Mocsárba láncolt lelkek
És ápolt, tündöklő testek.
Emberek.
Egymást nyomjuk a mélybe,
Az örökös bús kedélybe.

A halál szaga jár át,
De nem fáj, nem bánt.
Ha nem is kedves, nem is barát,
De rokonom, élet, az arád.

Ott van a szememben,
Ott, ahol születtem,
Anyám beteg, rab szerelme
Tart még az emberben.
A testem vagyok.

S van még hős, szerelmes,
A szoborszerű kedves.
Majd elhagy.
S akkor maradok földemen,
Bús mocsaramban, részegen,

És lesz még, kihez szóljak.
Tengernyi kutyának ólja
Még az én otthonom.
Boldogan csaholunk, vakon,
Mintha nem látnánk szabadon,
Hogy semmi a minden.

És egyszer, egy boldog pillanatban,
A megtisztult percben, az utolsóban,
Kábultan nézünk az égre,
Szebb életet remélve,
És akkor remegve feltűnik a fényköd,
Aztán zárt szemem mögé sorvadva lök
Egy utolsót fonnyadt kezemen.

S a többiek szólnak: Istenhez nyúltam.
Nem is látják: anyám szoknyájához bújtam.