HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 0

Online vendég: 8

Tagok összesen: 1848

Írás összesen: 47194

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

szekelyke
2018-11-05 11:10:04

Szülinaposok
Reklám

Prózai művek / egyéb
Szerző: BödönFeltöltés dátuma: 2007-07-26

HB kalandjai: Se nem semmi II.

Az a baj ezekkel a kőgátakkal, hogy amikor még messze vagy tőlük, nem látod a rést, ahol áthaladhatsz, ha meg túl közelre kerülsz, nem tudsz felgyorsítani a rohanó árban. Az egyetlen helyes taktika az, ha oldalról lopakodva közelíted meg a gátat a lassú, sima vízen, s csak ha már biztosan látod, hol a lyuk, akkor téped meg az evezőket, Istenre bízva a többit. Az átkelés csakis ezen az egy-másfél méter széles nyíláson lehetséges, vagy meg kell kerülni az egész nyavalyás gátat, félórás időveszteséggel. A Duna vize őrjöngve zúdul keresztül a nyíláson. Kevés lendülettel, nem jutsz át, felülsz a kövekre, ahonnan csak fogpiszkálóvá aprítva szabadul a deszka. A kulcsnak pontosan a zárba kell illeszkednie. Fél méter eltérés már katasztrófát okozhat, a vízirendőrök a megmondhatói, évente hány baleset történik itt, vigyázatlanokkal, tudatlanokkal.

A 921-es nyílegyenesen tört a kőgát felé, partközelből hegyesszögben közelítettük meg az akadályt. A Testvér alig húzott ezekben a pillanatokban, válla fölött hátra-hátra nézve a köveket tanulmányozta. -Ott, -mondta egyszer csak. -Látod, te is Testvér?
Láttam én is. A hosszú kőgát közepénél volt a nyílás. Ráfordultunk. Növelni kezdtem a csapásszámot. Nem néztem hátra, ez most már a Hámori Bandi dolga volt. Mint a gőzmozdony dugattyúja, úgy működött karom lábam. Teljes erővel húztam. A 921-es repült a gát felé, orral egyenesen bele abba a nyílásba, amelyen fortyogva tört keresztül a folyó.

-Húzzad, húzzad! -kiáltottam, s téptük az evezőt.

A következő pillanatban már a sűrűjében voltunk. Éreztem a köveket magam alatt, hatalmas tépőfogak acsarkodtak mindkét oldalon. A gát szélessége nem éri el a négy métert, az utolsó evezőcsapással át kell jutni ezen a négy méteres szakaszon! Az utolsó evezőcsapás a döntő. Izmaim görcsbe rándultak, mindent beleadtam ebbe a csapásba, jobb oldali evezőm kőbe ütközött, -de a hajó siklott tovább és átjutottunk!

Sima vízen haladtunk. A kőgát felett, a túlsó oldalon lassú a folyás, pihenhettünk újra. A DCM csonka-tornyai lassan kezdték fedni egymást. Vác városa előtt még két akadályt kellett leküzdenünk. Az utolsó volt a legveszélyesebb. Utoljára a 2003-assal voltam erre, egyedül. De akkor volt időm, nem kellett sietnem. Felvettük az utazósebességet. A következő kőgát még messze volt, majdnem két kilométerre. A túlparton feltűnt a székesegyház hagyma-kupolája, tőle balra, lenn a parton a börtön masszív, szürke épülettömbje lebegni látszott. A part mellett tömpe-orrú ladikban egy ember állt, felénk nézett, rosszallóan csóválta a fejét. Én is csóváltam, s bár nem néztem hátra, tudtam, hogy a Testvér is hevesen csóválja a hátam mögött.

-Csóváld csak pajtás, -motyogtam magamban, -addig csóváld, amíg csóválhatod!

