HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 1

Online vendég: 12

Tagok összesen: 1880

Írás összesen: 48996

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

Kankalin
2019-10-02 16:42:57

Szülinaposok
Reklám

Prózai művek / fantasy
Szerző: ArmandFeltöltés dátuma: 2007-08-08

VI.: Önismeret I.

Ki a fene lehet ez a srác? Ilyen még soha nem volt velem. Nem hiszem el. Képtelenség. Nincs olyan fattyú ebben az elcseszett világban, akit én ne ismernék. Nincsen! Ördögfattyak, démonok, angyalok, szellemek, boszorkák, élőholtak, a pokol és a menny minden fajzatára könyörgöm, mi a fene vagy te? Esküszöm, ahogy teljes nyugalommal közölte velem, hogy talán kicsit több, mint egy démon, fel tudtam volna robbanni...
- Igen? Tudod, az átlag tűzdémonnak az a tulajdonsága, hogy ég. Tetőtől talpig.
- Igen? De királykéken? És mikor meggyullad... - na itt borította be a tűz . Esküszöm, sokat láttam, sokat olvastam, de ilyet még nem. Fekete volt. De nem korom fekete, vagy valamilyen emberi ésszel felfogható fekete, a teste lenyelte a fényt. Felfalta a környezetéből a fényt és a meleget, majd királykék fénnyel helyettesítette, és valami olyan hőhullámokkal, hogy alig bírtam megállni a lábamon. A szeme izzott, sárga volt középen, és folyton világított. Minden pislogása megváltás volt abból a tekintetből. Centikkel a föld felett lebegett, nem tudtam eldönteni, azért, mert megolvadt alatta a beton, vagy azért, mert neki úgy tetszik. A haja pedig, az az amúgysem hétköznapi, ezüst haj úgy nézett ki, mintha ezüst lángok lennének a kékek közé keveredve. Hosszú volt, mikor épp leengedett, a derekáig ért. A hátán pedig, a lapockáinál, volt két öklömnyi púp, amiről fogalmam sincs mire szolgál. A bukott angyalok szárnycsonkjára emlékeztetett... Vagy ötször körbejártam, de nem tudtam elképzelni, honnan jöhetett, vagy mi is ő valójában. "Ilyen lény nincs" gondoltam "Ez nem létezhet", és közben ott állt előttem. Beleborzongtam az erőbe, ami belőle sugárzott, mikor arra gondoltam, hogy nem is egyszer megcsókolt már. Ez. Aztán egy pillanat alatt vége lett, és ismét az a Russel állt előttem, akit egy fél órája a rózsaszínre mosott alsógatyájával piszkáltam. Sírva tudtam volna fakadni. A nyakába ugrottam, és úgy szorítottam magamhoz, mint aki elvesztett valamit, amit most visszakapott.
- Mi az? Egy percre sem mentem el - nem értette, mitől vagyok ennyire feldúlt - ahogy azokról a tűzdémonokról meséltél, nem hinném, hogy én voltam a legdurvább, amit eddig láttál.
Lassan felemeltem a fejem a mellkasáról, a szemébe néztem, és próbálva a lehető legkevésbé remegő hangon szólni hozzá, annyit mondtam:
- De igen... - ahogy az elképedt arcát láttam, nem tudtam magam meggyőzni, hogy hisz nekem
- Menjünk.
- Hová?
- Ventari Menedékébe.
- Ki a frász az a Ventari?
- Nemsoká meglátod. Szedj össze pár cuccot, mert nem hiszem, hogy egyhamar hazajönnél.
- Rendben.
Azóta majd egy óra eltelt. Fent voltunk a lakásán, amíg ő összeszedett egy táskányi ruhát, meg néhány piperecikket, én lehajtottam egy pár whiskyt, de semmit nem használt. Nem rég indultunk el, egyenesen Ventarihoz. Ő tudni fogja, neki muszáj tudnia, mi a fene ez a srác. Hacsak nem jön közbe semmi, nemsokára én is megtudom.

