HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 0

Online vendég: 10

Tagok összesen: 1848

Írás összesen: 47194

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

szekelyke
2018-11-05 11:10:04

Szülinaposok
Reklám

Prózai művek / egyéb
Szerző: BödönFeltöltés dátuma: 2007-07-25

HB kalandjai: Se nem semmi I.

SE NEM SEMMI


"A becsület kényes portéka" -mondta Naggyörgy Gyurka a büfé előtt, bele a csendes békés reggelbe. "A becsület kényes portéka, a becsület mindennél többet ér. Olyan, akár a hímporos virág, ha vigyázatlanul nyúlsz hozzá, letöröd hamvas bibéjét. Hát ne esküdj a becsületedre soha. Ha minden áron esküdözni akarsz, esküdj inkább anyád életére, vagy bármi másra."

"Esküszöm akkor a ...."

"Jól van na. Esküszöl. Ne mondd tovább, elhiszem. E l h i s z e m észlény, hogy meg a k a r o d csinálni. Csak azt nem hiszem el, hogy meg is t u d o d csinálni."

"Egy láda sör?"

"Ez már mindjárt más, Hámori. Így már konkrét, Hámori. Egy láda sör elég meggyőző ajánlat. De tudod, mit, Hámori? Legyen akkor inkább már kettő. Ha még ma visszaérsz a testvéreddel, ti kapjátok, ha nem, ha elhaláloztok útközben, vagy akármi más, akkor meg én. Ennyire egyszerű. Nem kell esküdözni, nem kell handabandázni, csak szépen rendben nekilátni."

"Ki handabandázik itten?" -kérdezett vissza ingerlékeny hangon a Hámori Bandi. "Ki?"

Bakos Attila lépett oda kajaklapáttal izmos kezében. A csónakház felől jött. Elválaszthatatlanok voltak, ő és a kajaklapát. Mint férj és feleség. A lapát sajátja volt, üregelt, fénylett a lakktól, le nem tette volna soha. Ha zuhanyozott úgy támasztotta oda a falhoz az öltözőben, hogy fürdés közben szemmel tarthassa. Tudtuk, hogy az ágyába is beviszi, vele alszik. Kért Hájas nénitől egy tejeskávét habbal, s amíg a kávéra várt, saját visszatükröződő, göndör-fürtös fejét tanulmányozta a büfé ablakában. Egyik kezével fogta a lapátot. Fényben fürdő képmása visszanézett rá. A képmás mosolygott. Szép vagyok. Csinos vagyok. Két szeretőt tartok.

-Min vitatkoztok, -vetette oda foghegyről, -állandóan vitatkoztok.

Dióhéjban elmondtam Bakos Attilának az előzményeket: a Hámori fogadást ajánlott Naggyörgy Gyurinak. Egyetlen nap alatt megkerüli a Szentendrei szigetet egy kétpárevezőssel és velem. -A tét két láda sör -mondtam a kajakosnak, -szerinted meg tudjuk csinálni? Sokat adtam a Bakos Attila véleményére. Szakértő volt.

-Elveszítitek, -simogatta meg gyöngéden a lapátot. -Figyelj csak. Nyolcvan kilométert én sem tudok egyfolytában végig evezni. Még én se! Kizárt dolog, hogy egy nap alatt megkerüljétek. Sok az a nyolcvan. Sok, sok, sok.

Így állt az ügy negyed kilenckor. A vitába öt perc múlva bekapcsolódott Jókhora Pali, Veronikával. Az üdülővezető kávét akart inni, azért ment oda a büféhez, s Deregh bácsinak is ez volt a szándéka nem sokkal utána. Ő se sietett. Hájas néni ablaka előtt már mindenki ráér. Olyan ez, mint a mennyország kapuja. Tudod, hogy úgy is bejutsz, minek rohannál, minek tülekednél? Mit számít az örökkévalóságban öt perc? Vagy akár tíz? A lány nem kávézott, Veronika ezúttal csak kísérő volt, Palit kísérte el szokásos reggeli körútján. Azt mondta, azért nem kávézik, mert felpuffad a hasa a feketekávétól. Hámori Bandi megkérdezte tőle, mire megy az öreggel, hogyan szexelnek. Az üdülővezető szeretője nevetett és kitérő választ adott. Nem úgy az öregúr. Jókhora Pali felcsattant, nem kell szemérmeskedni drágám, mondta, nincs abban semmi titok, hogy már régóta a nyelvemmel csinálom, mert nem áll fel a ...nem áll fel a...nyakkendő. Mondd meg nekik Veronika, hogy nagyon jó így, mondd meg nekik, mennyire élvezed.

