Egy viharos-szeles, kora nyári délután könnyeimet törölgetve bámultam kifelé hálószobánk ablakán. Mint makacs gyermek, szájamat összeszorítva ismételgettem, monoton, "mi lesz velünk?"

A csapások sorra jöttek, gondoltam, rég túl vagyunk már tizenkettőn, és még mindig üt a fejsze a hátam közepébe, a gerincemet célozva, változatlanul, kitartóan. A fájdalom erőt vett rajtam, a testem meg-megvonaglott. Nem a fizikai fájt, az asztrális-lelki sajgott nagyon. Második napja vajúdtam, fel-felcsapó rohamokban, amelyek aztán szépen, simán, mint az Égei-tenger hullámai elcsitultak, és nem lett belőlük születés.

Miért nem tudom, hiszen akkor már biztosra vettem, hogy úgysem sikerül nekünk semmi - legalábbis nem úgy, ahogyan elgondoltuk. Nem kértem számon az Istent, nem kiabáltam miértet, de nem értettem az egész zajló furcsa, embertelen történéseket, amelyek körülvettek és barnacsonkú vad röhögéssel próbáltak leszorítani a földre.

A gyermek a méhemben ritkán mozgott már, akkor is kényelmetlennek tűnő, lassú mocorgással adta tudomásomra, hogy még él. Rettegtem, hogy egy reggel arra ébredek, elmaradnak ezek az apró jelzések. Érzéseimet nem akartam a férjemmel megosztani, kímélni, erősíteni szerettem volna, most is támasza lenni, ahogyan a hosszú évek során mindig, amikor szükség volt rá. Ő is mosolygott, és megoldást keresett, ráncolt szemöldöke fölött sorra gyúló ráncai mögül.

Egyedül maradtunk - fogalmazta meg egy gyengébb pillanatban, és akkor még én bizonyultam erősebbnek, hát könnyes szemmel rámosolyogtam, kezembe fogtam arcát, és úgy bíztattam: fogd fel úgy, mintha árvák lennénk.

Azon a viharos délutánon a legutolsó remény is foszladozni látszott, és úgy tűnt, a századik csapást már nem bírja ki törékeny lelkem. Ekkor keveredtem a hálószobánkba, ahol az ő illata maradt a párnán, összehajtott pizsamájának nyoma megnyugtatólag hatott. Legalább ő itt van még nekem, és itt is marad, amíg rendes, fizikai állapota meg nem érkezik fáradtan, öregen, görnyedten a napi munka őrlőköve alól.

Eltörött a mécses, folytak a keserűen sós könnyek, a lelkem fájt, a gyermek a szívem alatt összébbhúzta magát, begubódzott és tűrte. Itt a vég. De, nem jött. Aztán megláttam a nyárfát az ablak alatt, amely mint egy kínai bambusz hajlongott, gyötrődött a szélben, nekikoccanva a szomszédos ház panelfalának. Kínnak tűnt teste kifacsart volta, fehér törzsének minden sikítását éreztem a mellkasomon. Kábultan bámultam. Vártam, hogy eltörik, de nem tette.

A nyárfa meghajlott a kínok alatt, többszörösen is, de megtörni nem tört meg...