HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 2

Online vendég: 27

Tagok összesen: 1861

Írás összesen: 48116

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

Jártó Róza
2019-04-21 18:59:58

Szülinaposok
Reklám

Prózai művek / egyéb
Szerző: KuvikFeltöltés dátuma: 2007-08-13

A mesterlövész (1. rész)


I.

Friss víz öntötte el a mosdókagylót. Béla a csap alá tartotta bal tenyerét. Vérrel keveredtek el kristálytiszta csíkjai. Nagy gonddal törölgette körbe, mintha nem is úszott volna vérben körülötte az egész mosdó.
A maszatos tükröt bámulta.
Eres szemű, megtört alak bámult vissza rá. Lehúzta az egyik táskát a szeme alól, s szépen lassan belefeledkezett a zavaros fehérséget behálózó vérágak kusza mintázatába...
Valahogyan, ez az egész - szép volt.

- Utolsó felszólítás! Engedje el a túszokat, és tarkóra tett kézzel jöjjön ki az épületből! - törte meg a békés pillanatot egy rendőrségi hangosbeszélő.

Egy koszos törölközővel ledörzsölte a még arcán maradt vércsíkokat, majd hüvelyk- és mutatóujjával kicsípett pár alvadt vérdarabkát a hajából, meg a szemöldökéből. "Öreg vagy már ehhez", suttogta a tükörbe. "Nagyon, nagyon öreg"...

- Mindkét kezét... tarkóra! Nagyon-nagyon lassan...

A kétnapos borosta alatt húzódó száj először árult el valamennyit viselője humorérzékéről. Béla baljával ügyesen visszatornázta a törölközőt a mosdókagyló mellett felerősített foggantyúra, majd vigyorogva megmasszírozta sérült jobbjának fejét. Még hogy mindkét kezét!
Rudi összetört teste a sarokban hevert. Névtáblája árván fehérlett mellette, innen tudta csak a nevét. Csurom vér volt minden: a csapok, a kagylók, a csempe. Felnézett, ki a világűrbe - a mosdó keskeny, magasan gubbasztó ablakán.
Gúnyosan mosolygott a telehold. Szél himbálta előtte a csupasz ágakat.

- Utolsó felszólítás...

Lassan megszabadult az összes mocsoktól. A mosdó csempepadlója telis-tele véres, gombócokká gyűrt törlőpapírokkal. Kitámolygott az előcsarnokba, amit bentről is végig szemmel tartott. A sarokban a bank személyzete: egy nyulánk alak, egy vézna öreg (úgy vette ki eddig, apa és fia), egy semmilyen forma, iszonyatos nyakkendőben, és egy, aki kiköpött Tom Selleck a Magnumból.
- Most pedig, várunk, uraim...


II.

Három óra telt el. A rendőrök egyik pillanatról a másikra, egyszeriben eltűntek.

Gyanús volt az a nagy csend. Nagyon gyanús.
Hüvelykjét a reluxa rései közé nyomta, és a mutatóujjával megemelte az egyik rácsot.
Odakinn minden aludt: a bokrok, sövények, a pázsitokba szúrt öntözők. Csak egy-egy ház ablakából szűrődött ki néhol a televízió kéken villódzó fénye.
"Hol vannak az emberek?" - kérdezte magától, majd, semmit nem tudván kezdeni a benne keringő kérdéssel, rárivallt az egyik bankalkalmazottra:
- Hol vannak az emberek?!
A fiatalabbik véznának a szeme sem rebbent:
- Fogalmam sincs - mondta mélységes nyugalommal.

"Ezeket aztán kiképzik krízishelyzetekre, a mindenségit!", morfondírozott magában. "Bankrablóknak miért nem tartanak ilyesmit? Legalább egy amolyan gyorstalpalót?"

Megcsörrent egy készülék. Az egyik érte kapott, de a hirtelen rászegezett pisztoly látványa elrettentette eredeti céljától.
Negyedik órája nem hívták, és most, tessék: megcsörrent.