Jókhora Pali lándzsát tört amellett, hogy le fogjuk evezni ezt a vacak nyolcvan kilométert, de hát, mit, ő soha nem volt evezős, ő teniszező volt világéletében. Deregh bácsi szintén mellettünk voksolt, vállrándítással jelezte. Veronika tartózkodott, és az üdülővezetőt nézte rajongó szeretettel. Ideje volt indulni. -Menjünk, -mondtam a Bandinak. Magamban pedig azon örvendeztem, hogy nincs ott a Vezér, s nincs ott halál-képű jó Schweizgesten kartárs se csillogó-villogó aranyórájával, tőlük nagyon féltem. Búcsúzkodni nem volt értelme, nem is tettük, szép simán odébb ballagtunk. Az öreg huszár ablakpárkányon hagyta hűlni a kávét, utánunk jött. A kockacukrot is otthagyta, pedig én, az ő helyében azt legalább bekaptam volna. Mégis csak valami kalória, ha kevés is. Akkor vettem észre, hogy mögöttünk lépked, amikor befordultunk a csónakház sarkánál.

-Alaposan meggondoltátok tik eztet, -vonta össze a szemöldökét, amikor megálltunk előtte raporton.
-Teljes alapossággal Józsi bácsi, -vigyorgott vissza huszonvalahány évének nemtörődöm szemtelenségével, ám mégis a fellebvalónak kijáró tisztelettel a Testvér. -Jelentem, a legteljesebb alapossággal!
-No, mer a túranapló miatt kérdem.
Vártunk. Majd csak kimagyarázza, hogy jön ide a túranapló.
-Mer abba bele kék ám írni, miko' indútok, s miko' gyüttök vissza.
-Ha be kell írni, be kell írni. Mér baj az?
-Mé' baj? -Az öreg huszár majdnem kettéharapott. -Hát mit mondok én a vízirendőrségnek, ha ellenőriz, he, és ha nem stimmel az adat, he?!
Még mindig nem értettem, de a Testvérnek leesett hirtelen.
-Ne aggódjon, Józsi bácsi. Teljesítjük. -Vigyorgott. -Csak megyünk és jövünk, nem lesz gáz.
-Nem lesz gáz? Mit jelent ez?
-Hát azt, hogy semmi baj nem lesz, Józsi bácsi.
-Semmi?!
-Semmi.
Mordult egyet, mint az öreg oroszlán.
-De úgy legyen ám!

Hátra vitt minket a kamrába. Így nevezte azt a titkos helyiséget a csónakházban, amihez csak neki volt kulcsa.

-Várgyatok itten, -mondta a küszöbön.

Elsietett, eltűnt a polcok mögött, de már jött is visszafelé hamarjában, összenyalábolva két pár vadonatúj evezőt.

-Üregelt lapátok, -nyomta az evezőket a kezünkbe. -Senkinek nem adhatnám oda, csak a területi igazgatónak...No, hát. Úgy vigyázzatok rá, mint az életetekre.

Kitessékelt minket, bezárta az ajtót. Végigcsápázott a hajók előtt, megállt az egyiknél. -Eztet vigyétek.

A hajó újnak tűnt. Sárga volt, mint a tojásrántotta. Nem láttam még a csónakházban. A legfelső emeleten hevert, a harmadikon, ezért kerülhette el a figyelmemet. Szimatoltam a friss lak-szagot, ami körüllengte.

-Félverseny kill?
-Félverseny.
-Honnét van?
-Mit tudom én hunnét. Most hozták, la, tegnapelőtt.
-Gyorsabb, mint a 2003-as?
-Gyorsabb.
-A 921-esnél is gyorsabb?
-Annál is.