A horgásznak nem tetszett, hogy közel mentünk a parthoz, azt hitte tán, hogy ahol a ladikja horgonyoz, az, az ő felségterülete, ahová idegen nem teheti be a lábát. Szó nem esett. Elhagytuk a ladikot, haladtunk tovább. Kíváncsi lettem volna, mekkora sebességgel haladunk, úgy éreztem a bokrok kint, lassabban futnak hátra, mint mi előre, az érzék-csalódás a sodrás és a hajó sebességkülönbözetéből adódott. Mindent összevetve nem volt okunk panaszra, Vác előtt jártunk és a nap még nem érte el a zenitjét. Jók voltunk, minden kétséget kizáróan nagyon jók. A kocaevezősök soha nem eveznek le ekkora távolságot megállás, pihenés nélkül, és a versenyzők se mennek egy-egy edzésen többet, harmincnál, negyvennél. Már most túlszárnyaltuk a versenyevezősök teljesítményét, mert mi két-háromszor nehezebb túra-hajóban hajtottunk, és nem pihekönnyű resz-szkiffben, vagy resz-dublóban, ahogy ők. A gurulóülés nyikorgott. Könnyedén futottunk árral szemben fölfelé a Dunán, fenekem nem sajgott, és a csuklóm se görcsölt már. Sátrakat láttam a parton, egy szürke és egy zöld gúla trónolt a kiszögelés tetején, közel a vízhez. Füst gomolygott, csípős illata elért bennünket. Tábortűz lángja lobogott a sátrak előtt. Fiúk lányok ülték körül a tüzet, falatoztak. Az egyik lány felénk nézett, integetett. Elengedtem az evező nyelét, visszaintettem. A lány mosolygott. A 921-es megkerülte a fokot, a lány eltűnt a földnyelv takarásában, nem láttam többé. Váchoz közeledve egyre több látnivaló akadt a parton: egy helyütt túra-kajakok hevertek a homokban, nem messze tőlük, kicsit beljebb, teherautó döcögött a hepehupás dűlőúton. A dunai forgalom megélénkült. Kis-hajó közeledett szemből, fedélzetén néhány utas lézengett. Kielboatok tartottak felénk oldalazva a folyó közepe felől, mögénk kanyarodtak, felültek farhullámunkra. Felvették ritmusunkat, követtek.

-Hajtsuk meg Testvér, -szólt rám a Testvér. -Nem szeretem a társaságot. A Testvért zavarták a kielboatok. Nem volt egyedül vele.

Ütemet váltottam, a 921-es megugrott. Néhány száz méteren keresztül kétségbeesett igyekezettel próbálták tartani a tempót, de egyre messzebb kerültek és a végén leszakadtak. Egyre közelebb értünk a második gáthoz, és a DCM fakó tornyai is közeledtek egymáshoz a Duna túlsó partján. Egyedül voltunk megint, a kielboatok eltűntek a kiszögelés mögött.

--Felszedtem egy új nőt, -mondta a Bandi. -Azt hiszem, el fogom venni feleségül.

A közléstől úgy megijedtem, hogy a lapát is kiesett hirtelenjében a kezemből.

-Miket beszélsz? -rivalltam rá.
-Orvos a csaj, -folytatta hátul, a kettesen. -Fogd meg az eveződet Testvér. -Elveszem és nagyon jól fogunk élni. Tudod micsoda kocsim lesz, Testvér? Te olyat még nem is láttál. És hogy milyen villában fogunk élni fenn az Istenhegyi úton? Fogalmad sincs róla.

Válaszolni akartam, de hirtelenjében semmi értelmes nem jutott az eszembe. Aztán rászaladtunk egy sodródó ágra, és azzal bíbelődtünk egy ideig, hogy kiszabadítsuk a hajót. Csak a mikor már túljutottunk rajta, szólaltam meg újra.

-Nem hiszem, hogy ez ilyen könnyen menne. Akkor minden szegény ördög elvenne egy gazdag doktornőt, s meg lenne oldva a világ minden problémája.
-Hová akarsz kilyukadni, Testvér?
-Én oda, hogy amiket mondtál, azok vágyálmok.
-Vágyálmok? Testvér, Testvér! -szelíden korholt, mint mindig, amikor marhaságokat beszéltem. -Testvér, Testvér! Tudod te, mennyit keres manapság egy orvos?

Lassan kifogytam az érvekből. A Bandival, ha belelendült, nehéz volt vitatkozni. -Milyen doktor ez a te doktornőd, -vetettem oda.

-Milyen doktor?! Hogy érted ezt?
-Hát, hogy micsoda? Fülész? Sebész? Belgyógyász?
-Azt hiszem kórboncnok, -válaszolta kicsit zavartan. -Nem mindegy?
-Kórboncnok? -Ezt már tényleg nem lehetett megállni nevetés nélkül. Hátra fordultam, hogy lássam milyen képet vág. -Azt mondod, kórboncnok? Hát mit gondolsz te szerencsétlen, mennyi paraszolvenciát adnak a halottak?

Pislogott. Kék szemében egy pillanatra felvillant a kétely szikrája, de rettenetes gyorsan összekapta magát.

-A halottak semmit, Testvér! De a hozzátartozók adnak, és az se kevés pénz! De nem ám!

Az ülés nyikorgott alattam, kezdett az idegeimre menni. Közeledtünk a második kőgáthoz. A folyó itt megint lassú volt szinte állt a víz. Fellopakodtunk a gát elé, ráhajtottunk, és hajrá, neki. Csikorgott a feneke, de a túloldalon voltunk. Vad öröm járta át a testemet, sikerült, sikerült.

-Sikerült, -mondta a Testvér, -jöhet a harmadik!

És jött, és azon is túljutottunk. A csonka-tornyok egymás mögött álltak már, mint a katonák, amikor a Pokolcsárdához értünk. A parton, az ellenkező oldalon fényben fürdött a város. A kerthelységben fehér-kabátos pincér terítéket tett az egyik asztalra. A vadgesztenyefa alatt vidám társaság sörözött, nevetésüket felénk hozta a víz. Néhány motorcsónak hevert fenn a csárda alatt, azt gondoltam, a mulatozók csónakjai lehetnek. A kavicsokon, odalent, lányok napoztak. Hárman voltak, nevettek és összesúgtak, amikor melléjük értünk.

