HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 0

Online vendég: 8

Tagok összesen: 1848

Írás összesen: 47194

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

szekelyke
2018-11-05 11:10:04

Szülinaposok
Reklám

Prózai művek / regény
Szerző: BödönFeltöltés dátuma: 2007-07-16

Havasi gyopár 22.

Kis Fodor papája asztalos volt, de nem ám akármilyen asztalos, műbútorasztalos, abból is a legjobb. A XIV, kerületi Sallóskő utcában tartott fenn nagy műhelyt, két segéddel és fél-tucat kisinassal. Ebben a műhelyben készültek a főváros legszebb bútorai, állítólag budai villák gazdag elegáns tulajdonosai mind Fodor Gábornál rendeltek Szóbeszéd járta, hogy maga a miniszterelnök, Sztójai Döme is csináltatott magának cseresznyéből egy komódot nála. Apuka megbecsült, derék mesterember volt tehát abban a régi, rossz ánti-világban, megvetett kapitalista, a dolgozók kizsákmányolója lett az újban, a nép igazságos demokráciájában. A proletáriátus élcsapata az osztályharc jegyében valamelyik évben, talán az 1952.-ben direktívát hozott, a törvény kimondta, azok az egyének, akik alkalmazottal dolgoztatnak ugyanolyan népnyúzók, mint vidéken a 20 holdnál nagyobb földterületet bitorló kulákok, műhelyeiket el kell kobozni, őket meg ki kell telepíteni. Így is lett. Egy szép őszi napon fekete autó állt meg a Sallóskő utca 18 előtt. Öltönyös, nyakkendős emberek szálltak ki, szám szerint négyen. Bementek a műhelybe, megverték Fodor Gábort, aztán a vérző fejű embert kitaszigálták a kocsihoz és belerugdalták. Másnap már a nép tulajdona volt a műhely, a mester úr mindent aláírt az Andrássy úton. A termelés nem állt le, Kovács Jenő pártaktivista lett az igazgató. Támla nélküli padokat kezdtek gyártani a népgyűlésekre, mert erre komoly igény mutatkozott. Pár hét múlva hazatért az öreg Fodor. Megtört ember lett belőle. Lefelé nézett mindig, kerülte az emberek tekintetét. Arról, hogy ott benn, mit tettek vele, egy árva szót sem beszélt senkivel, még a feleségének sem mondta el az Andrássy út titkát.
A családot végül nem telepítették ki, a kerületi tanács elnöke tekintettel volt arra, hogy Fodor Gábor hat gyereket nevel. A villából persze ki kellett költözniük, a népnyomorításból származó jogtalan tulajdont természetesen nem tarthatták meg. Az Alsóerdősor utcai barak-telepre kerültek, /most egy modern, csupa üveg, csupa beton iskola van a helyén/ kiutaltak nekik ott egy 4x4 méter alapterületű deszkabódét, meg egy vaskályhát. A kis Fodor kistestvérei innen jártak iskolába a Dob utca és a Csengery utca sarkán lévő általánosba, Fodor Gyurika pedig az Almásy tér mellett lévő Madách gimnáziumba.
Apuka aztán elhelyezkedett szépen az Állami Építőiparba segédmunkásnak. Kitüntetett élmunkás volt már, sztahanovista, ahogy akkoriban mondták, amikor a fia leérettségizett, /ilyen fejlődőképes az ember/ -hogyne javasolta volna hát a gimnázium személyzetise a máskülönben okos, értelmes, tehetséges fiút az egyetemre. Magyarból és történelemből kellett felvételiznie, mindkét tárgyból jelesre vizsgázott. Szabad volt az út az ELTE bölcsészkarának tanár-szakához.
Vadmacskával és a Molnár lánnyal itt jöttek össze. Hamarosan kiderült, ők hárman egyívásúak, egy ritmusra jár az eszük kereke.