Alexet teljes sokként érte, amikor átváltoztam neki. Nem tudom miért, aki ilyeneket csinál, és így tudja, mi volt az az izé a sarkon, annak nem hiszem, hogy én lennék a legdurvább. Most itt repesztek mögötte, és valami venezuelai fószerhez megyünk, mert szerinte ő tudja mi vagyok. Közölte, hogy ne nagyon számítsak rá, hogy egyhamar megint normális életem lesz. Na mondom, kösz. Pedig olyan jól alakult minden...ki mondhatja még el magáról, hogy visszatért a halálból, és két hónap alatt új életet épített, ráadásul visszaszerezte a régi barátai, ha ők erről nem is tudnak, és még egy barátnőt is talált? Most meg megyek ehhez a Ventarihoz, és fogalmam sincs mi vár rám. Lehet, hogy ugyanolyan kísérleti nyúl leszek, mint ahova a rendőrök akartak elvinni? Csak nem. Ha Alex egy kicsit is szeret, akkor ezt nem játssza meg velem...De mi van, ha ez az egész egy színjáték volt? Mi van, ha olcsó trükk volt az egész, hogy bepalizzanak, és végül az legyek, aminek ők akarnak: Egy kísérleti patkány egy fehér laborban? Hiszen jó pénzért bárki bármit megtesz. Rendben, Alexből nem nézném ki az után, ami eddig köztünk folyt, hogy hátba döfne, de ha az eredeti cél is az volt...Miért kéne megbíznom benne? Miért? Mert szeret? Ez még kevés. Nem ismerem egy hete, hogy könyvelhetném el magamban, hogy szeret? Sehogy. Gyűlölöm a dilemmákat. De ha belegondolok, sok veszíteni valóm nincs. Ha nem tetszik, ahova visz, csak megsütöm ezt a Ventari ürgét, meg az embereit, Alexszel elszámolok, aztán köszönöm viszlát, élem tovább az életem...Vagy nem. Nem tudom mit akarok. Nem akarok semmit. Azon kívül, hogy megtudjam, miért szívok egyre többet...megint...
Érdekes helyre hoz ez a csaj. Egyre inkább kint vagyunk a város civilizált részéből, gőzöm sincs merre. Az fix, hogy a sötét nem válik a helynek előnyére, ugyanis ha fényes nappal lenne, itt akkor sem lenne sokkal világosabb. Valami erdőszerű helyen mászkálunk, nemrég hagytunk el egy "Magánterület - belépni tilos!" táblát. Hát mi elég határozottan beléptünk, és azóta is a hideg futkos a hátamon. Nincs szél, nincs légmozgás, nincs semmi. Olyan lassan megyünk, hogy a motor duruzsolása mellett simán meghallanék egy csorda legyet, de nincs semmi zaj. Teljes a csend. Néha villámlik egyet, hangulatfestő jelleggel, amitől nekem a hátamon feláll a szőr. Az idegeimre megy ez a hely. Esküszöm, ha két perc múlva nem vagyunk ott, visszafordulok. Na kellett nekem pofázni, hát nem egy batár nagy kastély előtt parkolunk le? Esküszöm kezdem magam úgy érezni, mint valami Dracula-film harmadosztályú mellékszereplője. Az a fajta, aki a film elején meghal...
- Miért nézel ilyen felkavartan? - remek, még az arcom is elárulja, mennyire idegesít ez a hely.
- Te hányadszor vagy itt?
- Jó sokadszor. Már régen nem számolom.
- Amikor először voltál itt, nem voltál betojva?
- Ja, ez a baj! - remek, még ki is nevet. Hát kösz - Dehogynem. Elsőre mindenki nehézfrászt kap a menedéktől. De nyugi, egyszer majd úgy fogsz erre a helyre gondolni, mint a második otthonodra. - Most engem fog el a nevetés. Isten nincsen. Főleg ahogy nyikorogva-recsegve feltárul a két hatalmas ajtószárny, és belül ugyanolyan sötét van, mint kint. Ahogy belépek, valami ismerős érzés fog el. Olyan...lelassult itt minden. Mintha másképp telne az idő.
- Mi ez? - kiáltok Alex után
- Micsoda?
- Ez a...- hogy tudnám megértetni vele, mit érzek? - ez a tompaság. Olyan, mintha súlya lenne a levegőnek.
- Nyugodj meg, ha Ventari befogad, mindent meg fogsz érteni.
- Ez a Ventari...egy szót nem meséltél még róla. Kicsoda ő? Vagy egyáltalán: Micsoda Ő?
- Ventari a leghatalmasabb természetfeletti lény a földön. Ő őrzi a békét angyalok és démonok közt. Vigyáz, hogy a háború, ami a színfalak mögött zajlik, soha ne érhesse el a ti világotokat. Hogy boldogan kételkedhessetek Istenben, és az ő hatalmában.
- Háború folyik? Az Ég és a Pokol között?
- Már nagyon rég óta. Valójában, soha nem is ért véget. De a poklok mostanában egyre aktívabbak. A pusztulás kilenc lordja mozgásba lendült, és a vezérük sem épp csak a babérjain ül. Fogalmunk sincs mit terveznek.
- Ne lepődj meg, de nekem van... - érdekes hely ez a Ventari Menedéke. Tényleg egy horror kastélyra emlékeztet. A falakat falikárpitok borítják, arkangyalokkal, démonokkal, vámpírokkal, és minden ilyen és ehhez hasonló jósággal. Az egyiktől majd a frász tört ki. Az a tündéri kisbaba volt rajta, aki végigüldözött azon a vesztőhely barlangon. Remek érzés volt újra szembetalálni magam azzal a gyönyörű horpadással, amit azóta is próbálok kiverni a fejemből. A lovagi páncélok, ezüst gyertyatartók, fáklyák, és hasonlóan izgalmas hangulatkeltő eszközök már alapvetőnek számítanak a sok vérző festmény mellett...De ami a legjobban zavar, az ez a nyomott hangulat. Mintha a levegőt cipelném a hátamon.
- Még mindig érzed a nyomottságot?
- Igen, eléggé.
- Ne törődj vele. Két perc alatt megszokod, ha nem figyelsz rá.
- Lehet, hogy neked egy ódon kastélyban könnyű ellazulni a rémisztőbbnél rémisztőbb undormányokat ábrázoló falikárpitok közt, de sajnálom, az én kifacsart gyomrom nem tud ilyen egyszerűen átállni.
- Ne engem marj, kérlek. Nem esik éppen jól. Ne feledd, én csak segíteni akarok neked. Semmi rosszba nem vinnélek bele - amíg ezt elmondta, megállt, megfordult, és most egyenesen a szemembe néz.
- Valld be, mikor átváltoztam, megijedtél tőlem! - fel sem kéne szólítanom. A szemén látszik, hogy nem tudja, merjen-e hozzám érni.