- Halló?
- Jó estét kívánok... - rettenetesen sercegett a vonal. - ...Károly vagyok... Újságíró...
Letette.
Ennyire azért nem akarta a nyilvánosságot. A tükörhöz lépett és újra megvizsgálta a sebét.
- Elég csúnya - jegyezte meg az egyik alkalmazott.
- Kussoljon - dörrent rá, mire az védekezőleg emelte maga elé üres tenyerét.
"Jól van, jól van", jelezte a két kitartott kéz.
- Rudi hogy van? - tudakolta az egyikük, szemével a mosdó felé bökve.
- Nem túl jól - válaszolta a túszejtő. - És aki nem engedelmeskedik, maga is megjárhatja!
- Van egy elsősegélydoboz az irodában - mondta a langaléta.
- Később - mondta.
Vártak.
A sebe csak karcolás volt. Főleg a szerencsétlen flótáséhoz képest, aki még mindig ott hevert a mosdó padlóján. De most majd megtanulják legalább, hogy nem viccel, hogy vele nem lehet szórakozni. Igaz, ami történt, a véletlen műve volt. De megtörtént, és ezen már nem lehetett változtatni...
- Rudi hogy van? - kérdezte Tom Magnum.
- Megmarad - mordult rájuk. Újabb papírtörlőt nyomott a kezéhez. Iszonyatosan csípett.


III.

- Mi van?! - üvöltött bele másodjára a kagylóba, mikor a készülék ismét megcsörrent.
- Béla?

Luca volt. Luca! A hangja még mindig lágy, egy édes, szerető asszony hangja; a vonal borzalmas...
- Lucám?
- B... sss... Béla? Végre!
- Honnan tudod ezt a számot? - kérdezte Béla.
Semmi más nem jutott az eszébe. Hallgatózott. Várta, hogy embereket halljon a háttérben beszélgetni. Rendőröket, vagy kommandósokat, de semmi.
Aztán az a végtelennek tetsző csend! Csak a nő lélegzetét hallotta, és hogy valószínűleg sír.

- Béla. Nem jönnél haza?

A bankrabló beharapta az alsóajkát, és egy széket húzott magának. Egyáltalán nem volt ez olyan egyszerű mozdulat, révén egyik karja sérült (egyáltalán nem használhatta), így álla és a kulcscsontja közé szorította a kagylót, és baljával a félhomályban tapogatózva magához édesgetett egy ülőalkalmatosságot:

- Ha csak közelebb próbálnak jönni... - figyelmeztette az alkalmazottakat, - kinyírok valakit. Esküszöm, hogy megteszem! Elérem a pisztolyt, és... és gondoljanak Rudira!

- Ennek semmi értelme, szívem. A gyerekek sírnak... Éhesek, de nem hajlandóak addig enni, míg az apjuk haza nem jön...
Béla észrevette, hogy szipog.
- Várj egy kicsit!
Az ablakhoz lopakodott, és kibámult az utcára. Semmi. Csak a hold.
A hold. A rajta mulató, romlott hold, arcán kaján vigyorral...

- Mi az? - kérdezte Luca.
- Semmi, semmi...
- Ssss...
- Luca?
A vonal ismét adta a süketet. De még nem szakadt meg. Néhol be-bebúgott valamiféle háttérzaj. Aztán, szétkapcsolt.
- Hová tűntek az utcáról az emberek? - kérdezte. - Hova a büdös francba tudtak így felszívódni?
Az egyik alkalmazott vette a bátorságot, és kinyújtotta a nyakát, hogy ő is kiláthasson valamennyire az utcára:
- Elmentek...
Béla összezárta az apró rést, és visszament az asztalhoz:
- Hová tűntek? Ez valami csapda?! Mi ilyenkor a teendő?
Az alkalmazottak hallgattak.
Féltek talán. Nem csoda, hiszen azt gondolhatták, Rudi a mosdóban rég halott, és Béla végzett vele. Hallhatták a csattanásokat, a csikorgó hangokat, a fegyver dördülését...


IV.

