki, egy ujjnyira. Több órán keresztül várakoztam, ez nem jelentett gondot, vadászember számára ez semmiség. Rejtekhelyem előtt szűk mélyedés húzódott, a vaddisznók szívesen jártak oda nedves időben dagonyázni. Felső végében rossz vadászkaliba állt, ismertem, én magam is sok kant ejtettem el ott a régi szép időkben. Vártam és gondolkodtam. Apám szavai jártak az eszembe, ő mondta mindig: -tedd meg, fiam, amit elhatároztál, ne habozz. Ha tétovázol, elvész a kedvező alkalom, és lehet, soha nem ismétlődik meg újra. Anyám is eszembe jutott, láttam, ahogy mezítláb áll a patakban, s mossa a ruhákat, csirkét kopaszt az udvaron, kezén darazsak nyüzsögnek. Vártam telt az idő. Vagy nem is telt? Néha, olyan mintha megállna, s nem lenne hajlandó moccanni. Maga nem tapasztalta? A bükkös felől hangok hallatszottak, s léptek ropogása. Felfigyeltem. Messze voltak még, de egyre közeledtek. Aztán négy katona bukkant ki a sűrűből, vállukon dobtáras PPS géppisztoly.
-Na, ezek, meg mi a Jóistent akarnak itt? -mondtam magamban. Azt hittem tovább mennek, de nem, megálltak, s tanakodni kezdtek, ki hova bújjon. A beszélgetésből kihámoztam, hogy ők is azért jöttek, amiért én, már úgy értem, ők is a banditákat akarták meglesni. De, hogy mi céljuk volt vele, arról halvány fogalmam sem volt, egészen addig, amíg egyikőjük, el nem bődült: -de hát én szeretem azt, a nőt, fel tudjátok fogni végre? Jobban megnéztem, s ráismertem, ugyanaz a katona volt, az, az ocsmány, széles pofájú, aki a kantinban, lenn Massán a szépet tette Évának. A többiek Péknek szólították. Akkor már tudtam, merről fúj a szél.
Annyira közel voltak, hogy csak a csizmájukat láttam, szinte az orrom előtt. A fejemet nem mertem fölemelni, a lélegzetemet visszafojtottam. Az egyikük, egy izgága alacsony emberke gyorsan hadarva, ahogy a városbeliek beszélnek, kiadta a parancsot, ki, hol foglaljon tüzelőállást. Szakszerűen intézte, én, magam sem tehettem volna különbül. Aztán..., hogy is volt aztán? Na, igen. Megérkezett az Éva. Leült a kalyiba mellé a lócára. Ideges vót, rázta, rángatta a szoknyáját. Nem sokra rá, megjöttek az én embereim. Hogy gyűlöltem őket ebben a pillanatban, asszony, van fogalma róla? Alkudoztak, vitatkoztak, én, meg lestem: mi lesz most. Nem kellett sokat várnom. -Tűz! -Kiáltotta valaki a bokrok között, talán a kicsi, s a katonák, mint akik eszüket vesztették, előrohantak, kezükben a kelepelő géppisztolyokkal. Mielőtt felocsúdhattam volna, halomra lőtték az embereimet! Nem mintha sajnáltam volna, őket, én, magam is ugyanerre készültem, de ilyen véres, piszkos munkát még én se láttam életemben, pedig egy-két dolgon már keresztül mentem addigra, elhiheti. Aztán csend lett, a földön, ki hanyatt, ki hason, ott feküdtek a véres halottak. Eljött az én időm. Felemeltem a fegyveremet, hogy végezzek a nővel. Céloztam. Húsz, huszonöt méterre állt tőlem, tiszta célpont az irányzékban. Az ujjam ráfeszült a ravaszra. S akkor, asszony, akkor, mintha jeges kézzel markolt volna szívembe a félsz. Nem is igen értettem, hiszen én meg akartam halni, Éva halála után magamat is agyonlőttem volna. Mi oka lenne egy öngyilkos jelöltnek, hogy az életét féltse? Mégis, az élet-ösztön az utolsó pillanatban fellobbant. Tudtam, ha lelövöm Évát, a katonák engem lőnek le, s nem akartam én is a földön feküdni, véres rongy-csomóként, tehetetlenül, mint a társaim.

-Jó kis mesét ad maga itt elő!
-Nem mese ez, hanem a valóság, ami megtörtént.
-De, hát, ember, maga azt állítja, hogy a katonák lelőtték a bandája tagjait, pedig én tanákoztam velük később is sokat. A sánta Janó nemrég halt meg a miskolci kórházban agyvérzésben, a faluban mondták, amikor utoljára lenn voltam.
-Az lehetetlen. Mondom, asszony a katonák kivégezték őket, egytől egyig. S egyikőjük,... ó, miért is találkoztam azzal a kirándulóval!
-Dehogy végezték! Össze-vissza beszél vénember. Hogy végezték volna! Már kezdem azt hinni, semmi sem igaz a történeteiből, amit itt előadott.
-Higgyen, amit akar. Megyek gombászni.