-Kassai Karolina családi hátteréről már beszámoltam, -mondta Csetényi Barna, -de a Molnár családról még nem beszéltem. -Hallgassa meg, meglássa érdemes.
Így mondta: "meglássa". Nem tudtam eligazodni ezen az emberen. Egyetemet végzett tanult valaki, mégis néha úgy beszél, mint egy prosztó. Vagy csak engem ugrat, engem tesztel, az idegenbe szakadt magyart, a proliból lett írót, aki az irodalmi nyelvet gyermekkorában nem ismerhette meg?
-Honnan tud maga ilyen sokat róluk? -néztem rá gyanakodva. Egy pillanatra az, az érzés kerített hatalmába, hogy az orromnál fogva vezet, kitalál sztorikat a kedvemért.
-Hallgasson ide, -súgta bizalmasan közelebb hajolva, -csak, hogy megértse. Molnár Zita a feleségem volt később!
Micsoda?!
Úgy ültem ott a kávéházi támlás-szék kemény ülőkéjén, mint akit hirtelen két jókora ácskapoccsal odaszegeztek. Micsoda! Hogy Molnár Zita, az a Molnár Zita, aki elkötelezetten az ellentáborba tartozott, végül a vörös lobogó alatt Szemerédi Jánossal együtt menetelő, és mellesleg fél fejjel alacsonyabb Csetényi Barna felesége lett?
Az elegáns, kicsi, ősz úr kedvét lelte abban, hogy eszem a kefét, tovább adagolta befelé, hadd akadjon meg a szőr a torkomon.
-Hja, ilyen az élet. Jó kis sztori, nemdebár? Az egész évfolyam úgy tudta, hogy a kis Fodor a Vadmacskával jár, ha, ha, ha. Pedig a feleségemnek, pardon, akkor még nem volt a feleségem...Molnár Zitának udvarolt a kurafi. Így lett kicsinyáva köztük a dolog, röhögtek rajta, hogy mindenkit beültettek hintába.
-Majd elmondom, hogyan és miért lett a Zita az én kis feleségem, ha, ha, ha.
Jót fog nevetni rajta Kaposi úr! Majd elmondom, de nem most. Nem akarom lelőni a poént.
Kortyolt a kávéból és fejét kicsit oldalra billentette, mintha nehezére esne az emlékeit felidézni.
-Szóval a Molnár családnál tartottunk. Az apa, dr. Molnár Z. Géza a háború előtt Budapest egyik legfelkapottabb ügyvédi irodájának, a Molnár és Társának a sztárügyvédje volt. Polgári peres eljárásokra specializálta magát, elsősorban hagyatéki ügyekre, tudja ezek voltak a legzsírosabb falatok. 1930-tól tagja a Kereszténydemokrata Pártnak, szenvedélyesen politizált, felmerült, képviselőt csinálnak belőle, de, amikor döntenie kellett a kedvtelés és a hivatás között, az utóbbit választotta. Persze a pénz miatt. Felsége a polgári nagycsaládok asszonyaihoz hasonlóan nem volt állásban, de jó társa volt az urának, ő szervezte azokat a nagyszabású, elegáns partikat az Istenhegyi úti villában, amelyeken az akkori világ előkelőségei is kitüntetésnek érezték a részvételt.
A háború vége felé Molnár Géza egyre szélsőségesebb nézeteket kezdett vallani. Széles körben hangoztatta, az újságok is tele voltak nyilatkozataival, hogy Magyarország, ugyanúgy, mint a török időkben a kereszt becsületéért harcol, a haza földje szent, minden négyzetméterét hősök vére öntözte, ecetera, a zászlót, Árpád zászlaját, ki kell tűzni a romokra, mint ahogy az egri hősök is kitűzték szűzmáriás lobogóikat, és onnan egy tapodtat sem lehet hátrálni.
44-ben otthagyta a tehetetlen kereszténydemokratákat és belépett a Nemzetiszocialista Pártba. Budapest ostrománál a várban volt, a mellvédek mögé kuporodva Pest irányába lövöldözött néhány lelkes, ordítozó, részeg kamasztól körülvéve géppisztolyával és megesküdött: a várat élve el nem hagyja.