A Testvérre néztem, Alig észrevehetően megcsóválta a fejét. Haboztam.

-Köszönjük Józsi bácsi, de maradunk inkább a 921-esnél.
-Ahogy akargyátok.

Legyintett, otthagyott minket.

-Nekiveselkedünk Testvér? -kérdeztem a Banditól.
-Neki, hát, Testvér!
-Gyerünk akkor Testvér!

Kivittük a kétpárevezőst a csónakház elé, megfordítottuk és fenekével lefelé rátettük a bakra. Úgy nyújtózott ottan fekete csillogó felületeivel, szokatlanul széles, kékre pingált villáival, mint valami mesebeli élőlény, egy sárkánykígyó. Vártam, hogy talán megszólal, de a Hámori Bandi szólalt meg.

-Berakom az evezőket Testvér, te meg hozd el addig szépen a motyónkat az öltözőből.

Elmentem a cuccért. A padon találtam meg a hátizsákokat, ott, ahol hagytuk. Az enyémben nem volt semmi, leszámítva két doboz használt teniszlabdát, s két szelet, megkent lapjával összeborított zsíros-kenyeret, papírszalvétába csomagolva. Na, és egy fürt fehér szőlő, aminek a felét megettem kifele jövet a buszon. Kivittem a zsákokat a csónakházhoz, s beraktam őket a kormányos-ülés mögé, a trepnire. A kajakosok lejöttek a csónakházhoz, kaján képpel figyelték az előkészületeket.

-Honnan fogjuk megtudni, hogy tényleg megkerültétek? -aggályoskodott Naggyörgy Gyuri.

A Testvér megállt kezében a kielboattal, s én is megálltam, mert én fogtam a másik végén a hajót.

-Onnan, hogy én mondom!
-De....

Naggyörgy Gyuri nem fejezhette be, Bakos Attila vágott közbe hevesen: -haggyad! Ha azt mondja, hát azt mondja. El fogjuk hinni neki!

Félrelökte a hosszú fiút, aki tele szájjal röhögött és közelebb lépve, szinte súgva mondta:

-Drukkolok nektek, hogy sikerüljön. Tiszta szívemből drukkolok.

De láttam rajta, inkább annak drukkol, hogy ne sikerüljön. Ő is szerette a sört.

Lecipeltük a hajót a sólyán, letettük a kavicsokra. Egyetlen dolog maradt hátra: elfelejtettem kitölteni a túranaplót. Otthagytam a Bandit a parton és felmentem az üdülőbe. Megkerestem a könyvet a kis asztalon, a csónakház bejáratánál. Kinyitottam. Dátum: beírtam. Név: beírtam. Hová? Itt meg kellett állnom egy pillanatra. Hogy is van ez? Hová is mentem, ha oda mentem, ahonnan elindultam? Mit kell ilyenkor beírni?
Én voltam a csónakfelelős, de fogalmam sem volt, mit kell ilyenkor beírni.
Jött éppen az öreg Deregh. Kapóra jött. Vázoltam a problémát. Halkan beszéltem, hogy a kajakosok meg ne hallják, miről van szó, még kiröhögnének, hogy a csónakfelelős maga se tudja, mit kell beírni a könyvbe.

-Mit kell beírni, ha ugyanoda mész, ahonnan elindultál? Ejnye, no. Hát írd be azt, hogy "szigetkerülés"

Fogtam a tollat, s a napló megfelelő rubrikájába kerek olvasható betűkkel odapingáltam: "szigetkerülés" Amikor a betűket rajzoltam, arra gondoltam, a túranaplóból mindenki meg fogja tudni, hogy egy nap alatt kerültük meg a szigetet. Látni fogják az adatokat: mikor indultunk, s mikor érkeztünk. Mindenki tudni fog róla! Igen, mindenki értesül majd, hogy nekünk egyedül sikerült! És ez a lényeg. Cica.