-Meg tudnád mondani kislány, milyen sziget ez a sziget itten? -kérdezte elbűvölő hangon a Hámori Bandi. -Nem a Muszájsziget ez itt véletlenül?
-Dehogyis. Ez a Szentendrei sziget, -mondta az egyik lány.
-Én azt hittem, kislány, hogy a Muszájsziget!
-Muszájsziget? Nincs is olyan sziget, hogy Muszájsziget!
-De van, kislány. Nagyon is van. Majd egyszer, ha újra erre jövök, megmutatom.
-Miért nem most mutatod meg?
-Mert most nem lehet. Most más dolgom van.
-Azért nem, mert nincs is Muszájsziget? Azért, nem, mert csak hülyíted vele a lányokat? Nem vagy te olyan szépfiú, mint amilyennek gondolod magadat.
-Jaj kislány! -A kielboat már csaknem túlfutott a lányok vonalán. Közeledett a hajóállomás, figyelni kellett hátrafele. -Jaj kislány. Te olyan csúnya vagy, hogyha a Margithídnál belenézel a Dunába, Paksig kidöglenek a halak! Csúnyább vagy, mint zsidótemplomban az utálatos-kép.

A csúnya lány elfordult, nem foglalkozott többé velünk. Nem volt annyira csúnya, mint ahogy a Testvér mondta, nekem kifejezetten tetszett körte-formájú cicije, és szép hosszú combja. Jók voltunk, jobbak mindenkinél. A hosszúcombú lány boldog lehetett volna, ha a Hámori Bandi egyszer tényleg elviszi a "Muszájszigetre" ez mindannyiunk előtt nyilvánvaló volt, én is tudtam, a lány is tudta, és a barátnők is tudták a parton. És hát, nem kellett volna hosszú ideig kapacitálni, ha úgy alakul, -ezt is tudtuk mindannyian.
Kikerültük a hajóállomást. Igyekeztünk vele, mert a túlpartról most jött át éppen a komp. Lassított, hogy szabad utat engedjen. Felemelt kézzel köszöntem meg a figyelmességet. A kapitány a kormánykeréknél a sapkájához emelte a kezét, visszatisztelgett. A 921-es elsiklott a ponton mellett, a jobb oldali lapátok szinte érintették hullámverte fekete oldalát. A hajó kikötött. A sodronykötél megfeszült a dokkolás pillanatában. A lomha vizijármű nehézkesen nekiütközött az ormótlan fémdoboznak, pengett a vas. Matróztrikós egyén ugrott ki fürgén, rádobta a kikötőkötelet a bakra. A komp megtorpant. Döngve csapódott le e híd, gépkocsik gördültek végig rajta, a levegő tele lett motorzúgással, benzingőzzel. Előre kocsiztam, vizet fogtam és kirúgtam magam. Vajon hányadszor csinálom ma már ezt? Egyszer, ha időm lesz rá, ki fogom számítani. Újra fájt minden evezőcsapás, de túl voltunk a harmincadik kilométeren és ez volt a lényeg. A tudatom tiszta maradt, minden apró részletet rögzített. Éreztem: egyszer fontosak lesznek ezek a részletek. Jól voltam, bár a testem szenvedett. Gyomrom helyén nagy kő lapult, nyelvem a szájpadlásomhoz tapadt. De ahogy a lassú tűz hatol keresztül a pusztán, úgy emésztettük fel mégis a távolságot. Elhagytuk Vácot, búcsút intettünk a városnak. A Cementmű kéményei kezdtek ismét szétválni, csak most a másik oldal felől.
Ha majd háromnak látjuk őket újra, tudni fogjuk: közel a szigetspicc!!

