Hideg-lelő
(Nem elírás, nem hiba!)




Alig álltunk a lábunkon a fáradtságtól. Tizenhét órányi vonatozás után értünk Schaanba, a svájci vöröskereszt gyermekotthonába. Három kollégával és tizenhat gyerekkel töltöttünk el itt három hetet. A hercegnő és máltai szeretetszolgálat vendégei voltunk.
Az első nap belaktuk a házat. 2-3 ágyas szobákat kaptunk. Délután sétáltunk kicsit. Talán 20 métert láthattunk előre, vastag köd ült a városon.
Másnap, szokás szerint hajnalban ébredtem. Álltam szobám ablakában, és néztem, hogyan ébredezik a távolban Svájc, hogyan ragyog fel egyre több lámpa, és hogyan oszlik el a sötét. Aztán mozdulni sem tudtam, úgy lenyűgözött a látvány. A sötét lilából halvány szürke, majd rózsaszín lett, és fehéren felszikráztak a hegyek. Csak most láttam meg igazán, hol is vagyok. Kétezer méteres hegyek ölelték körül a völgyet, sziklák és fenyők törték meg a csillogó fehéret. Muszáj volt felkölteni a csoportot, meg kellett mutatni ezt a hihetetlen szépséget. A gyerekek pár perc múlva az épület előtt tomboltak. A tegnapi lucsok és köd eltűnt, mindent szűzies hó takart.
Séta a Hercegnő útján. Nem mindennapi élmény volt. A hegyoldalban kanyargó ösvény a szemnek szép, a lábaknak izmot próbáló. Amíg felfelé kaptattunk, hálát adtam az Istennek, hogy a készülődés izgalmában nem a szépségnek, hanem a praktikumnak adtam előnyt. Nem a sikkes, divatos csizmát, hanem szőrmével bélelt bakancsot vettem meg. Magabiztosan mentem az első lejtőig. Tudtam, hogy a bakancs nyersgumi talpa tapad, a hó egyébként is puha, - ergo, baj nem lehet. Igen, de a hó alatt alattomos jég lapult. És én megindultam a lejtőn. Valóságosan, malomkörzést végezve, a sikk teljes hiányában siklottam egy fa felé. A fatörzs halk nyikkanással és a nyakamba öntött lavinával honorálta érkezésemet. Megkapaszkodásom után hátra néztem. Kis csoportom hozzám hasonlóan közlekedett. Bár, volt aki biztonságosabbnak érezte, ha önként leteszi fenekét a földre. Volt aki társába próbált kapaszkodni, és gonoszul magával rántotta az illetőt. Mindezt harsány visítás, sikítás kísérte.
A következő napokban bejártuk az országot. Maureenben madárparadicsomot néztünk meg. Hihetetlenül szép színű papagájok, fácánok, kistányér méretű szemmel bámuló bagoly. A kijáratnál rostokoló hatalmas bádogbékának hiába leheltem csókot az orrára, nem akart királyfi lenni. "Hatékonyságom" láttán jót derült a gyerekhad. Triesen várúrnője sem volt normális, amikor egy nehezen megközelíthető hegycsúcsra építtette otthonát. Még a hegy lábánál el kellett döntenünk, melyik utat válasszuk: amelyik rövid, de csúszós, vagy amelyik kevésbé jeges, de meredek. Egymásba kapaszkodva, szinte négykézláb másztunk fel, a hátszél segítségével csúszkáltunk le. A nehézségekért kárpótolt bennünket a kilátás, a látvány. Werdenberget kétszer néztük meg. Első alkalommal csak kacsákat, hattyúkat akartak kísérőink etetni. Amikor megláttam a tó túlsó oldalán a furcsa, szűk utcájú városkát, a dombtetőn a várat, elindultam. A gyerekhad követett. Mintha időutazáson vettünk volna részt. Visszacsöppentünk a középkorba. Egy 15. században épült városka! Épségben! És fél óra múlva indul a busz! Úgy döntöttem, ezt nem szabad kihagyni. Ha udvariatlanságnak veszik is vendéglátóink a kérést, én megkérem őket: borítsuk inkább a programot, de ezt a városkát