Elfordult, rántott egyet a vállán, hogy a tarisznya-szíját megigazítsa.
Az asszony utána szólt:
-Hallja, ne menjen még. Most én mondanék magának valamit.
Az ember megtorpant és hátra fordult. -A gombák...
-Jó, jó, tudom, a gombák. De azért nem kell sietnie. A gombák megvárják. Hallgassa meg, amit mondani akarok, érdekelni fogja. Ráérünk, nem?
-Ráérünk?
-Rá, hát!
-Ha, rá, akkor jó -mondta a férfi. Akkor, mondja, amit akar.

Az asszony nevetett, azzal a furcsa, utánozhatatlan nevetésével, nem nevetés volt az, inkább vihogás, befelé szívta közben a levegőt.
-Az őr, akit leszúrt, nem halt meg!
-Nem-e?
-Nem.
-És ezt maga honnan tudja?
-Onnan, hogy én voltam a felesége később.
-Maga?
-Igen, én.
-Ne szórakozzon velem. Nekem ehhez, nincs idegem!
-Komolyan beszélek. Felépült a sebéből, s mielőtt leszerelt volna, beadta a tovább szolgálást. Kapott három csontcsillagot, s havi fixet. Később lakást is adtak neki, szép, kis kétszobás panellakást, a szentpéteri-kapu közelében. Tudta, hogy ki vagyok, miből élek, de nem törődött vele. Azt mondta, amikor megesküdtünk, nem fogja többet felemlegetni, hogy más férfiakkal henteregtem, csak most már legyek hozzá hűséges. Megígértem, persze, hogy meg, mi mást tehettem volna. Nem is volt túl nehéz megtartani az ígéretet, nekem addigra már elegem lett a férfiakból. Nem akartam többé a katonák Lenkéje lenni. Hát ezt akartam elmondani, hogy tudja.
-Szóval, akkor én nem vagyok gyilkos?
-Nem.
-Hm. -Az öreg nem tudott mit mondani hirtelenjében, pedig kavarogtak az agyában a gondolatok.
-Menyek.
-Jó, mengyen csak. Maj' megvárom lenn.
-Megvár? Akkor jó.

A gépkocsi motorja halkan duruzsolt, a sötétben megnyugtató fénnyel világítottak a műszerfal kijelzői. A rádió örökzöld slágereket játszott, s Fritz, ahogy a vezetőülésben kényelmesen hátra dőlve az út rohanó beton-szalagját figyelte, arra gondolt, amit az öregember mondott a romokról, a tetőn.
-Disznó-hizlalda volt, -bizonygatta a vénember, -nézze csak meg, ezek voltak itt a kutricák!

A tető nem hasonlított arra a tetőre, amelyre Fritz emlékezett, hogy hasonlított volna! A hegytető azon a régi nyáron egy széles, lapos, forró plató volt, szélei lefelé görbültek. Szállt a por a csákány csapások nyomán, szikrázott vasa a kövön. Zúgott, zakatolt az áramfejlesztő, csattogott, kelepelt a légkalapács. Félmeztelen, feketére égett csontvázak robotoltak a térdig érő sávalapban, a szemükbe csorgó izzadtságtól vakon csapdosva az érzéketlen sziklákat. A feljáró felőli oldalon állt Feri bácsi -az öreg művezető- barakkja.
És pereg Fritz szemei előtt a film: Kovács százados harsányan vezényel a lógó bajszú, elvadult tekintetű Róth Henriknek: egy-kettő, egy-kettő, egy-kettő. Érkezik a lajtos-kocsi Olajossal, s a tizedessel, Olajos arca verítékben fürdik, ahogy kiugrik a vezetőfülkéből, a tizedesen nincs sapka, lenszőke haja csatakos az izzadtságtól, arca, mint a keletlen tészta. A Puding lapátja nyelére támaszkodik, liheg, fénylik a teste. Odaszól valamit Olajoséknak, amin mindenki röhög. Áldott Béla csetlik botlik a talicskával, kisfiús arcán idétlen vigyor, Nagykopasz melléje lép, s arrébb lökdösi.
...Hová lett, mindez, hová? Hol van a tisztás, hol vannak a gépek, s hol a katona bajtársak?