Hámori Bandi a parton várt a hajó mellett. Ott ácsorgott már Naggyörgy Gyuri és a Bakos Attila is. A hosszú kajakos nyilván a söréért aggódott, azért jött le. Megérkezett Deregh bácsi, tempósan baktatott lefelé a sólyán elnyűtt trottőr-cipőjében, és a sétányon, az üdülő nyitott kapujában a sólyával szemben megpillantottam Jókhora Pali kedves, kövérkés figuráját Veronika oldalán. Minden készen állt, minden elvégeztetett. Ránéztem a Testvérre, ő visszanézett. El volt szánva mindenre. Megfogtuk a hajót és felemeltük. Hámori Bandi fogta elől, én fogtam hátul, éreztem tenyeremben a keskeny killt, ahogy élő erővel belevág a húsba, a cédrus-fából készült kétpárevezős hajó teljes súlya ide nehezedett. Lassan lépkedve az apró köveken bevittük térdig és óvatosan vízre eresztettük. Villába illesztettem az evezőket, s ezt tette mögöttem a Testvér is. Megragadtam a hajó oldalát, és a vaskos kék villát, szilárdan tartottam, hogy be tudjon szállni, aztán ő tartotta a balanszot az evezőkkel, hogy én is beléphessek. A folyó tükre sima volt, olajzöld. Messze, benn, magányos fehér vízibusz igyekezett valamerre, játékhajó ilyen messziről. Figyeltem egy ideig, hogyan túrja fel a vizet tömpe orrával, de hamarosan eltűnt a szigetspicc mögött. A kétpárevezős már úszott. Beszíjaztam a lábamat, készen voltunk az indulásra. Senki nem beszélt, egyetlen szó sem hangzott el.

-Húzd, -kiáltottam keresztül a csendet, s előre kocsiztam.

A lapátok vizet fogtak, a 921-es előrelendült és könnyed futással elsiklott a Pénzverde stégje mellett. A vízparton álldogáló csoport elmaradt mögöttünk. Nevettek, integettek. Naggyörgy Gyuri kiabált valamit, nem értettem, hogy mit. Mutogatta az óráját a karján. A gurulóülés nyikorgott a fenekem alatt. Tudtam, hogy egész úton nyikorogni fog, tudtam, hogy később, ha az ötvenedik kilométeren is túl leszünk, elviselhetetlennek fogom érezni ezt a nyikorgást.
Mért kellett nekünk a lehetetlenre vállalkozni, arra, hogy egyvégtében megkerüljük a Szentendrei szigetet, hogy megállás nélkül evezzünk több, mint nyolcvan kilométert? Két láda sörért tettük volna? Nem, szó sincs erről. Két láda sör ugyan elég sok sör, kellőképpen vonzó mennyiség egy olyan egyén számára, akivel előfordul, hogy napokon keresztül egy kortyhoz sem jut hozzá, de nem lehet önmagában sörrel mérni mindent. Nekünk nem volt semmink a becsületünkön kívül. Jobbak voltunk mindenkinél, igen, jobbak, s ezt minduntalan bizonyítani kellett. Egész életünk erről szólt. Az embereknek meg kellett tudniuk, hogy jobbak vagyunk náluk. Ennyi jutott nekünk. Ez volt dicső örökségünk. Úgy viseltük, mint katona a puskáját. Ilona bizonyára kinevetett volna minket, ha belelát a fejünkbe, de hol volt már ekkor az Ilona! És a Littát sem érdekelte volna! Litta, ahogy én őt ismerem, tojt volna az egészre. Littát csak a konkrét kézzelfogható dolgok érdekelték, a mi összes hősködésünk hidegen hagyta. Litta újságíró volt, ezzel, azt hiszem, mindent megmondtam.

