Az új tanévkezdésben sok pedagógus állás nélkül marad. Köztük az én jó keresztanyám is. Hosszasan beszélgettünk s ő elmondta a jövőről alkotott képeit, meglátásait. Csendesen, némán hallgattam, s egy-egy mondatnál megeredt szívemnek csordogáló forrása. Többek között arról is ejtett néhány szót hogy mennyire egyedül lesz majd szeptembertől. Házunk üresen áll majd mint egy elhagyatott fészek, s hogy többé már nagyon ritkán fog látni minket. Elcsuklott hangja. Feltört belőle az amit eddig mindig eltitkolt előttem.Próbálta az erőset a megtörhetetlent mutatni, de neki is sok volt már ez, valakivel meg kellett osztania. Mire sikerült végre megnyugtatnom a munkáján kesergett. Hisz mivel nem volt saját gyermeke szívesen tanítgatta az iskolás nebulókat. De most ettől a boldogságtól is megfosztották. Itt áll mellettem, kincseit megfogyatkozva mutogatja nekem. Kettétört szíve egy ládában hever. Nincs az a kulcs ami megnyitná lelkének zárát. S majd egyszer, mikor haja hófehér lesz, s arcát ellepik majd az élet aranyásó gödrei, akkor jön elő ami számít ami fontos neki! A sírhant alatt zokogva fordulok hideg testéhez, nincs olyan érték számomra mint ez a lélek. Már bánom életem minden percét mit nem tölthettem vele, bárcsak tudhattam volna hogy ily rövid lesz lámpásának elalvó fénye.Most csak annyit tehetek hogy örökké szívembe zárom, s várom mikor találok rá a másvilágon!



(Ezt megint csak keresztanyukámnak írtam.....)