Ülök és nézem az asztalon égő gyertyát,

Gyertya, mely lassan csonkig ég.

Arcok, emlékek, villanások, találkozások,

Képekké rendeződnek össze szemeim előtt.



Eszembe jut megannyi átvirrasztott éjjel,

Önmarcangolás, ezerszer újraértékelt tett.

S a hang, mely mindig próbált átsegíteni,

Ne add fel az álmaid, mert egyszer sikerül!



Lassan felváltja a sötétséget a hajnal fénye,

A gyertya is leégett már, csak a füstje maradt.

Fázósan összehúzódok a fotelban, s tűnődök,

Félek, pedig erre vártam, a boldogság madarára!



Itt van, csak egy karnyújtásnyira tőlem, mégis...

Tudom még nincs közös múltunk, de lehetséges.

Lehetnek csodás együtt töltött perceink, napjaink.

Csak merni, hinni és főként akarni kell mindezt!