Pünkösdfürdő hajóállomása közeledett, hátra néztem, a Duna széles hátán egyetlen vizijármű sem látszott. El kellett kezdeni az átkelést a szigethez. Jobbal húztam, s jobbal húzott mögöttem a Hámori Bandi is. A hajó kifordult, átvágott keresztben a vízen. Kétség sem fért hozzá, hogy a Nagy Ágban fogunk felmenni, ez nem volt vitatéma. A Nagy Ágban lassúbb a folyó, simábban fut le a medrében, s ha a kőgátakat nem számítjuk, nincsenek veszélyes szakaszok. Nem tartottunk a kőgátaktól, ismertük őket. Az evezősök többsége pont fordítva csinálta: ők a Kis Ágban mentek fölfele, és a Nagy Ágban jöttek vissza, ha szigetet kerültek. A Kis Ág szeszélyesebb, több a kanyar, és a meder-szűkület. A víz felgyorsul ezeken a helyeken, a hajó szinte megáll a rohanó vízben. De mindent összevetve a Kis Ág mégis csak biztonságosabb azok számára, akik két, vagy három nap alatt akarnak szigetet kerülni. De mi nem kértünk a biztonságból ezen a napon. Mi olyan dologra vállalkoztunk, amire eddig még rajtunk kívül senki. Gyorsak akartunk lenni. Gyorsabbak mindenkinél.

Keresztben vágtunk át a Dunán. Az átkelés szögét úgy kellett megválasztani, hogy a sodrást is figyelembe véve pontosan a szigetspicc mögé érkezzen a hajó. Ez volt a legrövidebb út. Hetvenkilenc nehéz kilométer állt még előttünk, spórolni kellett minden méterrel. Száz év gyakorlatával semmiség volt kiszámítani a szöget. A csücsöktől két hajóhossznyira értük el a folyó közepét, elhúztunk a sáros, agyagos, gyökerektől szabdalt meredek partfal alatt. A Szentendrei sziget szélső fái, bokrai a mozdulatlan levegőben néma csodálkozással figyelték a 921-es kecses futását. Megkerültük a spiccet, s máris a Nagy Ágban találtuk magunkat. Ismerős volt a parton minden kő, minden fa. Ott annál a formátlan, nagy szikla-tömbnél fogott egyszer keszeget Szikora, s kicsit arrébb, a lapos part valamelyik évben telis-tele volt szárazra vetett, irgalmatlanul bűzlő fekete kagylóval.
Elsiklottunk az első kút mellett, az iparőrt, a géppisztollyal nem láttuk. A víz lassú volt, jó tempóban haladtunk előre. Balra néztem, a túlsó partot fürkésztem. Felfedeztem a sóder-kitermelő vállalat idétlen vastraverzét a túlparton, ahogy élettelen karjával messzire nyúlik be a mederbe. Valamelyik forró nyáron egy uszály állt ott horgonyon, s mi, fiúk, lányok, az uszály mögötti lassú, meleg vízben fürödtünk meztelenül nagy élvezettel, körülöttünk szanaszét lebegtek a kielboatok.
Egyenletesen húztunk. Futott a hajó. Daráltuk az első kilómétert.

-Hogy állsz a Litta húgával Testvér, -kérdezte egyszer csak a Hámori Bandi. -Megdugtad már?
-Meg -mondtam.
-Mikor?
-Micsoda, mikor?
-Hát a dugás mikor.
-Hát, mikor is. A múlt héten. Vagy előtte. Inkább előtte.
-És milyen volt, -faggatott. -Jó volt, Testvér? Figyelembe se vette a kelletlen válaszokat, amiket a kérdéseire adtam.
-Nagyon jó -válaszoltam.
-Ügyes a Kati? Jól dug?
-Jól.
-Ülve csináltátok, vagy állva?
-Testvér!
-Mi van!
-Nem szállnál le rólam?
-Jól dug, vagy sem?
-Hagyjál békén!

-Jaj, Testvér! -Jobbal húzott most a Hámori Bandi, mert kerülnünk kellett egy belógó, félig kidőlt fatörzset. -Jaj, Testvér! Egyem azt a nebáncsvirág lelkedet. Mért baj az, ha dugásról beszélünk? Veled már a dugásról sem lehet beszélni? Testvér, Testvér! De nagyon megváltoztál!
-Jól van akkor. -Rázendített kedvenc katona-nótájára: "Már ezután kedves édesanyám, nem látsz a csárdába'...", Vele énekeltem én is, a Hámori Bandival, és örültem, hogy nem kell tovább beszélgetni arról, hogyan is dugok a Litta húgával, mert bár testvér a Testvér, de ehhez semmi köze.