- Nézze! - szólította meg egy langaléta bankár. - Nincs itt senki... Nem tudom, hol vannak, de szerintem esélyt akarnak adni magának, hogy új életet kezdhessen, ahogy azt a követeléseiben is kérte... Markolja meg a bőröndje fogantyúját, és fusson azzal a pénzzel! - maga sem gondolta komolyan, de azért megpróbálta.
- Megdolgozott érte! - helyeselt egy másik, aki egy ritka ronda nyakkendőben kuporgott a sarokban.
- Ha ők elengedték, mi sem tartjuk vissza...
- Késő van. Minket is vár a családunk. Szeretnénk hazamenni!
- Mi ilyenkor a teendő? Milyen lépések vannak ilyen esetekre a bankszabályzatban?

Ismét megcsörrent a készülék. Béla összezavarodottan állt, kezében a kagylóval, és hallgatta, hogy veszi Luca a levegőt, és hogy szólongatja valahonnan a város másik végéről, - de nem felelt.

- Béla?... Béla? Ott vagy.

Ilyen élesen talán még embernél nem érzékelhették az őrületbe zuhanás első pillanatát! Béla szemhéja lecsukódott, nehéz, fojtogató levegő töltötte meg a tüdejét:
- Honnan tudod ezt a számot?
Ahogy romlott a vonal minősége, úgy élesedett ki a kép előtte, saját helyzetét illetően...
Luca sóhajtott:
- A telefonkönyvből...
A válasza logikusnak tűnt, ám a férje kétségeit nem oszlatta el. Valami nem stimmelt a hívással.
- Nem jönnél haza végre? - könyörgött neki Luca. - A kutya sem törődik már azzal a pénzzel...
- Ki van még veled? - kérdezte gyanakvóan, és még erősebben a füléhez szorította a kagylót, hátha sikerül kiszúrnia valami idegen hangot is.
- Csak a gyerekek...
- Add valamelyiküket - suttogta rekedten.
A gondolatra, hogy hallhatja a hangjukat, akár csak egy pillanatra is, új erő költözött az ereibe. Erő és kitartás; hogy ha törik, ha szakad, végigviszi, amihez hozzákezdett, legalább nekik jó lehessen.
De a vonal megszakadt.


V.

Odakinn gúnyosan vigyorgott a hold. Elfordította róla a tekintetét, és a még mindig vérző kezét kezdte vizsgálni. Vérmaszatos ujjaival apró pacákat nyomott a falra...
A vér! Valamiképp: szép volt...
A túszok érdeklődve nézték a jelenetet. Rettenetesen zavarta, hogy nem tudta, mit gondolnak róla...

Csikorgó gumikkal száguldott keresztül két jeep az addig csendes utcácskán. Lökhárítójukhoz kötve üres sörös dobozok csaptak éktelen lármát, aztán még nagyobb lett a csend. Síri. A televíziók fénye is elhalt. Egyetlen ablakból szűrődött csak némi világosság.
- Elnézést...
A sovány alkalmazott volt.
- Mit akar? - kérdezte ingerülten.
Nem rá haragudott. Nem is Lucára. Magával voltak elrendezetlen ügyei... ám, ezt valahogy senkinek nem merte bevallani.
- Gond van? - kérdezte a sovány.
- És ha igen? Semmi köze hozzá!
- Tudja - kezdett bele a sovány, - mi itt most túszok vagyunk. Nem mehetünk sehová, és nem is megyünk, amíg maga úgy nem akarja. De kérem, ne várja el, hogy egész este magunkbaroskadtan kuporogjunk a sarokban. Nincs rosszabb a semmittevésnél. Hagyjon beszélgetni minket, és ha van kedve, kapcsolódjon be a társalgásba. Nem próbálkozunk semmivel, ezt megígérhetem... És, kérem, hagyja, hogy ellássuk a sebét...

