Egy illatos virág szirmaiba zárva
meghalok,
de lelkemet fenn az égben vigyázzák féltő
angyalok..

Amilyen egy röpke perc, oly rövid volt földi
létem,
de talán elmondhatom azt, hogy nem hiába
éltem...

Mert fájdalom tőre néha mélyet hasított
belém,
s olykor nem maradt számomra más, mint a puszta
remény...

Lényem szaggatta,... az ész és szív vívta keserves
harc,
volt, hogy nagyon hiányzott már a csend és egy kedves
arc...

Dühös és zord szelek cincálták fáradt, megtört
testem,
örvénybe kerültem..., pedig csak menedéket
kerestem...

S lent a mélyben fuldokolva felé nyújtottam
kezem,
de ő dermedten állt, s nem mozdult, csak nézett rám
csendesen...

...vártam..., de a segítség, mint hazug ígéret
elmaradt,
így történt, hogy akkor,... ott... életem fonala
elszakadt...

Íme elérte szédült lelkem a rút
kárhozat,
s, bár lettem volna makacs,.. semmint olcsó
áldozat...

Kit ha kell, nyugodt szívvel koncnak löknek
oda,
... érthetetlen az, hogy is lehettem ily
ostoba...

Ennyire vak lettem volna..., vagy csak nagyon
hittem,
hogy a puszta szónál nagyobb garancia
nincsen...

... pedig van....már tudom...

De most már nyugodt vagyok, és a magánytól sem
félek,
- mert, meghalva ugyan, -
de boldogan, ... illatos virág szirmaiban
élek...