- Igen, megijedtem. Nem találkoztam még olyasmivel, amiről nem tudtam micsoda. És főleg nem szerettem bele.
- Sajnálom.
- Mit? Hogy szeretlek?
- Nem. Azt, hogy ez vagyok. Egyszerűbb lenne, ha normális lennék.
- Akkor talán sosem lehetnénk együtt. Vannak itt fura szabályok.
- Jó újra mosolyogni látni - és én is elvigyorodom.
- Reméltem, hogy ezt mondod.
- Én meg reméltem, hogy ezt teszed - ezzel odahajolok, és megcsókolom. Nem húzódik el.
- Tehát mégsem félsz tőlem?
- Vagy csak túlságosan vágytam már erre.
- Ifjúság! - mi a fene...Szép mély, dörmögő hang zengi be a folyosót - Most nem ennek van itt az ideje. Alexiel! A csarnokomba, most.
- Igen, Mester!
- Ez az a híres-hírhedt Ventari?
- Neked csak Mester - próbál meg rám pirítani.
- Majd ha megérdemli. Induljunk, vezess!
- Gyere!
Ahogy egyre mélyebben benne vagyunk a kastélyban, úgy kezdenek tompulni az érzékeim is. Már lassan ott tartunk, hogy nem látok ki a fejemből. A képek meg az undorító falikárpitok megmaradtak, de az az orbitális fekete ajtó az engem nem hagy nyugodni. Főleg hogy úgy néz ki, mintha látna engem. Két hatalmas szem van rávésve, az embert a borzongás fogja el. Ahogy közelebb lépünk, az ajtó kitárul, és egy kilométer hosszú lépcső vezet lefelé mögötte. Nem látom az alját, olyan hosszú. Minden harmadik lépcsőfok mellett gyertyatartó van a falba építve, felváltva egyszer a jobb, egyszer a bal oldalon, mégis, a lépcső alja a semmibe veszik, a két fénysor összeér. Nem hiszem, hogy valaha lejutunk ezen. Alex valami igét mormol előttem, nem értem tisztán mit mond, de a gyertyatartók megremegnek. A hangja felerősödik, egyre hangosabb lesz, de egy kukkot nem értek ebből a halandzsából. Ahogy befejezi, az utolsó, parancsoló szóra a gyertyák fellobbannak, majd eltűnnek, a hatszáz lépcsőfok helyén pedig egy lift jelenik meg. Egy vadonatúj, alumínium lift, amiben látom a saját megdöbbent fejemet. Valószínűleg Alex is, ugyanis megfordul, végigsimít az arcomon a kezével, és mint valami óvodáshoz, úgy szól hozzám egy szép széles vigyor közepette:
- Csak nem gondoltad, hogy megrekedtünk a középkorban?
- Ne gúnyolódj velem.
- Tudod, mágiával sok mindent meg lehet oldani - magyarázza, amint beszállunk a liftbe - de vannak dolgok, amiket technológiával könnyebb, és nem igazán akarjuk rátok hozni a frászt, mikor először jöttök ide.
- Úgy beszélsz, mintha évszázadok óta a szakmában lennél, pedig esküdni mernék, hogy nem vagy több huszonegynél.
- Nem is vagyok. Az öregedés megállítható. Főleg nálunk, testőröknél van így.
- Testőröknél?
- Igen. Én Ventari egyik személyes testőre vagyok, pontosabban a testőrség parancsnoka.
- Szórakozol... - na most kábé olya elképedt pofát vághatok, hogy az állam hamarabb ér le oda, ahova mi tartunk, mint a lift. Isten nincsen...ha ez igaz, én már semmin nem lepődöm meg.
- Bármikor elkenem a szádat - kacsint rám.
- Akkor miért ijedtél meg tőlem - csilingelően dallamos hangon vágom a képébe egy olyan vigyorral, hogy a sátán is megirigyelhetné. Bár, lehet, hogy örököltem...
- Mert valami olyan vagy, amiről nem tudtam mi. De ha egy szimpla piromániás vagy, akkor simán elkenem a szád.
- Majd meglátjuk. Szóval mi ez a testőrséges téma?
- Ventarinak van egy 23 főből álló testőrsége. Mi vagyunk az elit, a legerősebb mágusok, a legjobb harcosok, bár semmilyen emberfeletti képességünk nincs, mégis, mi vagyunk azok, akiket Ventari kiválasztott, hogy a személyes küldetéseit elvégezzük, és az újakat beszervezzük. Nekünk megáll az idő, amint Ventari szolgálatába lépünk. Nem öregszünk, és nem halunk természetes halált.
- Hány éves vagy? - úgy néz rám, ahogy vártam hogy fog. Azt hiszi, érdekel a kora. Tőlem lehet kétszáz éves is, maximum tapasztaltabb nővel lesz dolgom.
- Komolyan, mondd meg, hány éves vagy. Nem változtat semmin.
- De igen. Nem akarom, hogy a korom miatt hagyj el.
- Nem érdekel, ha az anyám lehetnél, az sem.
- De az ükanyád lehetnék.
- Hány éves vagy?
- Százkilencvenhét.
- Ó hello madame - hajolok le és kezet csókolok. Ezt még fel kell dolgoznom. A hölgyike csaknem tízszer annyi idős, mint én, és mégis, én nézek ki idősebbnek. Vicces.
- Ne gúnyolódj a korommal, kölyök!
- Ne viselkedj úgy, mint az anyám.
- Mondtam, hogy betesz, ha megtudod a ko... - Ó könyörgöm fogd be... Szeretlek, és ezt is fel fogom dolgozni, hidd el. Nagyon nem érdekel ha háromszáz éves vagy, sosem láttam formásabb feneket mint a tiéd, és ez bőven elhiteti velem, hogy fiatalabb vagy nálam. És aki így csókol, mint te most... -...romat. Hatásos módszer, hogy befogd a szám.
- Tudsz olvasni a fejemben?
- Nem.
- Helyes. Ennyi bőven elég - megcsörren a lift. Leértünk. Az ajtó szétpattan, megint egy lépcső tetején állunk, ami egy hatalmas, kör alaprajzú terembe vezet. Sosem láttam még ekkorát. Olyan, mintha egy hatalmas tál lenne, teraszos az oldala, minden teraszról kilenc lépcsőfok vezet le a következőre...Mint egy fejre állított csonka kúp és egy esküvői torta kombinációja. A terem közepén hatalmas szélrózsa, az északi nyílnál lévő lépcső tetején nincs ajtó, a maradék három fő égtáj irányában van. Mi a déli ajtón jöttünk be. Ahogy elindulunk a legfelső gyűrűn, amit oszlopsor választ el a terem belsejétől, életem legbizarrabb látványában van részem: A teremben minden teraszon olyan lények harcolnak, beszélgetnek, vagy épp teáznak, amiket még soha nem láttam. Noha a bizarrak sincsenek kevesen, emberek tucatjai vannak mellettük a teremben. Mindenkin van valami fura. Hiányzó szem, fül, eggyel több orr, vagy épp egynek a homlokán van még egy szeme. Nem csoda, hogy menedéknek hívják, a legtöbb fazont innen úgy taszítaná ki a társadalom, hogy nemhogy a lába nem érné a földet, de a hátsójáról is leégne csúszás közben a szőr. A teraszokon vannak edzőteremnek berendezett részek, teázók, éttermek, bárok, olyan, mint egy kis szórakozó negyed. Helyenként néhány könyvespolc társaságában ücsörög néhány fotel, és fekete köpenyes, ezüst bőrpáncélos hapsik és nők kuporognak felettük. Mindnek fekete, rojtos szélű V betű van a mellére égetve.