Béla csak állt dermedten, és bámult maga elé. Miért szakadt meg hirtelenjében? Miért nem adta Luca a gyerekeket?
Egy óvatlan pillanatban az üvegajtókra nézett, és tükrükben megpillantotta saját magát. Összetört, szürke kis egér volt, gyenge kezében pisztollyal, a csuklójára erősítve egy pirosan pittyegő kioldószerkezettel. A többiek a padlón ültek, egy kupacban.
Miért engedik neki, hogy ezt tegye? Miért mennek bele a játékba? Könnyedén lefegyverezhetnék. Semmibe nem kerülne nekik. Hogy is tudna ártani nekik?
És miért akarnak még segíteni is?
Persze, félnek. Természetes reakció a részükről, hogy igyekeznek szimpátiát kelteni benne. Így kiismerhetik, kipuhatolhatják a gyengéit, és a megfelelő pillanatban hasznosíthatják a fecsegés közben összekapart tudást. Ráadásul, bizonyára tudják, hogy képtelen volna megölni őket, ha már összemelegedett velük...

- Hé, uram! - szólalt meg ismét a langaléta. - Lenne egy megoldás! Van egy vészkijárata a bankunknak: a páncélterem alatt - amiről még a rendőrségnek sincs tudomása. Bentről kinyithatja az acélajtót, és kisurranhat innen. Ott ér ki a tuják mögött, teljes biztonságban...
- Igen. Menjen! - mondta egy másik.

Béla felrántotta azt a másikat. Az ablakhoz kényszerítette, szorosan mögé állt, és felrántotta a reluxát. A másik nem ellenkezett, és csak abban a pillanatban vette észre, hogy az ablak egész idő alatt nyitva volt.
Langy szellő simogatta a haját, masszírozta át lüktető halántékát.
Méterekkel lejjebb megpillantotta saját árnyékukat. Mint egy kétfejű kísértet álltak egy fénynégyzet kellős közepén, és vártak.

- Mi van?! Miért nem lőnek?! Itt vagyok! - mérgében a levegőbe lőtt egyet.
Mögötte ismét megcsörrent a telefon.
Senki nem mozdult.

- Nem veszi fel? - kérdezte egy, a maradék három ülő-túsz közül.
- Miért nincs itt senki?! - üvöltötte Béla, és ismét a levegőbe lőtt egyet.

Mozgolódás támadt mögötte. Mind felálltak.
Milyen könnyen lefegyverezhették volna eddig is - gondolta. Négyen egy ellen, nyolc kar eggyel szemben. Nem tudott egyszerre telefonálni, inni, megmosakodni, vagy épp ablakot nyitni és pisztolyt szegezni egyszerre négy emberre, ők mégsem támadtak...
Most ott álltak mögötte, és a kétfejű kísértet visszahúzta az egyik fejét, és várt.
Érezte, ahogy az izzadságcseppek végiggördülnek az arcán, a tarkóján, a gerincén, a mellén. Egy szellemkéz szorította csomóba a torkát, hogy alig kapott levegőt. A nagy bankistenek megunták kicsinyes színjátékát, és játékba hozták saját embereiket:

- Ne közeledjenek! - fordította feléjük a fegyver csövét, védtelenül hagyva a hátát a ronda nyakkendőssel szemben.
A langaléta feltartotta a kezét, és az suttogta:
- Kérem! Hadd menjünk el! Várnak minket, és azt hiszem magát is várja valaki, ha már egyszer ennyit hívogatja...
A készülék megszakítás nélkül csengett. Béla nem tudta túltenni magát a döbbeneten, amit a tény okozott, hogy a bank alkalmazottai bár egyáltalán nem félnek tőle, mindenben engedelmeskednek neki..
Az asztalra tette a fegyvert, és felvette a kagylót:


VI.

- Tessék...
- Béla? Én vagyok, az újságíró... Ne! Ne tegye le!
- Mit akar? - kérdezte dühösen. - Csak gyorsan, mert hívást várok a nejemtől!
- Igen... - kezdte az újságíró. - Szóval...
Ismét megszakadt. Aztán újra csörgött.
- Még ott van?
- Igen - válaszolta. - Mégis, mit gondolt? A bankot hívta, okostojás! Bár a fiúk már mennének...
Próbált lazának tűnni, de ezt a mondatot a saját szájából, valahogy irtó nevetségesnek találta.