Vác városa felett újabb három kőgát várt ránk. Hogyan jutottunk át rajtuk? Mennyit küszködtünk velük? Rémlik, az egyiknek kétszer vágtunk neki, vagy lehet, hogy háromszor? Meg nem tudnám mondani, hogy történt, egyszerűen kiesett ez az idő az életemből. De tény volt a tény, hogy átjutottunk, hiszen jobb kéz felől Surány apró nyaralói úsztak mellénk. A lapos partszakasz tele volt strandolókkal, vigyáznunk kellett, fejbe ne csapjunk egy-egy közel merészkedő úszót. Lógó fülű kutya csaholt ránk, nagyokat szökkenve követte a hajót az apró-kavicsos fövenyen. Váratlanul kenu kanyarodott elénk, le kellett fékeznünk. Csóváltam a fejem, s tudtam, a Hámori Bandi is csóválja, de nem szóltunk rájuk. A kenu utasai úgy méregettek minket, mintha a mi hibánk lett volna, hogy majdnem összeütköztünk. Mentünk tovább, felvettük a ritmust. Most már csak a ritmus tartott életben minket, saját lendületünk, az élő anyag tehetetlensége mozgatott előre. Mélyebb vizű szakasz következett, közelebb húzódhattunk végre a parthoz. A 921-es úgy viselkedett, mintha végtagjaink meghosszabbítása lenne, velünk együtt fájt. Az ülés csikorgott alattam, idegtépő volt hallgatni órákon keresztül. Már láttuk a távolban Kismarost és a Börzsöny halványkék hegyeit. Meg kellett volna állnunk valahol, a testi szükségletek egyre követelődzőbben jelentkeztek: a hólyagom tele volt. Nem lehetett megállni, emlékeztem a Testvér szavaira. A fogadás úgy szólt, hogy egyvégtében, megállás nélkül kerülünk szigetet. Hogy csaljunk, és kimenjünk a partra pisilni, fel se vetődött bennünk. Tudtam azért, valahogy majd meg kell oldani ezt a kérdést, és próbáltam valamit kitalálni. Mi lenne, ha belepisilnék a hajóba? Az a fél liternyi folyadék már igazán nem számítana semmit, elkeveredne a trepni alatt lötyögő fenékvízzel. Nem tudtam elhatározásra jutni. Igyekeztem nem gondolni a témára, ha el tudom egy időre felejteni, talán könnyebb lesz, -gondoltam.

-Neked is nagyon kell? -kérdezte a Hámori Bandi.
-Eléggé nagyon, -mondtam.
-De most még nem lehet, Testvér, -hallottam a hangját újra. -Nagyon erős itt a sodrás.
-Elég erős, -hagytam rá.
-A túloldalon, a Kis Dunában majd pisilünk.
-Jó, majd akkor ott pisilünk. Ki fogom bírni, Testvér!

Hallgattunk egy sort, húztuk a lapátot.

-Testvér!
-Tessék, -mondtam.
-Testvér, hogy fogunk pisilni, ha nem köthetünk ki?
-Nem tudom, Testvér.
-Nincs véletlenül egy vizes flakonod?
-Nincs.
-Csak nem azt akarod mondani, Testvér, hogy nem hoztál vizet?
-Csak igen. Mert te tán hoztál?
-Nem, én se. -Kuncogott. -Elfelejtettem, Testvér. De, az még hagyján, itt a rengeteg Duna körülöttünk. Hanem egy falat étel sincs nálam, pedig már kilyukad a belem.
-Nálam van zsírosdeszka, és egy kis szőlő, -mondtam. -Ha átfordultunk a spiccnél, megesszük.
-Nem fogadom el a te kajádat, Testvér, -tiltakozott a Testvér. -Az, neked kell, Testvér. Hogy legyen erőd, Testvér.

Eveztünk tovább.

Gyötört egy gondolat, akartam valamit kérdezni a Banditól az előbb elhangzottakkal kapcsolatban, de akárhogy erőlködtem magamban, nem jutott eszembe, miről esett szó.

-Miről is beszéltünk az előbb, Testvér? -sandítottam hátra a vállam felett.
-Miről? Hát az evésről, Testvér, de rövid az eszed.
-Nem, korábban.
-Korábban? Vác előtt?
-Dehogyis, Testvér. Emlékezz csak. Kérdeztél valamit, hogy nálam van-e az a valami. Mi volt az?
-Testvér, Testvér! Hát, azt kérdezetem, hogy flakon van-e nálad. Azt kérdeztem: van-e nálad flakon, te meg erre azt mondtad, hogy nincs. Erre én megkérdezetem, hogy ez azt jelenti-e, hogy nem hoztál vizet, te meg erre azt válaszoltad, hogy nem hoztál, elfelejtetted.
-Így van, -csaptam a homlokomra gondolatban, -most már emlékszem. De...mit segítene a flakon? -Mit?
-Jaj Testvér! Nem érted? Hát belepisilnénk.
-Belepisilnénk? Az ivóvízbe?
-Jaj, Testvér! A vizet meginnánk előbb!

Siklottunk tovább. Zöld volt a csendes víz a hajó körül, méregzöld.

-Van egy ötletem, Testvér, -folytatta a Hámori Bandi a diskurzust.
-Ötleted?
-Persze. Meg van oldva a kérdés.
-Hogyan? -El nem tudtam képzelni, mit eszelt ki, hogyan pisilhetnénk a Duna közepén egy 50 cm széles evezős-hajóban, ha nem köthetünk ki?
-Hogyan? Nagyon egyszerűen, Testvér. Felállsz a trepnin, tartom neked a balanszot. Kipisilsz a hajóból, utána te tartod nekem, és én is kipisilek.
Kételyeim voltak. Nem hallgathattam el.
-És, ha nem sikerül kipisilni, Testvér? Ha belemegy a csónakba az...izé...?
-Dehogy megy! -csattant fel. -Ha jól kidülleszted a hasadat, nem fog belemenni egy csepp se!
-És ha megbillenek, és vízbe esek?
-Jaj, Testvér! Nehogy betojj nekem. Dehogy esel!

