A kertész talált rá a virágra, vagy a virág a kertészre, nem tudom már. Talán a selymes réttől kellene megkérdezni, hogy melyiküknek volt nagyobb szüksége a másikra: a kertésznek a virágra, vagy a virágnak a kertészre.
A kertész gondozta a virágot: nagyon, tisztán és könnyesen. A virág pedig illatozott, mosolyával napfényt idézett a kertész szívébe. A virág kissé szeszélyes volt, mint a virágok általában: néha több vizet akart, néha több tápot, de volt olyan, hogy több napfény kellett volna ...De a legmeglepőbb az volt, amikor arról panaszkodott, hogy túl sok a napfény, túl sok a friss víz, és elég lenne kevesebb táptalaj.
A kertész türelmes volt a virággal, mert úgy szerette, ahogy volt: szirmosan és harmatcseppesen.
Egy nap a boldog kertész felnézett az égre:egy csillag ragyogott vissza rá a magasból.
A kertész szívében megfogant a vágy a csillag iránt. A csillagok is nagyon érzékenyek ám, éppolyan könnyen kialuszik a fényük, mint ahogy a virágok elhervadnak. A kertész nem feledkezett meg a virágról, sőt: még jobban, még tisztábban és még könnyesebben gondozta őt. S még boldogabban szívta be virágja illatát, mint aki tudta, hogy a szél hamarosan messze viszi a Tavaszt...
A virág csak illatozott. Nyújtogatta szirmait a feléje áradó napfény irányába és pompás színekben ragyogott. Az illata bódító volt s nem volt ereje abbahagyni az illatozást még a csillag kedvéért sem.
A kertész szíve ekkor elkomorult. Egy pillanat alatt viharfelhőket gyűjtött és orkán erejű szelet. Nyoma sem volt a tavaszi napsütésnek. A szél tépázta a virágot, akinek nem volt ereje a viharral szemben. Egyenként hullajtotta el pompás szirmait és a kertész büntetésből minden lehullott szirmot eltiport..
Valamivel később ott hevert a sok virágszirom a vihar utáni csendben, eső öntözte, friss szellő próbálta életre kelteni, de az a virág már más úton jár. Soha többé nem fog a kertész útjában nyílni.