Az előadásnak rég vége, a taps lement.
A zenészek rég otthon húzzák a lóbőrt,
a hangszerek az árokban pihennek...
Csak egy fekete frakkos, zilált ősz hajú,
ráncos homlokú figura áll még
gyászruhás szabadságszobor módjára
a pódiumon.
A teremben félhomály, csak egy-két
lámpa ég még ilyenkor is.
A kéz mintha önkéntelenül
rángana, benne egy pálca, mi a levegőnek vagy
a halkan búgó légkondicionálónak
diktálja az ütemet.
Monoton, kicsavart mozdulatok,
vezénylés valami számára, ami
órák óta nincs folyamatban.
Üveges, a valóságot magukból kizáró szemek.
Agyba csapó hangjegyek, koponyafalra
vésődő kották, a dobhártyát kettémetsző
absztrakt akkordok.
Megvilágosodásszerű, szívbe döfő
érzéshalom, majd' szétrobbanó vénák,
zenélő, ezer hangszeren játszó vércsobogás...
A biztonsági őr tesz egy kört,
benézve a koncertterembe konstatálja,
hogy a Maestro előadás után már megint
túl sokat ivott és elfelejtett hazamenni,
de nem árt senkinek,
úgyhogy hadd vezényeljen az éternek,
míg ki nem józanodik és haza nem eszi
a fene...
A szférák zenéje pedig közben
szakadatlanul szól,
bizarr, szellemszerű ultrahangokon,
miket csupán a valóságot
magából kiirtó fül és elme
hallhat...