- Igen, jól látod, azok a testőrök - Alex rám sem néz. A szeme a szemközti lépcső tetejére szegeződik.
- A V betűsök?
- Igen.
- És a többi fura fazon?
- Mind közénk tartoznak. A társaid. Olyan képességgel bírnak, amit soha nem akartak. Ami felforgatta az életüket. Vagy épp megmentette azt.
- Gondolom Ventarit bámulod odafent.
- Igen - Az alaknak én csak a sziluettjét tudom kivenni, de hatalmas, az biztos. Lassan körbeérünk a legfelső gyűrűn, így egyre tisztábban látom Ventarit. Ahogy közeledik, egyre furább...mikor rájövök mitől, elakad a lélegzetem, és csak hápogni tudok.
- Mester, üdvözöllek! - Térdel le Alex. Én még mindig leesett állal bámulom Ventarit.
- Üdvözlégy, parancsnok. Látom sikerült elhoznod az új tanítványt.
- Küldetésem sikerrel járt, Mester.
- Remek. Russel Aglow, ha nem tévedek.
- Öööö...uram...igen...
- Ventari vagyok, a menedék ura.
- Igen, gondoltam... - kezd visszatérni a beszédkészségem. Legalábbis amilyen csúnyán ez a két testőr nézett rám az "Igen gondoltam" után...hát vicces. Ventari viszont nagyon nem vicces. Fekete, mint az éjszaka, két hatalmas, kosra emlékeztető szarv csavarodik a feje mellett, a felsőteste méreteiben vetekszik egy franciaággyal, és ehhez aránylik minden tagja. Iszonyatos izmai vannak, a szeme vörös, mint a friss vér. A hátán két hatalmas szárny feszül, a farka pedig hosszú, vékony és hegyes. Brutálisan néz ki.
- Látom megijedtél, ifjú - A hangja ugyanaz a dörmögő, ami akkor volt, mikor először hallottam. Ahhoz képest, ahogy a testőrök néztek rám, most mind vigyorognak, Alex pedig egészen rázkódik a nevetéstől. Én a döbbenettől szólni nem tudok. Nem épp egy ilyen ördögre számítottam Ventari képében...valami barátságosabbat képzeltem el.
- Üdvözlégy, a Menedékben! - kiált, és valamiféle fehér energiaburok kezd kavarogni körülötte. Két pillanattal később ott áll az én még inkább ledöbbent fejem előtt, mint egy éjfekete szőrű kentaur. A szarvak megmaradtak, a felsőteste normál, emberi méretű, a szeme kék, a mosolya barátságos. Körülbelül negyven körüli, félhosszú hajú férfi, akinek az alja ló.
- Ez az eredeti formám, fiú. Remélem nem hoztam rád nagyon a frászt.
- Ááááá dehogy. Csak kicsit. Épp annyira, hogy padlót fogjon az összes agysejtem, és azt se tudjam, hol vagyok.
- A színem előtt. Úgyhogy válogasd meg a szavaidat.
- Ennél azért kedvesebb fogadtatásra számítottam.
- Mindenkinek része van ebben. Olyan ez, mint egy beavatás.
- Remek. Tehát te vagy Ventari.
- Te pedig iszonyúan bátor vagy. Vagy fogalmad sincs, kivel beszélsz! - szegezi nekem tőrét az egyik testőr. Füstté válok, megjelenek mögötte, immár tűzdémon alakban, a szemem akár a parázs. A kezembe egy, az övével egyező alakú tőrt formálok az engem nyaldosó lángokból, a torkához szegezem, és a túlvilági hangomon a fülébe susogom, miközben a szemeim perzselik az arcát:
- Úgy látom, te sem a lángelme kategória győztese vagy - az egész terem egy emberként bámul ide. Nem látnak mást, csak hogy a királykék lángok beragyogják a terem tetejét.
- De ami azt illeti, te sem. Megérkezel valahova, mint vendég, hisz érdemet eddig nem mutattál, de rögtön rátámadsz arra, aki befogadna? - Ventari körülöttünk köröz. Elég fenyegetően néz rám, a keze is halványlilán világít.
- Ami azt illeti, idehozatsz egy helyre, ahol a frász kitör minden sarkon. Kiderül a lányról, akibe beleszerettem, hogy kétszáz éves, olyan arcokkal találkozom, akikkel rémálmaimban szoktam, erre ez a töketlen még azért oltogat, mert úgy beszélek veled, mint mindenki mással, minekután a nehézfrászt verted belém a húscafatos cikkcakkos colgate-mosolyoddal, ami a démonpofádból vigyorgott rám. Hát kösz.
- Ami azt illeti, soha nem találkoztam még olyannal, aki így beszélt volna velem. Harel, hagyd őt. - Harel a testőr lehetett, ugyanis visszaereszti a tőrét a tokba, amiből előszedte. Erre én is hátrébb lebegek.
- Fiam, azért vagy itt, hogy segítsek. Azért vagy itt, hogy kiismerd az erőd, mint a képességeit, mind a határait. Azért vagy itt, hogy megtudd ki vagy, hogy olyanok közt légy, akik rád hasonlítanak, és hogy biztonságban érezhesd magad. Azért vagy itt, mert szükségünk van rád, és neked ránk. Még mielőtt más tenné rád a kezét.
- Majd én eldöntöm, kire van szükségem - Süvítem a képébe, majd Alexre nézek, aki könnyes szemmel bámul vissza rám.
- Nem lehetsz ekkora bolond. Maradj itt - úgy érzem, ez a két szó bőven elég lenne ahhoz, hogy egy életre ideláncoljon. Leoltom a lángokat, és Ventari szemébe nézek.
- Majd meglátjuk, megéred-e azt a Mester címet, aminek itt mindenki hív. De nem tennék rá sokat.
- Hmm. Érdekes jellem vagy te, ifjú - vigyorodik el - Fiatalon én is pont ilyen voltam - ezzel szépen elsétál mellettem, vissza az eredeti helyére.
- Nem...- fogalmad sincs, ki vagyok. A sátán az apám... Ahogy elhaladok mellette, lazán megpaskolom a ló rész oldalát - azért, nem pont ilyen.