- Arra volnék kíváncsi: miért nem megy már el onnan? Mi tartja ott? Csapdába esett netán bentről?
- Maga zsaru?
Az újságíró csendesen felkuncogott:
- Dehogy. Mondtam már Egy helyi lapnak írok...
- Nem estem csapdába. Egyszerűen kivárok... Követeléseim lesznek...
- Követel? Ssss... - elég rossz volt a vonal. - Kitől követel?
- Hogy mondta?
- Nem néz... Ssss... És rádió? Az sincs a közelben?
- Miről beszél?
- Szenzációs! Szenzációs!
- Mi?!
Letette.
Béla odatámolygott az ablakhoz, és mélyeket lélegzett a levegőből.

- Ki volt az? - kérdezte az egyik alkalmazott.
- Elmehetünk végre? - kérdezte egy másik. - Miről beszéltek? A rendőrség?
- Van TV-jük?
A négy alkalmazott hitetlenkedve nézett össze.
- Van. - mondta a langaléta, és az igazgatói iroda felé intett.
- Előre! - mondta Béla, és megindult a langalétával az igazgatói felé.

Az egyesen egy kamera vette a csillagokkal teli égboltot élő, egyenes adásban. Semmi szöveges kíséret, semmi zenei betét, vagy ilyesmi:
- Hát ez? - kérdezte a langaléta. Béla hangot adott a TV-re, hátha csak nincs hang, azért nem hallják, mit beszélnek.
Őrjítő volt az a néma csend.
- Hát ez? - kérdezte ismét a langaléta banki alkalmazott, majd kihúzta az egyik fiókot, és egy doboz márkás cigarettát vett ki belőle. - Gyújt egyet? - kérdezte Bélát, majd magának kihúzott egy szálat, és meggyújtotta.
- Már ezt adják éjfél után a halak helyett?
Az alkalmazottak nem tudták. Sosem nézték éjfél után a TV-t.

Béla egy pár perc elteltével csatornát váltott. A kettesen egy alacsony, kövér férfi mesélte az életét, egy kényelmesnek tűnő, bársonnyal bevont karosszékből, korhatár nélkül:
- És akkor megkértem a feleségem, hogy adjon még időt, hogy befejezhessem, amit huszonkilenc éve elkezdtem, és végigvihessek egy igazi sikertörténetet. Linda nagyon engedékenynek bizonyult: elviselte a hosszú távolléteimet, kimaradásaimat, sőt, akkor is mellettem maradt, mikor más már futva menekült volna az első útjába kerülő férfi karjaiba, aki csak egy kicsit is valamibe veszi. Mert semmibe vettem, igen. Mert abban az időben magam is semmi voltam.
- Túl sok erőmet felemésztette az életre való felkészülés, és, azt hiszem, nem is maradt már elég erőm igazán élni. Bennem tornyosultak a könyvtárakban felhalmozott információhalmok, nyelvek tucatnyai feszítették az agyam, s a szavak... a szavak lassan egyfajta egyetemes káosszá rendeződtek (már ha rendeződhet akármivé is a káosz), és ki semmit nem adhattam magamból, mert nem volt ember már a közelemben, akihez akár egy szót is szólhattam volna...
- Linda. Mindig szerettelek. Mindig...

Béla tovább kapcsolt. Pornót adtak. Tovább léptette a csatornát.
A négyesen egy sebtében rögtönzött karnevál képeit. Aztán másutt szentmisét, egy házi videót, valakinek a születésnapjáról, és egy adón Kurt Vonnegut Macskabölcső című regényének utolsó oldalát olvasták be éppen.
A ronda nyakkendős, és társai megálltak az ajtóban, és onnan figyelték az adást.

- Elnézést... Béla, ugye?
- Igen?
A ronda nyakkendős volt.
- Megengedi, hogy hazatelefonáljak?
Nem tudta, miért kér engedélyt. És azt sem, miért pont eddigi fogvatartójától.
- Hazamehet. - mondta Béla, és visszakapcsolt a csillagos eget sugárzó adóra. - Mind elmehetnek.

- Köszönjük. - mondták, szinte egyszerre, majd mindegyikük külön kezet fogott vele, és elkezdett készülődni.
A ronda nyakkendős az asztalra támaszkodva telefonált.
- Hát, akkor: minden jót! - mondta a langaléta, és kilépett a bank ikerajtaján.