Totyi előtt jártunk, az ülés nyikorgott alattam. Megpillantottuk a piros motorcsónakot a cölöp mellett, s fenn, a fák közt a csárdát. A széles, lapos part néptelen volt e korai órán, s a kerthelyiségben sem volt mozgás. Aludt a csárda a parton, s talán tán aludt Totyi is a feleségével. A sziget hosszú partvonala a távolba veszett. Kacsák tempóztak ügyesen a hajó közelében, ügyet se vetettek ránk. Közepes csapásszámmal haladtunk, takarékoskodni kellett az erővel. Előre kocsiztunk, vizet fogtunk, meghúztuk. Egyszerre cuppantak a tollak az evezők végén szabadításkor. Hagytuk kifutni a hajót, hagytuk, had vigye előre saját lendülete. Mint két beprogramozott robot. Olajozottan ment az egész. Ismertük egymás gondolatait. A Testvér a hátamat figyelte, a rángatózó izmokat, a feketére égett bőr alatt, mikor feszülnek meg, mikor ernyednek el, milyen ütemben húzok. Én voltam a motor, ő a kormány. Éreztem finom mozdulatait, ahogy jobbra-balra irányította a kétpárevezőst, a part vonalához igazodva. Soha nem rángatta az evezőket mögöttem, ahogy mások tették, ha irányt kellett váltani. Vakon megbíztam a Hámori Bandiban, tudtam, időben fog hátra nézni, nem viszi neki akadálynak a hajót, -és ő is vakon bízott bennem, eltalálom a megfelelő ütemet, amit mindketten végig bírunk. Ment a vonat, csattogtak a kerekek.

Hollá, hó! Jöttek és mentek a folyam-kilóméter táblák kinn a parton: egy, kettő, öt, nyolc, tíz, futott el mellettünk szépen, sorban.

Horány előtt teheneket pillantottam meg a víz szélén. Ránk néztek, ittak. Szemmel láthatóan nem értették, kik vagyunk, mit keresünk arra, ahol a madár se jár. A Szentendrei sziget roppant zöld tömege falként tornyosult mellettünk, lengett, hullámzott ez az élő fal, a levelek, az ágak a feltámadó, könnyű nyári szélben. Elhagytuk a 13-as folyam-kilométer táblát. Portya-kajakok utaztak lefele a sodrással a folyó közepén. A gurulóülés nyikorgott. Sirályok csaptak le a vízre, majd felemelkedtek, egyikük csőrében fényes testű halacska vonaglott. Társa üldözőbe vette, látványos légi balett kezdődött. Soha nem tudtam meg mi lett a vége, megkaparintotta-e a másik madár a zsákmányt, vagy se? A tehenek nem reagáltak, őket nem érdekelték a sirályok. Ismeritek a teheneket. Olyanok, mint a kutyák, soha nem néznek fel. Jók voltunk, egyenletesen húztunk, megállásról, pihenésről szó sem lehetett.

-A Litta nagyon jól dug -mondta a Bandi, miután kikerültük a hajóállomást.

Nem válaszoltam.

-A Litta tényleg nagyon jól dug Testvér, -ismételte meg. -Csak...

Illett visszakérdezni. -Csak?

-Csak unom már egy kicsit, Testvér.
-Unod Melittát? -Hátranéztem, nem ugrat-e, de komoly volt az arca.
-Igen, unom. Jól dug, de....sikoltozik közben. Olyan egyhangú az egész, hogy mindig sikoltozik. Azt hiszem, váltanom kellene, de...

Most már érdekelni kezdett a dolog. Azt mondja, jól dug a Litta, de unja, mert sikoltozik. Rendben van, van ilyen. Váltani akar. Jó. Mért is ne? Ámde hol jön bele akkor a képbe ez a "de"? Miért nem vált akkor, "de" nélkül? Kérdeznem sem kellett, folytatta.

