A múlt saját, elhamvadt porává a lábnyomokban hulljon,
Előttünk átok, kosz, nyomok és kirajzolt jövő múljon.
Legyen örök az a nem lazuló, pattanásig feszült pillanat,
Amikor először hittem úgy, hogy örökre velem marad.
Olyan egyszeri és mindig új a boldogság, melyet ő adott.
Minden más édes szó, csábítás és hűtlenség rég halott.
Mert nincs nekem a világon, és minden világokon is túl
Teljesség, csak ha ő ölel, esőben ázva, ha vihar dúl.
Múlandó az az óra, melyet szeme tükrén kívül vívok,
Vesszen minden szó, gondolat, melyet nem róla írok.
Öljön meg észvesztett, halálszagú, végső gondolat,
Ha tengerszeméből továbbevez a tűzszínű gondola,
Amely engem hordott egykor öblös tenyerében,
Ahol én voltam a lámpás a csillagtalan, éji sötétben.