Gépiesen mozgattuk az evezőket. Igyekeztem nem gondolni testi bajaimra, de a hitvány anyag legyőzött. Sírni tudtam volna a tehetetlen dühtől, mint mindig, ha vesztenem kellett. Csalódottságomat, hogy ennyire gyenge vagyok, ennyire esendő, azzal próbáltam ellensúlyozni, hogy elkezdtem kétségbeesetten rángatni a lapátot. A Hámori Bandi rám szólt, megkérdezte, hová sietek. Nem válaszoltam, de a kérdés észhez térített. Visszafogtam az iramot. Még több mint negyven kilométernyi út állt előttünk, igaz ebből sodrással szemben már csak négy-öt. A Dunakanyar-hegyei előttünk billegtek, szinte kéznyújtásnyira. Kismaros hajóállomását tisztán lehetett látni túlsó parton. És ment a hajó.

Eveztünk. A kielboat szív alakú gurulóülése minden egyes előre és hátra kocsizásra éktelen nyikorgással válaszolt. A hang a fülemen keresztül hatolt be, a homlokcsontnak csapódott belülről, s onnan hátravágódott a kisagyhoz. Tudtam, ha semmi másra, erre a csikorgásra életem végéig emlékezni fogok. A csikorgás most már elviselhetetlen volt.

-Borzalmasan nyikorog alattad az ülés, -jegyezte meg a Hámori Bandi. -Sajog tőle az agyam.
-Jól van, na, most mit csináljak, -förmedtem rá.
-Álljunk csak le egy pillanatra, Testvér!
-Mért álljunk le?
-Van egy ötletem.
-Van egy ötleted? -Megálltam, beengedtem az evezőket a hajó oldala mellé. A 921-est vitte tovább a lendület. -Mit akarsz tenni?
-Kocsizz előre Testvér, amennyire tudsz.

Előre kocsiztam.
Lenyúlt oldalra, vizet vett fel a tenyerébe, ivott, aztán újra megmerítette a kezét, s megint ivott. A hajó lelassult, megállt, és elkezdett lassan visszafelé sodródni.

-Nagy ötlet, -ismertem el, s én is szürcsölni kezdtem a tenyeremből a folyó vizét.
-Várj, -mondta.

Vártam, mi mást tehettem volna.
Ismét lenyúlt, két kézzel, s óvatosan, mintha edény lenne az a két kéz, telimerítette. Kiegyenesedett, előre hajolt és a vizet a gurulóülés sínjére csorgatta, előbb az egyikre aztán ügyesen a másikra.

-Járasd csak meg, Testvér!

Előre-hátra kocsiztam, az ülés nyikorgott, de mintha halkabb lett volna valamennyire a nyikorgása.

-Még, még!

Gurultam ide-oda. A kielboat kezdett kifordulni a sodrásban.

-Menjünk, -mondtam. -Ez nem sokat használ.

Az evezőkhöz nyúltunk, egyenesbe hoztuk a hajót. Folytattuk a robotolást. S egyszer csak, alig tettünk meg száz, százötven métert, a csikorgás váratlanul megszűnt.
Hátra fordultam, rámeredtem.

-A Deregh bácsi tanított meg rá, -mentegetődzött. -Övé az érdem.
-A Deregh bácsi? Mikor?
-Mit tudom én mikor. Lényeges? Évekkel ezelőtt. Még kissrác voltam.

Bennem felment a pumpa.

-Nem értem Testvér.
-Mit nem értesz, szerencsétlen?
-Hát azt, hogyha tudtad, hogyan lehet megszűntetni a nyikorgást, miért hagytad eddig nyikorogni?!
-Miért, miért? Mert eddig még nem zavart!

A szigetspicc, a hosszú zátonnyal olyan váratlanul bontakozott ki előttünk, hogy azt hittem, álmodok. Egy benyúló fokot kerültünk meg éppen, s amikor túljutottunk rajta, egyszer csak ott volt. Sokan napoztak a fövenyen, sátrakat is láttunk. Jó nagyot kellett kerülni, alacsony volt a vízállás. Egy szakálas férfi állt a Duna közepén a sziget csúcsa előtt száz méterrel, mókás látvány volt, térdéig ért a víz. A részletek elmosódtak. Észleltem Visegrád romos bástyáját, de a tudatomig nem jutott el, hogy Visegrádnál vagyunk.. Ezek a képek egy álombéli utazás képei voltak, szétfoszlók, elmosódók. Átvergődtünk valahogy a Kis Ágba az átlátszó, alacsony vízben. Behúzódtunk középre, a folyó sodor-vonalába. Eldobtam az evezőket, s hátra dőltem. Hátamat, vállamat a guruló-ülés sínjére támasztottam. Már ekkor a Testvér is feküdt az ülésen, feje az orr-deszkán nyugodott. Lihegtünk, mint a liba, tömés után. A víz vitte lefelé a 921-est. A kitűzött távolság felét megtettük, de az út kétharmadán voltunk túl. Hogyan lehetséges ez? Hát úgy, hogy idefele, a váci ágban, sodrással szemben kellett haladnunk, és a part kacskaringós vonalát követtük, mert a part mellett lassabb a folyás. Így azonban nem 35, hanem 40-50 kilométert tettünk meg, ezt a negyvenet-ötvenet persze árral szemben. Olyan az egész, úgy gondold el, mintha tíz métert eveznél előre, miközben a folyó három métert visz hátra.