alaposabban meg kell nézniük a gyerekeknek. Nálunk ilyen nincs! A tatár, a török, az osztrák sógor, meg az orosz testvér tett róla, hogy építészeti emlékünk a múltból ne igen legyen. Egy egész város a középkorból olyan látvány, csemege, amit nem szabad kihagyni. Bani, a ház vezetője elfogadta érveimet és másnap visszavitt bennünket. Olyan történelem órát tartottam, ami minden tanár álma. A helyszínen magyaráztam el a középkori városok jellegzetességeit, az építészeti bravúrokra felhívhattam a figyelmet. És a séta a szűk utcácskákon! Álomi volt! A következő csoda a jeges tóban várt ránk. Egy madár a sok vadkacsa között. Tarka, de visszafogott színezésű volt, farktolla vitorlaként áll föl. Olyan szép volt, hogy a gyerekek fogadásokat kötöttek: élő, vagy műkacsa. Hiába mondták a hitetlenek, hogy nem lehet élő, mert igaziként ilyen szép nem lehet. Természetesen élt, és mint itthon kiderítettem, mandarin réce volt a drága. Feldkirch az osztrák határon van. Ide korcsolyázni mentünk. Annak ellenére, hogy gyerekkoromban nagy korizó voltam, most tartottam az eséstől. Nem örültem volna neki, ha a gyerekek szeme láttára végigszántom az orrommal a jeget. Viszont csalódást sem akartam nekik okozni, már nagyon várták a bukdácsolásomat. Úgy voltam, mint a mesebeli királyfi. Egy életem, egy halálom, én a korizást kipróbálom. Nem mondom, hogy sikkes voltam és kecses, de én legalább nem estem el. Bezzeg a gyerkőcök! Furcsa stílusban közlekedtek. Volt, aki a biztonság kedvéért mindjárt letette a kezét is. Volt, aki célba vette a palánkot, és hatalmas dördüléssel becsapódott. Nem részletezem, de büszkén jelentem: a tizenhat gyerek esett és kelt, a tanári gárda lábon maradt. Azzal védekeztek, hogy amerre ők korcsolyáztak, ott nagyobb volt a fenékre a föld vonzereje. Na, persze. Malbun igazi síparadicsom. A látvány? 2700 méter magas hegyek, a hegyoldalban apró házak. Nyaralók, telelők? Mindegy. Irigykedve jegyeztük meg, hogy a látvány olyan mint egy amerikai képeslap. Giccses. A gyerekek a csúszdát vették birtokukba. Szemetes-zsákokra ültek, és száguldottak le, az ugratókkal ellátott pályán. Hívtak, hogy álljak/üljek én is közéjük. Térdműtétemre hivatkozva elhárítottam a "meghívást". Gyávának bélyegeztek, megmagyarázták, hogy nem térden állva kell csúszni, hanem fenéken, és beígértek némi erőszakos segítséget a csúszáshoz, ha továbbra is a napozást választom. Mit tehettem? Engedtem az erőszaknak. A pálya két oldalán sorfalat állva buzdítottak. Mit mondjak? Túléltem, de ismétlésre már nem voltam hajlandó.
Vaduzban háromszor voltunk. Az első két alkalommal a várost néztük meg. Sétáltunk a hóesésben, bámészkodtunk. A harmadik alkalom audencia volt a hercegnőnél. Előkelő idegenvezetőnk volt a várban. Maga a hercegnő kalauzolt végig a múzeumnak is beillő középkori épületben.
Éjfélkor indult a vonat. A fáradt gyerekhad jobbra, balra dőlt az üléseken, úgy aludtak, mintha leütötték volna őket. Amikor átléptük a határt átváltoztak sisere haddá. Úgy nyüzsögtek, mint egy zsák hangya. A fogadásunkra kitódult fogadóbizottságnak, a szülőknek, már az állomáson mesélték élményeiket. Egy dologban mindenki megegyezett: az itthoni dombok nem olyan magasak, a hó sem szikrázik úgy a fehérségtől, - de jó itthon lenni!
(És 2007 nyarán, a 40 fokos hőségben jó visszaemlékezni a lichtensteini hóesésre)