VII.

Lövés dördült. Béla, és a három alkalmazott egy emberként vetette magát a hang irányába.
A langaléta a bejárat előtt hevert, a szája sarkán vér csordogált keskeny csíkban.

- Jól vannak? - kérdezte egy hang kintről. A tuják közül jött.

Béla a másodperc törtrésze alatt gondolta át a helyzetet. Összehúzta az ajtót, és a fegyverért rohant. A három túsz az egyik asztal mögé húzódott.
- Mégsem mentek el. - mondta az egyikük.
- Nem. - felelte a ronda nyakkendős.

- Jól vannak? Ártalmatlanná tettem a túszejtőt. Kijöhetnek!
- Élek! Nagyon is élek! - üvöltötte Béla, és a bokrok közé lőtt egyet.
- Csak semmi pánik! Nyugalom!
A szíve a torkában dobogott.
Egy mesterlövész a bokrok között...


VIII.

Jani meglapult a bokorban. Kilenc óra harmincnégy percet várt teljes mozdulatlanságban, de megérte...
A kollégák visszavonultak, amint meghallották a híreket a rádióban, de ő maradt.
Az utolsó küldetés. Az élet nem adott neki túl sokat, sem boldogságból, sem dicsőségből, de úgy döntött, most, még utolsó órájában változtat ezen.
Egyedül élt. Harminckét éves kora óta.

Bokor János rendőrjárőr 1959 februárjában született apró falucskában, Mintától nem is olyan messze. Iskoláit több-kevesebb sikerrel elsőre elvégezte, tizennégy évesen nyelvvizsgát tett, ami az ő idejében különösen ritka eseménynek számított - volna, ha nem lett volna köztudomású, hogy Bokor édesanyja orosz származású asszony volt, akivel apja egy üdülőtáborban ismerkedett meg '58 nyarán, a Balatonnál. Bokor perfekt magyar, és perfekt orosz volt.
A rendszerváltás után nem sokra ment kétnyelvűségével, de mint járőr, megmaradhatott a rendőrség kötelékében.
Soha, semmilyen komolyabb bűntény nem történt a városban, amivel kivívhatta volna felettesei és Minta lakóinak elismerését. A neje is unalmas alaknak tartotta. Gyűlölte a vitorlásmodelljeit, és a hosszú edzéseket, a mini-maratonokat, melyekre Betsy-t, skótjuhász házőrzőjét vitte inkább, mint az évek során szépen, lassan ellustult asszonykát, Rózát.
De most fordult a kocka.

Nem az őrs dicsőségére tette. Nem is Róza kegyeit kereste. Nem, nem is tudott senki róla, hogy ott maradt a tuják közt. Már mindenki elvonult, hazament kipihenni ennek a letűnőben lévő világnak a fáradalmait, csak ő állt a gáton.
Szolgálatban, az utolsó leheletéig.
Messze, a keleti határon, narancssárga izzásba kezdett a látóhatár...


IX.

- Tudja, Béla... mindig egy ilyen munkahelyre vágytam. Kellemes környezet, megfelelő bérezés, öltöny, nyakkendő, karácsonyi szünet, kultúrált körülmények... és mégis, mégis valami mindig hiányzott...
- Mi volt? - kérdezte Béla a langalétát, a bankalkalmazott fejét a combján nyugtatva. Egy zsebkendővel letörölgette homlokáról az összegyűlt izzadságot, és kiáztatta a ruhadarabot a mellette álló tálkában.
- A család...
- Hiszen van családja...
- Igen... - nevetett keserűen a langaléta. A fájdalom torz fintorrá csúfította mosolyát, ahogy folytatta. - Van egy kis ház, kinn a város szélén, közel a Hármas-dombhoz, szinte már kinn, a szőlőben. Két emelet, virágoskert, az udvarában kövezett kocsibejáró, Angliából hozatott pázsittal, egy ezüstmetál Jaguárral, egy németjuhász, két kölyök, szerető feleség...
Langaléta hangja elcsuklott. Kitörölt egy könnyet a szeméből, és folytatta:
- Csak én... én vagyok még mindig itt, ennek a túlcicomázott börtönnek a négy fala közt! Magánek van családja?
- Igen, van. - felelte Béla, és Lucára gondolt, a finom illatára, a megnyugtató hangjára.
- És nem várja, mit gondol, már haza végre?
Béla lehunyta a szemét, lehajtotta a fejét, és úgy mondta:
- Már kész a vacsora...

