Én dalolok most magának.
Tudom, hogy illetlen,
De nem bírom már a fájdalmat,
S legyőzöm félelmem.
Ön oly gyengéd volt hozzám,
S ez remélni enged,
Hogy válasza gyorsan jő majd,
S bús szívet melenget.

Olyan új nekem ez az érzés,
Mit még nem ismertem,
S ha önt megpillantom,
Nappallá lesz éjjelem.
Éltem eddig csupa szürkeség,
Ködfedte táj volt,
A sötét árnyak mezején
Egy madár sem dalolt.
Nem láttam senkit és semmit,
Akihez odafuthattam volna,
Bár nem kértem volna, csak ennyit:
Fejem hadd hajtsam nyugovóra!
Hadd leljem meg a békét, biztosat,
Ölében már nem volna rettenet...
Kopár, rideg fák alatt
Álmodni nem engedett
A kegyetlen, szívós rémület.

De szertefoszlott a köd,
S megjelent egy dalnok,
Kinek vitézsége, bátorsága,
Kedvessége, erős karja
Sosem látott fényt hozott.
Nem értem, mi ez a heves,
Mindent felemésztő rajongás,
Egy új hit, nemes
Vággyal teli ábrándozás.
Csak azt értem, hogyha hallhatom
Zengő, erős dallamát
E imádott férfihangnak,
Én csüngnék minden szaván!
Mint vadvirág a nemes rózsát,
Tisztelem és imádom,
Hű szolgaként követem én
Önt, ó, kedves bálványom!
Nem tudom, mily varázslat,
Mely a hatalmába vont,
De csak őszinte csodálat,
Mit éneklő szívem ont.
Tán szertefoszlik a káprázat,
Ha kimondom, de nem merem,
Mert félek, hogy ön tovaszállhat,
Ha rájön, hogy... Szeretem!
De erőt gyűjtök, s síkra szállok,
Hogy vállaljam tettem,
S elfogadom az alázatot,
Hogy ön meglepett engem.
Győzött. Megszerzett engem.
Íme, felkínálom magam,
Csupán annyit kérve,
Hogy e őszinte zsoltárért,
Őszinteség járjon cserébe.

Kérem, szeretettel,
Éljen győzelmével.