Hanyatt fekszem, a testem ellazul,
elnehezül lassan minden végtagom
(jó ötlet volt, köszönöm doktor úr),
kialszik bennem minden fájdalom.

Belső kozmoszom végtelenje szólít.
Nagy út, belül, és mégis ismeretlen,
nem félek, tudom, hogy biztonságos-jó itt,
ahová tudottan először félve mentem.

Mély itt csend, meghallható a semmi
és szertefoszlik a külvilág reálja,
a tér kitágul, el tudnék most lebegni
csöndem ölén, így önmagamba zárva.

Nem utazom, de tudom megtehetném,
mozdulni sem kell, csak rászánnom magam.
Egy élet kevés, hogy beutazza elmém
(milyen paradoxon!) ami benne van,

micsoda mélységek, távolságok hívnak
felmérhetetlenül! A fények megremegnek,
kis kétség ébred; én vagyok, ki bírhat
egy végtelen világot, káoszt, vagy elmerendet,

tiszta, belső békét, mint az éji égbolt
legmélyét fürkésző, táguló tudat,
vagy tépázó orkánként rám zúdul a "rég volt"
mely görbe tükörként torz jövőt mutat?

Vívódom. Feszülnek, lazulnak izmaim,
s én látom magam (köszönöm doktor úr),
míg lebegek kozmoszom lágy hullámain,
a vágyott belső béke lassan rám borul.