- Hé, te szemétláda! - kiáltotta be Bokor rendőrjárőr a tuják árnyékából. - Három órád maradt, hogy ki gyere, és megadd magad! Három szaros kis órácskád. Addig van, és nincs tovább. Nem lesz elköltened a pénzed, nem lesz már kihez hazamenned! Gyere ki. Hallod.
Béla az ablak sarkából leste a rá vadászó őrültet. Valaki megrángatta a gallérját, és a nevén szólította:
- Béla...
A ronda nyakkendős volt. Mutatni akart valamit.
Béla követte az igazgató irodájáig, ahol a tévékészülék állt. Éppen szentmisét közvetítettek, Rómából.
- Most mondták be, hogy alig három óra múlva vége a világnak. Egy üstökös, vagy mi, tart a Föld felé.



X.

Béla felvette a kagylót, és tárcsázott.
- Luca?
- Apa!
Könnyek gyűltek a szemébe:
- Bence... te vagy, kicsi fiam?
- Mikor jössz? - ez már Luca hangja volt.
- Apa! - hallatszott Bence zokogása a háttérből.
- Azonnal. - mondta, és letette a kagylót. - merre van az a vészkijárat? - kérdezte az ocsmány nyakkendőst.
- Arra - mutatott az a páncélterem irányába, - de a mesterlövész valahol épp a csapóajtó felett várakozik.
- Majd mi szóval tartjuk. Másszon ki a hátsó ablakon! - javasolta az egyik alkalmazott. - Várunk pár percet, aztán közöljük vele, hogy maga már régen megszökött. Minket biztosan nem bánt.
- Az ablakokon rács van - jegyezte meg az öreg.
- Igen - mondta egy másik, - a kulcsok meg a páncélteremben vannak.
- Nem megyünk sehová...
- Próbáltam hívni a mentőket, de pár óráért már nem jönnek ki... - sajnálkozott a csúnya nyakkendős.
A langaléta nem festett olyan rosszul, csak nagyon gyenge volt.
- Két óra, huszonegy... húsz perc...
- Én megpróbálom. - mondta az egyikük, és elviharzott a páncélterem irányába.


XI.

Bokor rendőrjárőr a tuják közt lapított. Egyedül tartott sakkban egy bűnözőt, és már erre a teljesítményére is roppant büszke volt, de jobb szerette volna, ha még a vége előtt el is kaphatja.
Bentről nem hallatszott semmi mozgás.
Előkereste a mobilját, hogy utoljára hazatelefonáljon, hogy megmondja, jól van, de nem kapott vonalat.
Túlterheltek - gondolta. Mindenki búcsúzkodik. Ő erős lesz, és kitart.
Egy perccel később megremegett a lába alatt a talaj.
- Halló. Kérem, segítsen! - hallatszott a föld mélyéről.
- Ki az? - kérdezte Bokor, és elemlámpáját és fegyvere csövét a lába alatt lévő csapóajtója felé fordította.
Egy sáros kéz nyúlt segítségért, Bokor meg kihúzta. A jövevény a bank egyenruháját viselte. Táblácskája szerint Jenőnek hívták.
- Köszönöm. - lihegte, és egy földes nyálcsomót köpött a fűbe.
- Megszökött? Hány embert tart még fogva?
- Négyen vannak még benn. De nem foglyok. Mindenkit elengedett. - megtörölte a száját, majd újra köpött.
- Van más kijárat?
- Csak a bejárat - mondta Jenő, - és ez. Az ablakok rácsozottak.
- Remek. Hasra, egy-kettő! Kezeit kulcsolja össze a hátán!
- Miért csinálja ezt?
Bokor a földre lökte, és megbilincselte.

