Eljött ez is, az utolsó utolsó tanítási nap.
Most vagyunk utoljára így együtt, ilyen többet nem lesz, mindig emlékezni fogunk rá, satöbbi, satöbbi, satöbbi.
Legemlékezetesebb mégis az marad, amire olyan nagyon régóta vártam.
Kikerülök innen végre, és nem ám, hogy örömmel fogadnám, amire nyolc évig vártam.
Galád módon történt a dolog. Amikor már nem számítottam rá, és ami ellen szinte minden és mindenki összefogott, mégis megtörtént.
Szeretem az iskolát.
Szeretem kaput, a lépcsőt, a folyosónkat, a büfét a büfésnénivel, a könyvtárat, a termünket, a padunkat, azt a csíkot a tábla fölött, ahol nincs festék, a régi osztálytermeinket, a földszint nyolcat és a régi énektermet, a padot, ahol lyukas órákban ülünk a könyvtár előtt, azt az idézőjelesen piros-fehér járólapot, a csúnya zöld csempét, azt, ahol nincs csempe, csak befestették zöldre a falat, mert az nyugtat, a nyelvi laborokat, ahol annyira tetszettek a térképek, meg táblák, amiken a különböző nyelvtanok voltak, és oda mindig jött a Mikulás, meg a húsvéti nyúl, és ahol nagy meggyőződéssel bömböltük a "cén klájne jégermájsztert", a tanári előtti "szülői fogadót", ahol mindig cigaretta-kávé-fényásoló-szag van, a nagybioszt, a kisbioszt, az előkészítőt, a csontvázat (jaj, azt nagyon, szia, Samu!!!), a kémiát, a vegyületeket, amik sosem csinálják azt, amit kéne nekik, az ebédlőfolyosót, az örökös sorbanállás-nagyszünetbenkiehet problémával együtt, az ebédlőben az egyik asztalon a "KONOCK" vésést, az énektermet, a tesitermet, a kötelet, amire egyszer nagy nehezen csak felmásztam, a gerendát, ahol mindig annyira, de annyira féltem, a pincét, ahol a szalagavató táncot tanultuk, és ahol olyan por volt, hogy azt hittem, megfulladok, a régi meg az új humánt, ahol természetismeret óránk volt, és nem láttam benne sosem a logikát, hogy miért pont ott, a kitört ablakokat és lefocizott lámpákat, azt a nyomorult 60 méteres kört az udvaron, amit már hatodik óta utáltam, azóta tudom, hogy van a világon Cooper-teszt, azt a tetőt, ahova a Kriszta még ötödikben a pattógós labda után felmászott, a gesztenyefát, meg azt a másikat, amiről nem tudom milyen, a régen földes-saras-kavicsos udvart, ahol kirúgósoztunk hatodikban, vagy talán hetedikben, azt a szűk rést, ami az udvar és a mellettünk lévő ház között van, de ahhoz elég nagy volt, hogy a Rita új focilabdáját rögtön belerúgják... a csúnya szürke falakat, a kapu mellett a címert, még nagyon régen a szemben lévő ház helyén a parkolót és a fát, a Köröndön a Balassi-szobrot, aminek a lerajzolásával és lefestésével és a színeinek tanulmányozásával annyit kínlódtam, de még délután is kimentünk anyával, és rajzoltam, a mögött a fákat, amikről hetedikben hosszú percekig beszéltem vadidegenek előtt, és a Berkei elfelejtette az írásvetítőt, és százszor is, végül is megfogadtuk, hogy mi ugyan többet nem megyünk biológiaversenyre (a következőn persze ott voltunk)... lány vagyok, úgyhogy a vécéket is, ahol a nagy titkokat suttogtuk el, a Kmettyre nyíló kaput, ahonnan nyolcadikban számtechre mentünk, akkor még senki sem veszett el félúton... azt a rengeteg, legalább többnyire szép színes könyvet, amivel most tele van a szobám, minden szanaszét, és fogalmam sincs, hogy lesz itt holnapra rend és tisztaság...
Mert holnap megyek.
Köszönök mindent: Balázs Brigittának, Benedek Gábornak, Berkei Gábornak, Bégányi Leventének, Czili Mónikának, Etelaky Évának, Fórizs Annának, Gláz Gábornak, Harkányi Fruzsinának, Hetényi Zoltánnak, Horváth Balázsnak, Kajtár Dórának, Kisbári Ritának, Kiss Tímeának, Kovács Ivettnek, Mészáros Sándornak, Molnár Zsoltnak, Nagy Péternek, Németh Dorottyának, Szirtes Krisztinának, Rácz Boglárkának, Sáfián Viktóriának, Sütő Dánielnek, Tóth Ihász Kittinek, Vámosi Dávidnak, Vámosi Lászlónak, Zsiska Krisztinának és mindazoknak, akik osztálytársaink voltak, de nem velünk ballagnak.
És természetesen a nagybetűs ISKOLÁNAK, a Szinyeinek, tanárostul, épületestül, úgy, ahogy végül megszerettem.

2006. május 5.