Aztán mégis el kellett menniük, parancsot kapott az egység, hogy a föld alatti titkos alagúton törjenek ki, egyesüljenek más egységekkel az Ördögároknál, és folytassák tovább a harcot.
Az alagút budai végénél azonban nem a magyar csapatok várták a várból menekülőket, hanem az oroszok, akik időközben átkeltek a folyón és lesben álltak a kijáratnál.
-Rumy, a magyar kémelhárítás főnöke dobta fel őket, -bólogatott Csetényi Barna, kávéját kavargatva. -Igen, ez egész biztos így volt...csak ő lehetett!
Nem szóltam közbe, nem kérdeztem meg, honnan tud Csetényi Barna ezekről a dolgokról. Volt egy olyan érzésem, sokkal többet tud, mint amennyit elmond. Néhány pillanatig hallgatott, fejét leszegte. Közben odajött Bea, a kis pincérlány, akivel, mint említettem, gáláns kalandom sikeredett, kellemkedett, hozhatna-e még valamit, de látta, hogy felesleges és bosszús arckifejezéssel honorálva érdektelenségemet, tovalibbent.
-Orosz fogságba került. Mindent tudtak róla. Két tárgyalása volt Nyizsnyij-Novgorodban. Megzsarolták, és válaszút elé állították, vagy megy Szibériába húsz évre, vagy beköpi a társait. Az utóbbit választotta, és ez nagyon okos húzás volt tőle. 18 embert köpött be, olyanokat mind, akikről már tudta, hogy meghaltak. Mire kiderült a turpisság, már javában itta a kisfröccsöket a Nyugati pályaudvar restijében. Papírja volt róla, hogy bolsi ügynök. Tárt karokkal fogadták a kommunista pártban. A Ganz-Mávagba helyezték függetlenített párttitkárnak és Molnár elvtársnak szólították.
Keserűen mosolygott Csetényi Barna.
-Rákoskertre járt ki a Holló utcába, templomba, ott nem ismerte senki. Néhányszor találkoztam a családdal a vasárnap déli misén. Apa, anya és a nagylány behúzódva mélyen a tömegbe. Tudja, akkoriban éppen a katolikus hitet gyakoroltam. Előtte istentagadó voltam, akárcsak Szemerédi János, vagy a Szekeres Jakab. Aztán pedig, mikor is, jóval később, jóval később, mielőtt megnősültem volna Krisna hívő lettem.
Elhallgatott, várta tán, hogy teszek valami észrevételt, de én csökönyösen hallgattam Közben persze, majd kifúrta az oldalamat a kíváncsiság. Szemerédi János legjobb barátja tehát abban az időben már hívő lélek, és a katolikus egyház szentmiséit látogatja Rákoskerten. Na, bravó! Hogy került egyáltalán Rákoskertre? És mit szólt Szemerédi János ahhoz, hogy a barátja hitehagyott lett, otthagyta Marx, Engels és Lenin hitét a dialektikus materializmust és átmasírozott a másik táborba, Ockham Vilmos, Szent Ferenc, Hispániai Péter hívei közé. Sic et non, igen és nem váltakozott életútjában. Mielőtt Krisna hívő lett, talán ő volt az Incubus, női boszorkányok szexuális partnere, aki éjjel álmukban lepi meg a halandó lányokat, asszonyokat, beoson ajtórésen, kulcslyukon és elcsábítja őket fürge, játékos, a nemi szervek ingerléséhez értő ujjaival.
Meg se lepődtem, amikor kijelentette, hogy ő abban az időben Rákoskerten lakott a családjával. Kérdeztem apja, anyja felől, és hogy voltak-e testvérei, de úgy tett, mintha meg se hallotta volna a kérdést. Szemerédi Jánosról kezdett beszélni, visszatért arra a pontra, hogy a barátja elhatározta, elmegy Budára a szentmisére, mert Kassai Karolina is ott lesz!