Na igen, lehet, hogy az a kis paskolgatás kicsit túlzásba vitte a dolgokat... Bedugtak egy zárkába. Órák óta itt vagyok, és nem keresett senki, nem történt semmi, olyan, mintha azt akarnák, hogy újragondoljam az életem. Hát lenne rajta mit újragondolni, ha nem tettem volna meg már ezerszer. De megtettem. Meghaltam. Újjászülettem. Építettem egy életet a semmiből, éltem benne másfél hónapot, és most megint ott tartok, hogy a természetfeletti körforgásába kezdek belekerülni, durván. Miért kell ez nekem? Zörgést hallok odakintről, Harel dugja be a fejét az ajtón. Be sem volt zárva.
- Pihentél?
- Szerinted tudtam ezek után aludni? Miért dugtatok zárkába?
- Zárkába? - teljesen meg van lepődve. - Miért dugtunk volna zárkába? Kaptál egy szobát.
- Ez...egy szoba? - Ez inkább egy rossz vicc. Kb. ha másfélszer két méter az egész luk, van benne egy fapados ágy, szivacsmatraccal, egy éjjeliszekrény, meg egy polcos szekrény. Csupasz kőfal, ablak nincs. Bár ha lenne, talán csak a giliszták köszönnének vissza, mint kilátás, ugyanis ha sejtésem nem csal, még mindig szép mélyen a felszín alatt vagyunk.
- Igen. Mit hittél, hogy valami kiskirályi lakosztályt kapsz? Ugyanolyan újonc démon vagy, mint bármelyikünk volt.
- Te démon vagy? - elvigyorodik a kérdésen, miközben beljebb lép, és az ajtófélfának támaszkodik.
- Nem, én testőr vagyok. A testőrök mind Ventaritók kapják az erőt, és a mágikus képességeket. Teljesen normális emberek vagyunk, ha Ventari úgy dönt, megfoszt a hatalmunktól, egyébként meg...
- Igen, hallottam róla, leghatalmasabb mágus, legerősebb harcos satöbbi, satöbbi...
- Gondolom Alex informált néhány dologról. Viszont most ideje indulnunk. Kezdődik a kiképzésed, fiú.
- Kiképzés? - A szemöldököm már a tarkómon lehet. Azon rég túlvagyok, hogy felszaladjon a homlokomig...
- Igen. Amit eddig a menedékből láttál, az a Nagycsarnok, Ventari székhelye. A lényeg még bőven hátravan...
- Lényeg?
- Igen. Most, hogy úgy mondjam, a menedék magját fogod meglátni. Ott gyülekezik mindenki, aki valamit is ad magára, és nincs küldetésben, ott láthatod a menedék legfurább figuráit. Vigyázz az álladra, nehogy elveszítsd... - ijesztő ahogy vigyorog... - Gyere! - ezzel a végszóval ellöki magát a félfától, megfordul és kisétál a szobából. Én utána. Némi kódorgás után a Nagycsarnokba térünk vissza, de most balra fordulunk a felső gyűrűn, és a bal oldali - nyugatra tekintő - ajtón ki is sétálunk. Újabb lefelé vezető lépcsősor, a szokott díszletekkel. Esküszöm az összes hideg végigfutott a hátamon, amióta idejöttem. De tényleg az összes, és ez még mindig semmi ahhoz képest, amilyen érzés akkor fog el, mikor leérünk a lépcsőn. Óriási, tényleg monumentális csarnokba érünk. Olyan, mintha Ventari nagycsarnokának szakasztott mása lenne, csak épp tíz-tizenötször nagyobb. Ahogy körbenézek, a teraszokon mindenhol furábbnál furább figurák ugrabugrálnak, tanulnak, mormolnak, kotyvasztanak, köröket rajzolnak a padlóra, és olyan dolgokat művelnek, hogy az ember azt sem tudja hova nézzen. A hat körívből, amire a terem fel van osztva, felülről a negyediken, rögtön velünk szemben négy fekete köpenyes, tizenhat-tizenhét éves forma gyerek lóbál harminc centis fapálcákat a másik felé, miközben latinra emlékeztető nyelven hadoválnak minden furcsaságot. A színes villanások közepette alig látni őket, és minden villanásnak megvan a maga hatása. Az egyik fiút egy rózsaszín fénygömb találja el, erre a lábai felmondják a szolgálatot, és összevissza rángatózva ugrálnak, miközben a fiú a padlón fekszik, és a társát szidja. A másik három hangosan nevet rajta.
- Mit nézel annyira? Ó, a varázslótanoncok. Ritka az ilyesmi az országunkban, és őket is általában a nyugati akadémiára viszik. Ventarihoz csak néhányak kerülnek.
- Mi történt a srác lábával?
- Gumiláb-rontás. Tréfának sem utolsó, de mint látod, az ellenfél harcképtelenné tételére is jó - vidáman néz körbe a teremben - de ez csak a kezdet, és különben is, abból, amit a képességedből láttam, nem hinném, hogy sok közöd van a varázsláshoz. Te inkább démon vagy.
- És azokat hol kezelik? - kérdezem gúnyosan. Kicsit összehúzza a szemöldökét, de nem ró meg igazán.
- Ne viccelődj ilyesmivel. Senki nem szereti, ha kigúnyolják, ami, és meglátod, itt bőven akad majd, akit gúnyolhatnál. Mellesleg, egy rossz vicc, az életedbe kerülhet. Nézz csak oda! - és ezzel a terem egy alacsonyabb szintjére mutat.
- Nem igazán látom... - méterek tucatjai választanak el a terem aljától. A négy lépcsősor legalább olyan hosszú, mint amin idáig jöttünk lefelé, és mindegyik szintén égtáj irányba áll. Kíváncsi lennék meddig megy le ez a komplexum a föld alá...
- Hadd segítsek! Vagy tudod mit, egyúttal megmutatok neked egy másik társaságot is. Ren, gyere csak ide!
- Harel mester, rég láttalak! Hogy s mint vagy mostanság?
- Köszönöm, békésen. Neked hogy telnek a napjaid? Haladsz a kutatásaiddal?
- Nehézkesen. A könyvtárban túl sok könyvbe van elrejtve túl kevés információ...de buzgón tanulom az Alkímiát, egyszer úgyis sikerülni fog.
- Várj, alkímia? - vágok közbe - Ez az az alkímia, amikor lebontasz egy tárgyat részecskéire, majd az anyagából egy másikat hozol létre?
- Szigorúan az egyenlő csere elvén! - néz rám fölényesen - De honnan ismersz ilyesmit?