Sodródtunk, lihegtünk. A testi szükségletek, amikről elfeledkeztem az átfordulás katarzisos perceiben, ismét jelentkeztek.

-Tegyük meg, -mondtam a Bandinak. -Tartsd a balanszot, Testvér, nem bírom tovább.

És megtettük. Előbb én könnyítettem magamon, aztán ő. Ragaszkodott ehhez a sorrendhez. Aztán ettünk. Nem akarta elfogadni a zsíros-kenyér felét, de amikor kijelentettem, hogy egyedül nem eszem, inkább a Dunába dobom, elfogadta. A fél fürt szőlőt is közösen csipegettük. Ittunk a folyóból és hátra dőltünk megint. Hagytuk, had vigye az ár a csónakot. A víz, a hajó mellett zavarosnak tűnt, sárgás barna hullámok csapkodták a palánkot. Belógattam a kezem, s nedves kézzel végigsimítottam a homlokomat, arcomat, mellemet. Távolabbra tekintve, előttünk, mögöttünk, acélkéknek tűnt a folyó széles szalagja. Pihentünk, sodródtunk. Öt perc telt el, tíz. Megjött a déli szél, a hátunkba fújt. Vagy eddig is volt, csak nem észleltük? Felültem, sóhajtottam, megfogtam a lapát nyelét: "Gyerünk Testvér, hajtsunk rá, ha rekordot akarunk javítani!" Húztunk újra. Már nem fájt semmi, csak a fenekem. A Testvér kitalálta, hogy lehet ezen segíteni, az övé is fájt. -Meglengetem a popómat, Testvér, -jelentette ki, -tartsd a balanszot. Tartottam, lengetett. Aztán én álltam fel és én lengettem, Félóránként ismételtük a popó-lengetést, segített valamennyit. Ködön át láttam a tájat, az elsuhanó partot. Vízióim voltak. De ezek a víziók nem hasonlítottak a Vác előtt észlelt víziókhoz, amelyeknek azért volt cselekménye, történése. Összefüggéstelen képek villantak fel, mint amikor vonaton ül az ember, s közelre néz. Egyik pillanatban kertrészletet látsz, a másikban öblöt, ringatózó csónakkal, a harmadikban hintázó gyerekeket a parkban. Vadászgép ezüstös teste úszott elém, hatalmas hajtómű dübörgött a fülembe. Nagyapám sétált el a virágágyás mellett, göcsörtös botjára támaszkodott. Lehajolt, és nehézkes mozdulattal kihúzott a földből egy gyomot. Traktor döcögött keresztül a tarlón, a traktort Menczel professzor úr, a Statisztikai Tanszék docense vezette. Elém kanyarodott, lefékezett, s leugrott a vezetőülésből. -Van magának még foga, -kérdezte, de ekkor már Sósné feje volt a professzor úrnak, s kezében lobogtatta az orvosi igazolásokat, amiket a fogorvostól vittem. -Van még foga, elvtárs, -dörögte felém Menczel professzor úr hangján Sósné, s egy szövőszéken szőni kezdett. Jött a pincér, sört tett le az asztalra, s gyalog-sólettet, amiben nem volt hús, csak bab. Bubu rám meredt: hány szem bab lehet ebben a tálban? Hosszú-hajú lány állt az előszoba ajtóban, búcsúzkodott, zöld szeme fénylett, mint a smaragd. Megcsókolt és elment. Libák vágtak át a községháza sivár udvarán, elől a gácsér, az eget kémlelték, az égen, pontosan a libák feje felett vitorlázógép körözött. Szilva potyogott az ágról, sok nagyon sok, teli volt velük az udvar. Felvettem az egyiket, megkóstoltam, mézédes volt. -Ballal húzzál Testvér, -mondta a Hámori Bandi, -nagyon kijöttünk a part mellé. Uszályok haladtak el mellettünk, fekete testük eltakarta a sziget-oldalon Kisoroszi strandját. Elértük a hidat, átmentünk alatta. A folyó összeszűkült ezen a szakaszon, érezhetően gyorsabb lett a sodrás. A szél, a hátunkban egyre erősödött, ellenünk dolgozott. Hajtani kellett. Élénk forgalom zajlott mindkét part mellett. Alig hogy a vontatmány elhaladt, megpillantottam a szárnyashajót. A Budapest-Bécs járat hófehér teste szinte repült a hullámok tetején. Nyolcvannal-kilencvennel száguldott, porzott a víz utána. Nyolcasok húztak el mellettünk, úgy otthagytak, mintha ott se lettünk volna, velük nem lehetett versenyezni. Bele kellett nyugodni, a motorcsónak, a nyolcas, és a szárnyashajó még nálunk is gyorsabb. Sebesen futott a 921-es a szentendrei ág nyugtalan vizén, majdnem olyan sebesen, mint ahogy a gondolatok kergették egymást a fejemben. Jó érzés volt tudni, hogy a Testvér mögöttem ül, s figyel hátra. Nekem csak húzni kellett, nem volt más dolgom. Hagytam, had sodorjanak megint a képek, úgyis ők voltak az erősebbek.
Csontcsillagos őrvezető üvöltözött velem. -Majd én megmutatom magának, szar kopasz! Nyalja fel azt a folyosót, de koppanástól koppanásig ám, mer a Fő utcára vágatom! Kislány sírt a fűben, potyogtak szeméből a könnyek. Mutatta a babáját, egyik karja hiányzott. Ki tépte ki a baba karját? Én? Dehogy én! A szomszéd gyerek volt az. Kecskés állt a falat támasztva, az iskola kapujában, a kémia tanárnőt várta. Emlékezni kellett volna, miért várja a kémia tanárnőt, de nem jutott eszembe, s a képek vágtattak tovább: házibuli, táncolok egy lánnyal, lovon ülök, vágtatok, fekszem az ágyban testem tűzben ég, torkomban égető fájdalom. Angyal lép mellém, meleg citromos teát kínál. Ment a hajó.
Elértük Leányfalut, a nyaralóhely kényelmes tempóban sodródott el mellettünk, s a kanyar mögött feltűntek Szentendre karcsú templomtornyai. Könnyű zápor vert végig a tájon, elvonult, ismét kék lett az ég. Rohanó vízben jutottunk át a szűkületen, a város alatt. Láttam a távvezeték magas traverzeit a budai parton, aztán átmentünk a magasfeszültségű vezeték mélyen belógó drót-szálai alatt, elértük a Libalegelőt. Már csak öt vagy hat kilométer volt hátra. Feltűnt Lupa szigete. Ezen a részen széles a folyó, a szigetoldal mellett bóják jelzik a hajózó-utat. Verseny-kajakosok hajtottak el mellettünk, gyorsabbak voltak, mint mi. Ha nem lett volna több tucat kilométer karunkban, lábunkban, talán megpróbáltunk volna szívóskodni velük, máskor, más alkalmakkor megtettük. Elértük Lupát, jobb kéz felől haladtunk el mellette. A késődélután aranyló ragyogásában a lábakon álló kicsi házak ékkövekként ragyogtak a parton. A hajóállomáshoz komp állt be, tatján nemzeti színű lobogó lengett. Futottunk tovább. Belül voltunk a négy kilométeren. A Szentendrei sziget kavicsos fövenyén a strandolók szedelőzködni kezdek, néhány csónak már el is indult lefele, Pest irányába. Kettes portya-kajak húzott el mellettünk. A vezérevezős hátra nézett a válla felett, elégedettség tükröződött az arcán!