- Van valami igazolványa, amivel azonosítani tudná magát?
- Az ingem zsebén. A banki belépőm...
Bokor elvette a kártyát, és a félhomályban összehasonlította az arcot a kártyán szereplővel...
- Elnézést - szabadkozott. - Ez a módja.
- Nem tesz semmit - válaszolta az alkalmazott, s miután Bokor levette róla a bilincset, feltápászkodott, és leporolta a ruháját.

- Mennünk kellene. Családunk már biztosan nagyon fél - mondta neki Jenő.
- Már nem sokáig. Két óra tizenegy perc. Tudni fogják, hogy kötelességen teljesítése közben vesztettem életem. Én kivárok. Nem megy sehova azzal a pénzzel.
- Kocsival van?
- Szolgálatival.
- Nem bánná, ha elvinném? Azzal előbb érnék haza.
- Persze, nem gond.

"Úgy sem viszem be az őrsre. Itt helyben szitává lövöm - gondolta, és kéjesen elhasalt, arccal a bank bejárata felé."



XII.

Odabenn megcsörrent a telefon...
- Halló - szólt bele Béla.
Jenő volt. Mikor otthagyta Bokor rendőrjárőrt - még mielőtt haza indult volna - keresett egy nyilvános fülkét, és felhívta a bankot:
- Nem enged már el más senkit, amíg maga életben van. Utolsó küldetésének tekinti az ügyet...
- Értem... - mondta. A hangja egyre gyakrabban csuklott el. Ráadásul a homloka rettenetesen hasogatott. - Köszönöm...
- Ki volt - kérdezte a ronda nyakkendős.
- Jenő - válaszolta az exbankrabló.
A ronda nyakkendős kicsavarta a rongyot, és a sérült langaléta homlokára terítette
- Tudja, hogy ritka ronda a nyakkendője?
- Mondták már.
- És, akkor?
Az alkalmazott halkan felnevetett:
- Tudja, könnyen megragadja az emberek figyelmét. Többen választanak ebben engem az ügyfelek.
- Szép.

Nem tudták, mit kell ilyenkor csinálni. Elsősegély dobozokat hoztak elő a szertárból, és körbetekerték a langaléta vállsebét...

folyt.köv.

Még nem szavaztak erre az alkotásra

Szenior tag
zsike
Regisztrált:
2007-05-31
Összes értékelés:
1524
Időpont: 2008-04-05 18:35:40


Különlegesen izgalmasan írtad le a túszdrámát.
A jellemrajz egyszerűen lenyűgöz.
Nagyon tetszik.
Alkotó
Regisztrált:
2007-04-10
Összes értékelés:
467
Időpont: 2007-08-22 08:44:59

Egy párszor, kedves Davey!
Alkotó
Davey
Regisztrált:
2007-08-18
Összes értékelés:
236
Időpont: 2007-08-22 08:28:34

Te is olvastad a Macskabölcsőt? :)
Szenior tag
Gyömbér
Regisztrált:
2007-01-11
Összes értékelés:
3806
Időpont: 2007-08-16 21:45:44

Szia!

Nagyon jó idáig, mikor jön a folytatás????????

Gyömbér

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Legutóbb történt

szilkati bejegyzést írt a(z) Nagypénteken című alkotáshoz

Finta Kata bejegyzést írt a(z) Odafent című alkotáshoz

Finta Kata bejegyzést írt a(z) Nagypénteken című alkotáshoz

Etelvaria bejegyzést írt a(z) Mogorva motoros című alkotáshoz

Etelvaria alkotást töltött fel A pizzafutár címmel a várólistára

szilkati bejegyzést írt a(z) Hiába minden című alkotáshoz

Finta Kata bejegyzést írt a(z) Végkép(p) című alkotáshoz

Daniel alkotást töltött fel Bátya úr tündöklése címmel a várólistára

oroszlán alkotást töltött fel Hiába minden címmel

Finta Kata bejegyzést írt a(z) V á r t a l a k című alkotáshoz

Finta Kata bejegyzést írt a(z) Szürke a tél ege délben című alkotáshoz

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2019 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)