-Hogy is mondjam Testvér. A Littának sok pénze van.
-Sok pénze van?!
-Igen, Testvér. Köpjél le nyugodtan. Nagyon sok. Ha jellemezni akarnám a helyzetet, azt kellene mondanom: ülök a pénzes bödönön, de nem ereszt.
-De hát...de hát..., csak hápogtam össze-vissza, -de hát az Ilonáról is azt mondtad nemrég, hogy sok pénze van, mégis szétmentetek?!

Motorcsónak húzott el mellettünk illetlenül közel jött, hullámai dobálták a kielboatot.

-Utálom a motorcsónakot, -üvöltött rá a Bandi. Megvárta, amíg elment, elhalkult dübörgése. -Tudod Testvér, az azért más volt.
-Más? Mennyiben volt más?
-Hogy is magyarázzam, hogy te is megértsd. Ilona fogához verte a garast, igen, ez a legjobb kifejezés. Smucig volt, kisstílű.

Előre kocsiztam, vizet fogtam. Végighúztam a lapátot, a tollak mögött örvénylett a víz. Én máshogy ismertem ezt a történetet, de nem akartam bántani a Bandit. A hajó haladt előre, mint a nap az égen. Karjaimon végigfolyt az izzadtság, lecsöpögött könyökömről a trepnire. Sajogni kezdett a fenekem, izegtem-mozogtam az ülésen, mint a sajtkukac, hogy csökkentsem a fájdalmat. Betonból volt a két combom, de tudtam, mindez csak átmeneti állapot, ha továbbcsinálom fél órán belül átlendülök a holtponton.

-Szóval a pénz! -morfondíroztam magamban. -Mindig az, az átkozott pénz! Miért nem születtünk mi is gazdagnak, függetlennek, mint annyian a világban? Elég lenne, ha csak egyikőnk lenne gazdag, egy pénzből is kijönnénk, igen, egész biztosan kijönnénk. És akkor nem kellene a Testvéremnek dugni az Ilonával, aki majdnem negyven és nagy lánya van, vagy a Littával, aki újságíró, vedeli a szeszt és gyűrött az arca a perverz éjszakáktól. Nos: cica.

A hatalmas folyó lágyan kanyarodott, követtük a kanyar ívét. A túlsó parton, a hegyek alatt látszott már a párás levegőben a Dunai Cementmű három csonka tornya. Ha majd a tornyok egy vonalba kerülnek, Vác alá érünk. Mostantól kezdve a tornyok lesznek útjelzőink. Egyre közelebb csúsznak majd egymáshoz, és a végén a hármat egynek fogjuk látni. De, hosszú még az út odáig! Nagyon hosszú.
Számolgatni kezdtem az evezőcsapásokat, megpróbáltam felbecsülni, tíz, húsz, ötven, száz csapással milyen messzire jutunk, ám összekevertem, hol tartottam és abbahagytam a számolást. Most már nagyon meleg volt, énekelni, beszélgetni nem volt erőnk. A lapátok, mintha sárba merülnének minden csapásnál, ólom nehezek lettek, csuklóm görcsöt kapott az evező nyelének állandó forgatásától. Az út egynegyedénél tartottunk. Egy húszas volt mögöttünk. A gurulóülés nyikorgott. Ez volt az első holtpont.
És, ha az ember nagyon fáradt, előjönnek a víziók. Velem gyakran megtörténik. Képek suhantak el befele néző szemeim előtt: a Kati és én, a fűzfa lombja alatt az üdülőben, a buszon, a kapuban náluk, aztán fent a lépcsőház fordulójában. Fotelben és fürdőkádban...ülve, állva, fekve. Perverz, buja képek voltak, arról, hogyan szeretkezünk, milyen eszeveszett irracionalitással, mintha...mintha minden percünk az utolsó perc lenne. Kati nem volt túl tapasztalt a szerelmi játékokban, de kíváncsi volt és szertelen. Hamar elveszítette a fejét, ilyenkor megszűnt számára a külvilág, a falak leomlottak. Ruháival a gátlásait is levetette. Tűz emésztett bennünket, a testi szerelem pokoli tüze.
Szemembe csorgott az izzadtság, alig láttam tőle, de nem tudtam elengedni az evező nyelét, hogy kitörölhessem. A máskor oly békés, jóindulatú folyó ellenséggé változott, hatalmas erővel harcolt ellenünk. A film megállt a lépcsőházi jelenetnél.
A világítóablak párkányának támasztottam a hátam, egyik kezemmel a vodkás üveget fogtam, másikkal Kati mellét simogattam a blúz alatt. Csókolóztunk és ittunk, aztán megint csókolóztunk és megint ittunk. -Elég! -suttogta, és kikapta a palackot a kezemből. -Elég! Ezer darabra törött, ahogy a kőre ejtette, hogy szabaddá tegye mindkét kezét. Elém térdelt, vad, kétségbeesett mozdulatokkal lerángatta rólam a nadrágot. -Nem szabad, -mondtam, -állj fel, ne csináld ezt! Hóna alá nyúltam, megpróbáltam felemelni, de már elkapta a gépszíj, nem lehetet leállítani. -Bocs, mondta kicsit később és felállt. Arca olyan fehér volt, hogy szinte világított a lépcsőház sötétjében. Támolygott. -Bocs, -mondta újra, kihajolt az ablakon és hányni kezdett. Sugárban jött ki belőle a vacsora, a hortobágyi húsos palacsinta, amit az üdülőben ettünk, és a vodka. -Bocs, -mondta harmadszorra is, amikor végzett és visszafordult felém. Kézfejével megtörölte a száját. Hősiesen mosolygott. -Akarod, hogy folytassuk?

