Szoba

Üveggömb. Játszik rajta a fény,
Míg a szobába lépek, tömény
Tömjénfüst vág arcomba.
Régi, mint egy ókori katakomba,
Falain mállik a vakolat.
Szoknom kell a szagokat,
Mind furcsa, megfoghatatlan,
Üveg és átláthatatlan.
A porban utat vág egy napsugár,
Unja, mint én, és újra vár.
Nincs itt senki, én se maradok,
Kinn vár az Élet, a láncra vert szabadok.

Kert

Ösvény, köves, mint a szív
Idebenn, s míg táncra hív
A szellő és néhány kismadár,
Képzeletben zörögve nálad jár.
Smaragdként fénylik minden,
Én mégis menekülnék innen.
Tökéletes a kert, én tökéletlen vagyok,
Eltiportak rég, s most megvetnek a nagyok.

Óceán

Semmibe visz, elsodor a hullám,
Alig mozogva sodródom a hátán.
Ha elvisz, hát vigyen! Útitársam
Egy delfin, és cápák harapják lábam,
De nem fáj, már nem érzem,
Szárazon, vér nélkül vérzem,
Mert nem az a nagy fájdalom,
Ha vérzel, az csak ártalom!
De ha szíved mardossa lassú, rút halál,
Akkor érzed csak: a pokol rád talál.