-A könyvtárban ültünk éppen, én az etika vizsgámra készültem, Szemerédi pedig úgy emlékszem a filozófiának akart nekifutni. Nem tetszett valahogy aznap. Mogorva volt, kelletlen. Egyszerre csak, ahogy kotlunk ott szótlanul könyveink fölé görnyedve, felugrik, odaszalad a könyvespolchoz és böngészni kezdi. Első pillanatban nem érdekelt, mit akar, nyilván szüksége van még egy kis szakirodalomra, -gondoltam, -na bumm. Látom ám, aztán, hogy visszatér és leteszi maga elé Rudloff Leó Dogmaitikáját. Ekkor kezdtem venni magam, hogy odafigyeljek. Hogy jön a dialektikus materializmushoz a Dogmatika? Sehogy. Annyi közük sincs egymáshoz, hogy visszaköszönjenek. János, meg veszi maga elé a könyvet, felüti a közepén, lapozgat. "Hát ez szép" -mondom magamban, "meghibbant a János"
Megpróbáltam kibetűzni szemből a címet, ami alatt olvasta a fejezetet. "A kegyelem, mint Isten ajándéka" -ez állt az oldal tetején vastag, nagy betűkkel
Én augusztusban átrágtam magam ezen a könyvön, előtte meg a Biblián, volt tehát fogalmam róla, miről szól, és belül ocsmányul, kárörvendően vigyorogtam, mit szól majd mindehhez. Nos, nem szólt az istenadta egy ideig semmit, csak forgatta fekete bogár-szemeit, meg a lapokat.
Jó sokára aztán megunta és átnézett rám. Én a szemem sarkából figyeltem, nagyjából felkészülve vártam mi következik.
-Hogy lehet az, -kérdezte egyszerre csak a könyv felett átpillantva rám, -hogy Isten annyira szerette az embereket, hogy saját fiát adta értük? Itt ebben a könyvben az áll, hogy megbocsátott nekünk és elküldte Jézust, kereszthalálával váltson meg bennünket az örök halálból? Képtelenségnek tűnik...egyszerűen képtelenségnek.
-Mi benne a képtelenség? -suttogtam. Suttognom kellett két okból is, hogy ne zavarjam meg a könyvtár nyugalmát, na meg persze azért, mert a téma százszázalékig rázós volt. -Az, hogy van Isten, vagy az, hogy egyszülött fiát feláldozta értünk?
-Egyik is, másik is, -mondta és továbbra is azzal a kiveséző tekintettel fürkészett, amit jól ismertem. -Édes öregem! El tudod képzelni azt, hogy létezik valami Isten? Ez ellentmond a józan észnek és ellentmond minden tapasztalatnak!