-Hogy vagy, Testvér? -kérdezte hátul a Testvér. -Nagyon elhallgattál.
-Jól vagyok, -mondtam, -semmi gond.
-Beleerősítünk akkor egy kicsit? Már közel van Vác.
-Beleerősíthetünk.
-Énekelünk közben?
-Énekelhetünk.
-Válassz egy nótát, Testvér.
-Válassz, te, Testvér!

Megmakacsolta magát.

-Nem! Én mondtam, most neked, hogy válassz te!
-"Ez a vonat" jó lesz?
-Jó, persze, hogy jó, csak kezd el Testvér!

És szállt a leszerelő bakák dala a hullámok felett: "ez a vonat most van indulóba, a belseje fel van virágozva.."
Szállt az ének, könnyebb lett tőle a szívem, tagjaimba visszatért az élet. Az ónos fáradtság megszűnőben volt. Megérkeztünk az első kőgát alá. Ötszáz méterrel előttünk szürke vonal nyúlt be a Dunába, innen úgy tűnt, átér a folyó közepén is túlra, de ez nem volt igaz. A hajó könnyedén futott most, a kőgát mögötti állóvízben gyorsan haladtunk előre. Itt volt az első komoly akadály.

/Folytatása következik/

Még nem szavaztak erre az alkotásra

Szenior tag
Bödön
Regisztrált:
2007-01-05
Összes értékelés:
8038
Időpont: 2007-07-26 16:17:13

Jön a folytatás, nyugtával dícsérd a napot. (Persze nem mindegy, mekkora összeg szerepel azon a nyugtán!)
Alkotó
Regisztrált:
2007-04-10
Összes értékelés:
467
Időpont: 2007-07-26 11:46:26

Nagyon cica.
Szenior tag
Rozán Eszter
Regisztrált:
2006-11-14
Összes értékelés:
7452
Időpont: 2007-07-26 10:27:33

Kíváncsian várom, mi volt az első akadály, és sikerült-e megkerülni a szigetet.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Legutóbb történt

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) Az influenzás című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) Jose Martinez vitorlázós történetei 4. című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) Jose Martinez vitorlázós történetei 3. című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) Jose Martinez vitorlázós történetei 2. című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) Éhes gyermek című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) Korhadt szálfák című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) Szállj el, szállj el... című alkotáshoz

Finta Kata bejegyzést írt a(z) Odalett minden című alkotáshoz

Ötvös Németh Edit bejegyzést írt a(z) Odalett minden című alkotáshoz

Tóni alkotást töltött fel Gottfried Keller: Abendlied / Esti dal címmel

Pecás alkotást töltött fel Késő őszi este címmel a várólistára

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2018 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)