Fritz a rádió gombjához nyúlt, és arrébb tekerte. A másik adón is tánczenét sugároztak, házibulik tánczenéjét. Egy réges-régi Elvis Presly szám ment éppen. A C'mon everybody.
Az égbolt sötét harangja, -belsejében a villódzó fényekkel- ráborult a száguldó gépkocsira.


Még nem szavaztak erre az alkotásra

Szenior tag
Bödön
Regisztrált:
2007-01-05
Összes értékelés:
8032
Időpont: 2007-07-16 11:21:23

Köszönöm Gyömbér, hogy vetted a fáradtságot és elolvastad, örülök neki, hogy tetszett. Valami kalandosat akartam összehozni, amit könnyű olvasni és keveset kell rajta gondolkodni.
Szia: én
Szenior tag
Gyömbér
Regisztrált:
2007-01-11
Összes értékelés:
3808
Időpont: 2007-07-13 22:17:59

Szia!

Ez a történet (és a stílus is ) tetszett. Tényleg más, mint a HB-s sztorik, de ezt már Kuvikkal kiveséztétek...

üdv: Gy.
Alkotó
Regisztrált:
2007-04-10
Összes értékelés:
467
Időpont: 2007-07-13 10:20:14

Hogy a stílus alkalmazkodott a témához, s hogy ez jó-e, vagy sem; egy optometrista ismerősöm gondolatát idézném (párbeszédes formában), mikor arról kérdezik látásvizsgálat után, bár tökéletesen látnak, a mért értékek jók-e:

Kérdés:
- Hányas a lába?
(válasz - mindenki beillesztheti a saját válaszát)
Második kérdés:
- És az jó, vagy rossz?

Hát, ennyi. Kár lenne ezen agyalni! Ha a történet jó, semmi értelme azon töprengeni, miért nem "úgy" jó, mint az a másik...
És, azt hiszem, épp ez tetszik benne jobban: a motivációk, az illúzióik másmilyensége. Koromnál fogva is - kell, ami tovább taszigál az életben...

Az "elismerő sorok továbbra" is állnak.
Üdv: Kuvik
Szenior tag
Bödön
Regisztrált:
2007-01-05
Összes értékelés:
8032
Időpont: 2007-07-13 08:52:30

Szia Kuvik!
Igen, azt hiszem ez tényleg más, mint a HB, mert más az alaptörténet és mások a motivációk.A Fritz történetek hőseinek talán még vannak illúzióik, míg HB és "Testvére" nem akar mást az élettől, mint egy klasz evezést, korsó sört és egy jó....-t.
A stílus -akaratlanul-alkalmazkodott a témához. Nem tudom ez jó-e vagy rossz. Így sikerült.
Köszönöm, hogy elolvastad és kedves, elismerő soaraidat!
Szia: én
Alkotó
Regisztrált:
2007-04-10
Összes értékelés:
467
Időpont: 2007-07-12 22:42:33

Ez egészen más, mint a HB-sztorik. Gyakoribbak a jelzők! Valamivel komorabb; itt a szerelem inkább setét verem (jobbnak is tűnne kerülni ilyen emberek közt). Mégis úgy tűnik, szólhatnak ilyen terjedelmű írások is külön stílusban...
Olvasmányos. Tetszett.
Fritz történetei - ha van olyan - még közelebb állnak már hozzám...
Gratulálok:

Kuvik

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Legutóbb történt

szilkati bejegyzést írt a(z) Jose Martinez vitorlázós történetei 4. című alkotáshoz

oroszlán bejegyzést írt a(z) Éhes gyermek című alkotáshoz

Bödön alkotást töltött fel Jose Martinez vitorlázós történetei 4. címmel

Hayal bejegyzést írt a(z) A szerelem hét napja című alkotáshoz

Hayal bejegyzést írt a(z) Életünk, halálunk... (Ennyi?) című alkotáshoz

Árvai Emil bejegyzést írt a(z) Életünk, halálunk... (Ennyi?) című alkotáshoz

Árvai Emil bejegyzést írt a(z) Életünk, halálunk... (Ennyi?) című alkotáshoz

szilkati alkotást töltött fel A veréb és a varjú címmel a várólistára

Hayal bejegyzést írt a(z) Szerethető... című alkotáshoz

Hayal bejegyzést írt a(z) Fekete lombok alatt című alkotáshoz

Hayal bejegyzést írt a(z) Titkos út című alkotáshoz

Hayal bejegyzést írt a(z) Október című alkotáshoz

Hayal bejegyzést írt a(z) Éhes gyermek című alkotáshoz

Hayal bejegyzést írt a(z) Majmok hajója című alkotáshoz

efmatild bejegyzést írt a(z) Szállj el, szállj el... című alkotáshoz

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2018 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)