Lágy, ezüst hullámokat álmodó tó partján ülve,
s halkan a száraz, kókadt fűbe kőként merülve
ül s vár testem, nem mereng, fent csak egy csillag ragyog;
szürke füstbe burkolózva kérdi: miért is vagyok?

Nem másért: gond-ködtől vakítva üldözni egy álmot,
éjjel ott is csodát látni, hol még senki sem látott,
s én, (ki mindent mit szeretett tékozlón eldobott),
legyek kezdetben vég, mindenben semmi: ezért vagyok.

És a semmiben is rossz időben, rossz helyen lenni,
s őrülten szeretni azt, kit nem szerethet senki
szerencsét kérni, majd eldobni; romból házat rakok,
és, hogy ékes gyöngyöt kútba vessek: hát ezért vagyok.

Gondolataim, mint falevelek, élnek a légben,
s egy-egy kósza szerelem táncra perdül a széllel,
de ők is csak a vágy fogságába szült megtört rabok,
s most mindent adni a semmiért: hát ezért vagyok.

Hogy szívem ott kiáltson, hol nem használnak a szavak,
üvöltéseim kit szeretek, marják akár a savak,
majd elbújjak, mint mondatban a képzők, jelek, ragok,
s később elszállok, mint gondolat: hát ezért vagyok.

Lázadva köpöm keserű átkaim a világra;
s dühöm elpusztítja, ha lelkemnek nő virága,
hontalan, bús otthonom, hol meggyötört lelkem lakott
bokrok alatt, kövek között alszok: hát ezért vagyok.

Arctalan, testetlen bábként játszik velem az élet,
szétszakít, pusztít, elporlaszt, s már nem fáj, ha égek;
eldobott, elhagyott, elfelejtett, eltorzult halott;
szívtelen, lelketlen bujdosó: hát csak ennyi vagyok!