Életünk akkor válik teljessé, ha értelemmel töltjük meg. Az élet értelmének keresése nem köthető életkorhoz, bármikor történhetnek velünk tragédiák, kerülhetünk olyan helyzetbe, amik dolgaink újragondolására késztetnek. Ilyenkor végigpergetjük az addig eltelt esztendők valamennyi mozzanatát, és számvetést végzünk, vajon jól csináltuk-e, megtettünk-e minden tőlünk telhetőt. Az évek múlásával egyre kevésbé elégszünk meg azzal, hogy csupán a hétköznapok sodrása határozza meg teendőinket. Bármennyire is nem szeretünk róla beszélni, titokban mindannyian arra vágyunk, hogy életünk utolsó perceiben azzal a tudattal hagyjuk magunk mögött ezt a világot, hogy termékeny, szeretetteljes, küldetésünket betöltött, életbölcsességgel teli életet éltünk, vagyis a világon való létünk nem volt hiába, hagyunk valamilyen nyomot magunk után. Ahhoz, hogy békességben haljunk meg, erre feltétlenül szükség van. Ha abban a szerencsében részesülünk, hogy utódaink lehetnek, máris megmarad a folytonosság, hiszen gyermekeink továbbviszik a stafétát. A géneknek köszönhetően egy-egy jellemző vonásunk, mozdulatunk, esetleg ráncunk visszaköszön gyermekünkben, és öröklődik nemzedékeken keresztül. A nekik adott szeretet, a velük töltött idő sohasem veszik kárba, sőt, ha sikerül megfelelő szellemi alappal ellátnunk őket, akkor is hatással leszünk rájuk, ha már fizikailag nem vagyunk jelen. Ha nem lehet gyermekünk, nem jelenti azt, hogy nincs meg bennünk a szeretet adásának képessége. Emberek vesznek minket körül, akik esendő lények, hol jobb, hol rosszabb időszakokkal. Egy-egy jó szót, tanácsot, segítséget biztosan nem vesznek rossz néven, jelenlétünkkel talán az ő életükre is tudunk hatni.

A másik módja, hogy halálunk után ne tűnjünk el nyomtalanul az, ha valami maradandót alkotunk. Nem szükséges, hogy feltétlenül művészi alkotás legyen, létrehozhatunk újat akár matematika, politika, közgazdaság, jog stb. területén. Elismerem, hogy ehhez a legtöbb esetben tehetségre, tudásra, pénzre és összeköttetésre van szükség. De nem feltétlenül szükséges világrengető dologra gondolnunk. Egy kertész számára például cél lehet, hogy megpróbál újabb és újabb növényfajtákat nemesíteni. A szakács minél különlegesebb ételritkaságokkal próbálkozhat. Az asztalos szebbnél szebb bútorok készítésében élheti ki magát. A lényeg az, hogy amit csinálunk, lelkesedéssel végezzük, és érdeklődjünk iránta. Ne azért mosogassunk, mert rajtunk rohad az edény, hanem mert a tiszta tányérok látványa gyönyörűséggel tölt el. Bár a sütemény nem annyira időtálló, mint mondjuk egy kőszobor(főleg, ha finom, és mindenkinek ízlik), ha örömet tudtunk vele szerezni másoknak, akkor igenis alkottunk valamit.

Bevezetőmben a válsághelyzetet említettem, amikor átértékeljük az addigiakat. Nagyon sokan egy súlyos betegség vagy baleset után találták meg életük értelmét. Odáig sodródtak az árral, de egészségük megromlása rávezette őket arra, hogy az élet igenis érték, egyszeri és ismételhetetlen, tehát addig kell kihasználnunk a lehetőségeinket, amíg lehet. Természetesen betegen a legfontosabb cél a gyógyulás, de még ha tudjuk is, hogy állapotunk változatlan marad, meg lehet találni az emberi módját a folytatásnak. Mind a négy végtagjukra béna emberek csodálatos képeket festenek a szájukkal, tolókocsisok sportolnak, kosárlabdáznak, versenyeken indulnak. Megadták magukat a sorsuknak és keseregtek, hogy tragédiájukkal életük értelmetlenné vált? Eleinte minden bizonnyal igen, de később felül tudtak kerekedni rajta. Úgy gondolom, minél súlyosabb a betegség, annál nagyobb az élethez való ragaszkodás. Nekünk teljesen triviális, hogy saját lábunkon kimegyünk a fürdőszobába, és nem is tulajdonítunk ennek jelentőséget, de egy javulófélben lévő számára egy egyedül, bottal megtett lépés is óriási öröm.

Vannak, akik az emberiség jobbra fordításán fáradoznak, találmányaikkal, felfedezéseikkel egy szebb, élhetőbb világot szeretnének létrehozni. Mások a művészethez fordulnak, hogy érzéseiket, lelki állapotukat, gondolataikat képekké, zenévé vagy irodalmi alkotássá alakítsák, és így osztozzanak másokkal. Ha mi magunk nem is tudunk festeni, komponálni vagy írni, így is részesülhetünk a többiek munkájában. Akár aktívan, akár passzívan veszünk részt a művészetben, a műveken keresztül megkóstolhatjuk a halhatatlanság ízét. Miért ne lehetne cél egy könyv elolvasása, vagy mondjuk a Mona Lisa eredetiben való megtekintése.

Legyünk különleges képességekkel megáldva vagy teljesen átlagos emberek, az életnek van értelme. A célok nem hullanak ölünkbe, bár néha az élethelyzetekből adódnak, nekünk magunknak kell megtalálnunk lehetőségeinknek és hajlamainknak megfelelően. Ez sokszor nem egyszerű, kitartó, verejtékes munka szükséges életművünk létrehozásához. Rajtunk is múlik, hogy élettel betelve, megbékélve szállunk-e a sírba.