-Tulajdonképpen nem lenne kötelességünk, -mondta a Hámori Bandi lassú szóval mögöttem, - most már nem lenne kötelességünk versenyre kelni ezzel a kajakkal, Testvér, de hagyhatjuk-e?

Egyetértettem. Nem lehetett hagyni. Emelni kezdtem a csapásszámot, nemsokára egy vonalba került a két hajó. Nagy verseny kezdődött a Fővárosi Tanács lapos-tetős, sárga falú üdülője előtt, ők se akartak veszíteni, mi se. Forrt a víz. Pünkösdfürdőnél már vezettünk, s mire a szigetspicchez értünk, feladták. Fordultunk, kikötöttünk. Kézben vittük fel a hajót az üdülőbe, ebből akkor se engedhettünk, ha rogyadozott alattunk a lábunk. A csónakház előtt összefutottunk Naggyörgy Gyurival.

-Gratulálok, -mondta sietősen. -Nyolc és fél óra volt. Remek teljesítmény. Megnyertétek a sört.

Intett és eltrappolt. Bután néztünk utána. Diadalkaput nem vártunk, de...ennyi az egész? Csak ennyit tud mondani, amikor olyasmit tettünk ma, amit ember még soha? És, hol vannak a többiek? Bakos Attila, és a haverok? Hol van Deregh bácsi? Jókhora Pali Veronikával?
Észbontó volt mindezt végiggondolni, ahogy ott álltunk magányosan a bakon heverő kielboat mellett. Még egy adag hortobágyi húsos palacsintát sem ajánlott fel senki.