-Valamit nyögnöm kellett erre Kaposi úr, -nevetett fel Csetényi Barna. -Színt kellett vallanom ott a könyvtárban, Szekeres Jakabbal a hátam megett, ha meg akartam tartani a barátságát. Mert, hiszi vagy sem, a barátságnak legerősebb talpköve az őszinteség. Éreztem, most nem köntörfalazhatok, mint ahogy tettem nagyon sokszor politikai kérdésekben. Azt mondtam neki, nocsak amúgy lehelve, hogy Szemerédi Jánoson kívül senki meg ne hallja: én hiszek Istenben.

Pár pillanatig néma irtózattal szemlélt, mintha csúnya, nagy varangyos-béka lennék, vagy csápjait mozgató svábbogár, aztán lassan, lassan változni kezdett az arckifejezése, töprengővé vált és még talán az empátiának egy szikrája is felfedezhető volt rajta, ám lehet, hogy csak most utólag magyarázom bele.
-Menjünk Cseba! -kiáltott fel olyan hangosan, hogy Kiss Lenke a szomszéd asztalnál összerezzent és kiejtette a tollat a kezéből.
Sára néne, a könyvtár-felügyelő, száraz kóró volt egyébiránt, szemüveges, szöghajjal, ingerülten kopogott vonalzójával a pulpituson. Felálltam s felállt János is, tessékelt kifele.
Nem mentünk messzire csak a lépcsőházat a folyosótól elválasztó oszlopsorig, megtámaszkodtunk a falnál. Izzó tekintettel vizslatott, de egy szót sem szólt.
Na, ekkor mesélni kezdtem neki. Elmondtam, hogy kerültem kapcsolatba a hittel. Beszéltem a tanulmányról, amin dolgoztam, s aminek a címére, már meg ne haragudjon Kaposi úr, de nem emlékszek, a témájára annál inkább, a dialektikus materializmus oknyomozó biztonságával akartam ékes bizonyítékát adni Isten nemlétének. Hogy álláspontomat kifejthessem, igazamat megvilágíthassam pontról pontra cáfolnom kellett a Bibliát. Ahhoz azonban, hogy cáfolhassak, meg kell ismernem, amit cáfolni akarok. Tiszta sor. Így kerültem kapcsolatba a Bibliával, amit a papok a templomban Szentírásnak is szoktak mondani. A történet, már úgy értem az én külömbejáratú történetem Istennel, hasonlított a csukafogta róka, rókafogta csuka történetre. Ami ellen hadakoztam az egyre jobban megragadott. Mégis, azt kell, hogy mondjam, én nem az érzelmeimre hallgatva lettem vallásos, engem az győzött meg, amit a könyvekből tudtam meg. Könyvekből, mondom, mert a Biblia után elolvastam a Dogmatikát és néhány középkori egyháztudós művén is átrágtam magam.
Beszéltem a Jánosnak spekulációimról. Talán az járt a fejemben, sikerül elgondolkodtatnom. Töbre nem vágytam, csak, hogy gondolkozzon el a dolgokon, úgy mint én. -Jézust egyszerű, józan emberek vették körül, -mondtam neki. -Halászok voltak. Egyikük sem volt habókos fantaszta, szélütött, minden mesebeszédnek felülő , lődörgő, hideglelős dologkerülő. Primitív körülmények között éltek és az élet terhe odakötözte őket a röghöz. A csodák, Jézus csodái, amelyeket közvetlenül átéltek, megtapasztaltak elhitették velük, hogy mesterük tényleg Isten fia. Kinek van hatalma arra, hogy halottakat támasszon fel? Ki, melyik halandó tudja puszta nézésével meggyógyítani a bélpoklost, visszaadni a vaknak szeme világát? Péter és társai látták a csodákat, hallgatták mesterük tanítását Isten országáról, ami olyan, mint a mustármag és hittek neki. A tanítványok adták aztán tovább a tanítást, vagyis az evangéliumot, a jó hírt, mely arról szól, nincs örök halál, az élet győzedelmeskedik az elmúlás felett.
-Miért olyan, mint a mustármag? -kapta fel a fejét Szemerédi János.
Abba a mondatomba kapott bele, amit csak úgy, tájékozottságom fitogtatása végett, lári-fári dobtam be. A többire rá se hederített. Rögtönöznöm kellett, nehogy azt higgye, linkelek.
-Nézd János, -szóltam, s igyekeztem a hangom kissé remegtetni, mintha magam is prédikátor lennék, tudod milyen a mustármag. Kicsi, sárga, kézbe veszed, alig tűnik fel. Elveted, s kinő belőle valami csodálatos dolog, egy élő, zöldellő, növény. Gyökereivel kapaszkodik a talajba, szára büszkén, egyenesen tartja ágacskáit, sót szív fel a földből, széndioxidot a levegőből és finoman erezett leveleinek laboratóriumában a nap sugarait akkumulálva szerves vegyületekké alakítja ezeket az anyagokat .
-Komolyan? -mondta Szemerédi János. -Azt hittem, csak marháskodsz. Soha nem hallottam még ilyesmit. Szóval ez lenne Isten országa.
-Nézd János, -mondtam újra /mindig így kezdtem, ha meg akartam győzni őt valamiről, hogy "nézd János"/ - bibliai történeteket nem szó szerint kell érteni, hanem allegórikusan, mint az irodalmi műveket. Részleteiben tán, szórul szóra, tán nem igaz, de belső valósága, maga az eszme, amit mondani akar, az valóságosabb a valóságnál.
Hallgatott, olyan hosszú ideig nem szólt egy szót sem, hogy már azt hittem nincs több mondanivalója az ügyről.
-Nekem, -mondta végül, -ez még nagyon kínai. De elmegyek vasárnap a templomba, hogy lássam Karolinát!

Még nem szavaztak erre az alkotásra

Még nem érkezett hozzászólás ehhez az alkotáshoz!

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Legutóbb történt

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) Az influenzás című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) Jose Martinez vitorlázós történetei 4. című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) Jose Martinez vitorlázós történetei 3. című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) Jose Martinez vitorlázós történetei 2. című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) Éhes gyermek című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) Korhadt szálfák című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) Szállj el, szállj el... című alkotáshoz

Finta Kata bejegyzést írt a(z) Odalett minden című alkotáshoz

Ötvös Németh Edit bejegyzést írt a(z) Odalett minden című alkotáshoz

Tóni alkotást töltött fel Gottfried Keller: Abendlied / Esti dal címmel

Pecás alkotást töltött fel Késő őszi este címmel a várólistára

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2018 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)