- Tudod, az embereknek sokrétű a fantáziájuk. Sokféle történetet hallottam, olvastam, sokféle emberről, akikről sosem gondoltam, hogy a valóságban is találkozom velük, és tessék...Kört használsz?
- Arra vagy kíváncsi, szegtem-e már meg tabut? Igen. Kérdésedre válaszolva, nem, nem kell kört használnom.
- Te is a Bölcsek Kövét keresed? Ööö...Harel, mi baj? - Úgy néz rám, mintha marslakó lennék. Teljesen ki van készülve.
- Ja, semmi, semmi. Csak... milyen újonc vagy te? Sosem találkoztam még olyan démonnal, aki ismerné az alkímiát.
- Művelt ember voltam, ember életemben. A tudást pedig senki nem veszi el! - kacsintok rá, majd mindhárman egy jóízűt nevetünk a vénemberes közhelyen.
- Visszatérve kérdésedre, nem, nem a Bölcsek Kövét keresem - és ezzel a pólója alól egy diónyi, formátlan, vérszínű követ húz elő - annak már nincs értelme.
- Ó, és mégis, hogy sikerült elkészíteni? Mert ismerek egy módot, ami emberéletek tucatjait kívánja - sötét árny fut át az arcán, teljesen elkomorodik. Fojtott hangon folytatja a társalgást.
- Nem, nem azon a módon...bár túl jól ismerem azt is. Az én módszerem titok, amit sírba viszek magammal. A Bölcsek Kövéből egy is több, mint amennyi hatalommal bárki elbírhat, így jobb, ha nem kerül közszemlére. De most mennem kell, remélem lesz még alkalmam beszélni veled, fiú. A démonok néha mutatnak tehetséget az alkímia irányába, és neked jónak tűnik a fejed - kacsint rám, majd vállon veregeti Harelt, és távozik. Ahogy a köpeny felcsúszik a karján, látom, hogy legalább a könyöke alatt fémből van.
- Mesterséges végtag? - fordulok ismét kalauzomhoz.
- Bizony. Sajnos az egyenlő csere elvét nagyon komolyan kell venni. Emberi életet nem lehet alkímiával alkotni, aki mégis megpróbálja, sok esetben a testével fizet. De most menjünk tovább. Bemutatlak testvéreidnek - ezzel elindul lefelé a lépcsőn, amin bejöttünk. Testvérek? Na ne szórakozz már... itt nekem testvéreim? Vagy a többi démonra gondol? Érdekes szavakat használnak itt, az biztos. Ahogy haladunk le a lépcsőn, olyan arcokat látok, hogy a hideg kiráz. Agyarak, vannak, akiknek hosszúkás, egyenes kőpikkelyeik vannak, mások mindenhol tüskékkel vannak tele. Ahogy az előbb egy szőke srác eltüsszentette magát mellettem, a szélrózsa minden irányába méteres csontlándzsák hagyták el a testét. Elég mázlim volt, hogy az egyik társa felfogta a felém repülő darabot. A fiú sűrű bocsánatkérések közepette kifújja az orrát, majd a testén tüskés csontlemezek jelennek meg, mint egy komplett páncélzat, a tenyeréből egy csontdárda nő ki, majd nekiesik a társának, akivel addig harcolt... A másik figura sem egyszerű eset...Kék, szőrös, de a szőrébe mindenféle fura szimbólumok vannak nyírva. Formára leginkább egy koboldra hasonlít, hegyes fülek, nagy szemek, és hosszú farok, aminek egy nyílhegy a vége...Micsoda emlékeket idéz, köszi...Ahogy a csontdárdás felé suhint, egy kis füst kíséretében köddé válik, majd megjelenik a dárdás fölött, guggolásban megkapaszkodik a srác fején, majd egy hátra szaltóval elrugaszkodik a másik fejéről. Most látom, a kezén három-három, a lábain két-két ujj van. A szeme pedig pokolian sárga...
- Ébresztő hercegem, jó lenne, ha nem a fiatalokat bámulnád, hanem utánam vonszolnád a habtestedet! - Harel elég morcosan ránt maga után - Én sem érek ám rá egész nap, úgyhogy nyomás!
- Elviszel a démonokhoz?
- Pontosan. Összeismerkedsz a haverokkal. A többi tréningezőt ráérsz máskor is stírölni - ezzel tovább indul lefelé.
- Hol vannak a démonok?
- A gödör - mi csak így hívjuk. Ez valójában az edzőtermünk - fenekén. Ott, ahova valók. A démonok a legkevésbé kezelhető, leginkább lázadó társaság. Jól meglesztek - úgy néz rám, mintha bármi rosszat csináltam volna...Eszembe jut Ventarival való első beszélgetésem, és én is úgy kezdem érezni, hogy kicsit túllőttem a célon... Most viszont, előre nézve, furcsa figurákat látok magam előtt. Klikkekbe verődve ácsorognak, vagy épp bunyóznak egymással, egyesek nagyok, mások egész aprók. Vannak csúfak, és kimondottan angyalarcúak. Ahogy leérünk a lépcső alján, az összes szem rám szegeződik. Egy hatalmas, medve termetű, csupa izom néger lép elém. Sötétbarna arcában lapos orr vigyorog húsos szája fölött, szemében gyerekes izgalom csillog. Fura kombináció, ezekkel az izmokkal...
- Hmm, az újoncunk, Harel? - a hangja olyan, mintha valami üstdobod püfölne az ember. A mélységétől a hátamon feláll a szőr.
- Bezony, Claudius. Ő az új démonpalánta - Harel már megint hátborzongatóan vigyorog. Miért félek én ennyire ettől a... huss, és a fejem füstté vált. Remek. Még jó, hogy a testem reagál, mert az agyam azt sem tudja, mi történt.
- Harel, ez egészen friss hús! Még ösztönösen használja az erejét! - csak most fogom fel, hogy Claudius egy akkorát sózott a lapát kezével a két fülem közé, hogy a terem tetejéig repültem volna az arcomon az ökle lenyomatával, ha nem füstöl el a fejem... - Mégis mondd csak, fiam, milyen démon vagy te? Mert abból, amit produkáltál, a füstösökhöz sorolnálak.
- Füstösök? Mi? A démonok kasztokra vannak osztva?