-Ennyit ér a dicsőség? -tettem fel magamnak a keserű kérdést. -Csak ennyit?

Este, vacsora után derült ki, mi volt az oka ennek a nagyfokú közömbösségnek. Deregh bácsi mesélte el a büfé előtt, két sör között, az ő szűkszavú módján. Délután elveszett a Bakos Attila kajaklapátja. Letámasztotta valahova, talán az étkezde falához, ahogy máskor is. Nem volt ez vétkes könnyelműség tőle, hiszen Hájas néni odalátott, a lapát biztonságban volt. Bement valamiért az öltözőbe, ez is rendjén lévő dolognak tűnik. Igen ám, de mire kijött, s ez két percre rá történt, a kajaklapát már nem volt azon a helyen, szőrén-szálán eltűnt. Kereste mindenki, akkor is a lapátot keresték, amikor mi megérkeztünk a szigetkerülésből.

-És, mi a helyzet most, Józsi bácsi? -faggatta a Bandi az öreget.

Oda akart volna kilyukadni, hogy akkor most, amikor az első izgalom már elmúlott, lesz-e valamiféle ünneplés.

-Mi a helyzet most? -kérdezte a Testvér Deregh bácsitól.

Az öreg kelletlenül vonta meg a vállát. -Mi lenne? Se nem semmi, se semmi. Fürödjetek le, aztán, aló, mars haza. Rátok fér a pihenés, ahogy elnézlek benneteket.

Bakos Attila kajaklapátja soha nem került meg. Talán bejött valaki az utcáról, s ellopta, amíg Hájas néni másfele nézett. A büfésnőt nem lehet hibáztatni, neki délután tájt, amikor a vendégek felébrednek, mindig sok dolga van az ablak mögött.

Még nem szavaztak erre az alkotásra

Szenior tag
Bödön
Regisztrált:
2007-01-05
Összes értékelés:
8038
Időpont: 2007-08-04 10:21:06

sziagyömbér! Nem az éngépemen írok, ezértkicsit nehézkesen megy. Amikorfeltettem Rádgondoltam, féltem, hogy lecikized:persze ez csak nagyzolás,megminden. Jól esikígy utólag is ......évtávlatából az elismerésa teljesítményhez, ami annyit sem ért, hogy egy adag ingyen húwsos palacsintát kaptunk volna érte. Lentvagyok aBalatonon, 2o után otthon leszek és hívlak!
Szia:én
Szenior tag
Gyömbér
Regisztrált:
2007-01-11
Összes értékelés:
3808
Időpont: 2007-07-30 23:01:07

Szia!

Gratulálok! Kétszeresen gratulálok! Egyszer a sziget-kerüléshez! :))), egyszer pedig a lebilincselő novelládhoz!
Végigjártam Veletek a teljes szkaszt.... (Lehet, hogy azért volt olyan nehéz a hajó? :))

Köszi az élményt!

Gyömbér
Szenior tag
Bödön
Regisztrált:
2007-01-05
Összes értékelés:
8038
Időpont: 2007-07-27 09:57:50

Köszönöm Kuvik!
Nagyon féltem a fogadtatástól, mert elég meredek dolgok vannak benne. de hát az élet ilyen. Merdek. Vad. És ha az ember elhellgatja, meghamisítja a valóságot. Köszömnöm, hogy elolvastad és a kedves, elismerő sorokat, amelyekre nem biztos, hogy méltó vagyok!
Siia: én
Alkotó
Regisztrált:
2007-04-10
Összes értékelés:
467
Időpont: 2007-07-27 09:21:36

Vérbeli VIZI ROAD-MOVIE, stílusához (s stílusodhoz) méltó befejezéssel.

Ezalkalommal különös kapcsolattársításaidnak is tanúi lehettünk (abszurd víziók), ha csak a véletlen művei, akkor is - külön köszönet értük. Jól ellenpontozzák a gyönyörű tájat leíró részeket, és a monoton, megfeszített evezés hangulatát.

Cica lett! (Ezt már átvettem, nem tudsz vele mit csinálni)
Öröm volt olvasni! Minden elismerésem! Az egyik legjobbad, Vizi rider!

Kuvik

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Legutóbb történt

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) Az influenzás című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) Jose Martinez vitorlázós történetei 4. című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) Jose Martinez vitorlázós történetei 3. című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) Jose Martinez vitorlázós történetei 2. című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) Éhes gyermek című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) Korhadt szálfák című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) Szállj el, szállj el... című alkotáshoz

Finta Kata bejegyzést írt a(z) Odalett minden című alkotáshoz

Ötvös Németh Edit bejegyzést írt a(z) Odalett minden című alkotáshoz

Tóni alkotást töltött fel Gottfried Keller: Abendlied / Esti dal címmel

Pecás alkotást töltött fel Késő őszi este címmel a várólistára

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2018 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)