Magas hegyek közt, a mély völgyben
a tó partján vár egyedül.
Csüggedten vár a fehér ködben
míg csúf feledésbe merül.
Csak ott áll ütött-kopottan
jég megverte, szél megtépte,
ám ott áll és csak vár szótlan,
hogy jöjjön el a vég érte.
Hisz elhagyta már rég a halász,
nincs életének értelme.
Korhadt testét mardossa a gyász,
visszhangozik bús éneke.
Magán hordja két béklyóját,
két megfeneklett csónakot,
húzzák-vonják négy rossz lábát,
hogy romba döntsék a nagyot.
Ám áll, még nem jött el az idő,
hiába rágja a rozsda,
hiába áztatja szét eső,
hiába öreg, rozoga.
Áll és vár, ez lett végzete,
Tudja, rá senki nem vigyáz,
ő száműzött lett, remete,
kit a környezete gyaláz.
Reménytelen marad a kiút.
Helyzete szörnyű, harca ádáz.
Ő, a céljához már el nem jut,
Hiszen ellensége van sok száz.
De a harcát soha fel nem adja,
Fényesen küzd, ahogy ragyogott,
Nem az ellenfélé lesz e csata,
bár most térde kissé megrogyott.
Továbbra is áll majd és csak vár,
Ő, kit mindenki megaláz.
Kit, a tóparton mocskol a sár,
Ő, a dohos, vén csónakház.

(A mű az ABC pályázatra készült)