- Bezony ám! A démonoknak általában egy különleges tulajdonságuk van, de ami alapján igazán ebbe a kategóriába sorolódik valaki az az, hogy a képessége használata közben a külseje megváltozik....méghozzá úgy, hogy akárkit kitörtjön tőle a frász. Mert a démon ugye nem viccből démon...- Így én még ember vigyorogni nem láttam. Nem végigfut a hátamon a hideg, keményre fagy a gerincem...- A féldémonok mások. Náluk csak az erő van meg, a külső megmarad, épp ezért jól elrejtőzhetnek az emberek között, ami nekünk néha nagy gondot okoz. Ők ugyanis nem engedelmeskednek senkinek, és semminek, viszont hála Ventari nagylelkűségének, nekünk jutott a nemes feladat, hogy kitakarítsuk az ocsmány korcsokat a világból...- a lábam elő köp. Elegáns fazon, az biztos.
- Claudius, bocsáss meg, hogy közbevágok, de úgy látom, jól meglesztek. Én most távozom - ezzel sarkon fordul, és egy villanással eltűnik. Hát ez remek. Itt maradtam egy idegbajos rasszistával...
- Na, szóval ott tartottunk hogy a két nagy csoport. Te, mint gondolom észrevetted, megnyerted az első kategória tagja címet.
- Egy pillanat... ha megengeded - sejtelmes mosollyal lépek oda hozzá, és megfogom a bokáját. Lehet vagy két mázsa az ember...azaz démon - maradj ebben a testhelyzetben - ezzel felemelem. Fél kézzel, könnyedén, a bokájánál fogva. Közönyösen hümmög egyet, mintha minden nap ilyenek történnének vele. - Azt hiszem, ehhez a képességhez nem váltottam alakot. A sebességem, az érzékszerveim is sokszorosai az átlagosnak, és ezeket mind tudom úgy használni, hogy nem váltok alakot - Ezzel átváltok a királykék lángokkal ölelt, fekete, égő szemű alakomba. Ha nem lenne a padló, Claudius álla már útban lenne Kína felé. Ahogy előtte lebegek, egyre több démon vesz körül. Azzal a süvítő hanggal, amivel első este a rendőrökhöz szólok hozzá:
- Ha viszont...démon leszek, ahogy sejted, a testemet tökéletesen el tudom tüntetni - ebben a pillanatban el is tűnök, és lángcsóvák képében száguldva alkotok tűzgyűrűt körülöttük - ilyenkor a lángok felületével látok, nem a szemeimmel. Olyan, mintha mindenhol ott lennék. Teljesen füstté tudok válni, és teleportálni, mint ahogy az a kék, koboldszerű manó, aki pár körrel feljebb van, nem tudom ismered-e, és akár közlekedhetek is, mint egy füstfelhő, észrevétlenül beszivárogva akárhová. Mindehhez soha nem tanult közelharci technikákat művelek olyan szinten, hogy én magam is meglepődöm rajta. Ja, még valami, a lángokat úgy formálom, ahogy akarom - újra testet öltök, két szárnyat, szarvakat, és egy hatalmas pallos formálva a hátamra, a fejemre, és a kezembe. Claudius szóhoz sem bír jutni, a többiek dülledt szemmel néznek, én meg eloltom magam, és újra mint Russel Aglow állok előttük - Na most mondd meg, melyik démon kasztba tartozom! - csak néz rám. Mintha félne tőlem...talán tényleg fél. A démonok vezetője, aki eddig egy kis újoncnak tekintett, fél tőlem. Mi a fene vagyok én?
- Soha nem láttam még hozzád hasonlót sem. Rick módosítja a testét - ezzel egy hátul álló fazon még egy fejet, és két szárnyat növeszt, kb. úgy, mintha csak felgyorsította volna a normális fejlődését, ehhez viszont a bőre úgy torzul el, mintha mindenhol égési sebek tarkítanák, a szeme fekete lesz, a fogai pedig... a szusz is belém fullad azoktól az agyaraktól. - Jimmy a teljes testét fel tudja oldani vízzé - említett bizonyítja is képességét... - Drake pedig tüzet fúj, és tűzlabdákat dobál a kezéből. - mindezt miközben a feje olyan, mint egy sárkányé, a hátán hatalmas tüskék jelennek meg, hosszú, gyíkszerű farka van, magyarul, egy két lábon járó szalamandra az ürge. - A többiek mind hasonlóan vicces dolgokat művelnek, én például tömör sziklává tudok válni, így nem sok mindentől sérülök meg.... - ezzel a jobb karját válltól lefelé elkövesíti, az ökléből egy hatalmas pörölyt formál, és olyat csap a földre, hogy a plafon is beleremeg. Kár hogy eközben minden más testrésze olyan rondán összeaszik, mintha minden izmát a karjába pumpálta volna. Pont úgy néz ki, mint egy csontváz, akin rajta maradt a bőre... - Látom észrevetted, hogy ahova csöppentél, sokkal inkább horrorfilm, mint lányregény...De ne félj annyira, mint szeretnél. Mi tartjuk kordában azokat, akik elvesztik emberi eszüket, épp ezért gondolhatod, hogy mi még épeszűek vagyunk...
- Még? - vágok a szavába...
- Miért, te sokáig bírnál olyanok közt élni, mint mi? Olyat mint te, egyikünk sem látott. Igazán az a fura benned, hogy démonhoz nem méltó módon váltasz alakot is, és képességed is több van, mint kellene...Itt mindenkinek az eredeti külseje változik, te viszont megszűnsz embernek lenni is...Igazi pokolfajzat vagy...Ki kell derítenem, hogy honnan jöttél. Addig nézzétek meg, miket tud még a fiú! - ezzel sarkon fordul, és a nyugati lépcsőn indul fölfelé - A könyvtárban leszek, ha elfajulnak a dolgok, szalasszatok értem!
- Na lássuk, mit is tudsz, fiú! - vigyorog rám egy fogatlan, elhanyagolt gebe... mi a frászt akar ez tőlem? Egy pofonnal a másvilágra küldhetném, ha pattogni kezdene...
- Ezt meg hogy értitek?
- Megnézzük, mit tudsz például közelharcban. Mágiában. Mit tudsz a tűzzel, amivé válsz. Mit tudsz a füsttel, amivé válsz. Vannak-e telepatikus, telekinetikus képességeid. Hasonló finomságok...
- Szórakoztok velem...
- Nagyon nem. De ha hagyod magad, jól fogunk szórakozni... - csak egy felém suhanó fekete, szőrös öklöt látok. A lepukkant vézna hapsi ezek szerint alakváltó. Vagy farkasember, ugyanis most egy szép nagy kutya próbálja szétpofozni az arcomat...Ahogy ugrásokkal próbálom kikerülni az ütéseit, egy gondolat ordít a fejemben: Ez is egy csodálatos délután lesz... vagy, egyáltalán, milyen napszak van most?

Folyt. köv.

Még nem szavaztak erre az alkotásra

Szenior tag
Regisztrált:
2005-12-13
Összes értékelés:
1310
Időpont: 2009-09-12 10:02:20

Huhh jó társaságba keveredett...
Szenior tag
Regisztrált:
2007-01-30
Összes értékelés:
441
Időpont: 2007-08-25 21:40:02

Igen, azt én is el bírnám viselni. Fú, én még régen olvastam az első három részt, és nagyon szomorú voltam hogy nincs kész a többi. :)))
Alkotó
Liz Reed
Regisztrált:
2007-01-07
Összes értékelés:
390
Időpont: 2007-08-08 11:30:19

Erre most mit mondjak, Armand? :) megérte 3 hónapot várnom rá.. na jó, kettő és felet... :) Csak mondd, hogy a következő rész hamarabb fog megjelenni!

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Legutóbb történt

túlparti bejegyzést írt a(z) Van című alkotáshoz

túlparti bejegyzést írt a(z) Van című alkotáshoz

túlparti bejegyzést írt a(z) Van című alkotáshoz

túlparti bejegyzést írt a(z) Galambok a tetőn című alkotáshoz

túlparti bejegyzést írt a(z) Galambok a tetőn című alkotáshoz

túlparti bejegyzést írt a(z) Galambok a tetőn című alkotáshoz

túlparti bejegyzést írt a(z) Galambok a tetőn című alkotáshoz

túlparti bejegyzést írt a(z) Galambok a tetőn című alkotáshoz

szilkati bejegyzést írt a(z) Beteljesületlen című alkotáshoz

Erdős Anita Andrea bejegyzést írt a(z) Félek című alkotáshoz

eferesz bejegyzést írt a(z) Költőnek lenni... című alkotáshoz

Klára bejegyzést írt a(z) Évszakok című alkotáshoz

Klára bejegyzést írt a(z) A kismadár című alkotáshoz

Klára bejegyzést írt a(z) A kismadár című alkotáshoz

eferesz bejegyzést írt a(z) Beteljesületlen című alkotáshoz

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2019 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)