HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 5

Online vendég: 23

Tagok összesen: 1884

Írás összesen: 49059

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

Kankalin
2019-10-22 13:12:05

Szülinaposok
Reklám

Prózai művek / egyéb
Szerző: MimózaFeltöltés dátuma: 2007-08-23

A tó

1.

Az éjszaka hűvösebb volt a megszokottnál. A nyári égbolton élesebben rajzolódtak ki a csillagok, és a tó tükre tökéletes másukat mutatta. Csend volt, leszámítva a tücskök ciripelését, és a fák között futkosó szél suhogását. Az erdő majdnem teljes kört írt le a tó körül, csak egy helyen szakadt meg. Egy tisztás állta útját, a szélén kis faházzal.
Ezen az éjjelen egy kényelmes tábori szék volt a tó mellé készítve, amelyben első ránézésre egy pokróccsomag hevert. Valójában egy lány ült benne, takaróba burkolózva, a tó felszínére meredve. A kezében borospohár volt, melynek csak az alján ringott némi vörös lé. A szék mellett a földbe nyomva állt az üveg, és jócskán megcsappant a tartalma. Fél óra múlva üres volt. Éppoly üres, mint a lány tekintete.
Tagjai átfagytak, és olyannyira fázott, hogy nem volt ereje megtenni az ágyától őt elválasztó tíz lépést. Aludni nem tudott sem a magába diktált bor okozta rosszulléttől, sem a csípős hidegtől, pedig már rég elunta a kint létet.
Lehunyta a szemét, és úgy csaknem elszenderedett. Az álmok kezdtek színes és illatos köddel a fejére ereszkedni, mikor az erdőből halk neszezés hallatszott. Felnyitotta a szemét, és fülelt. A megszokott hangok voltak, csak az avarban járkált valami.
- Rohadt róka! - kiáltotta, és a mellette heverő üveget dühösen a vízbe hajította, hogy a csobbanással elijessze az állatot. Egy darabig síri csend volt, már-már úgy tűnt, hogy eloldalgott. Aztán óvatosan közeledő léptei hangzottak fel. Úgy tűnt, megállt az utolsó fák között, mert ismét csend borult a tó környékére. A lány bosszankodva nézett az elhalt nesz irányába. Pár percig kutatva nézett a sötétbe, de aztán újból maga elé meredt. Nem érzett félelmet, mert hozzászokott az állatok többnyire láthatatlan jelenlétéhez. De azért összerezzent, mikor hirtelen visszarohant a jövevény az erdő mélyébe.
Úgy döntött, hogy hideg ide vagy oda, visszamegy a házába. A széket véletlenül feldöntve visszabotorkált, és becsukta maga mögött az ajtót. Egy darabig elgondolkodva állt előtte, majd gondolt egyet, és a reteszt is betolta. Majd az ablakhoz lépett, és azt is bezárta.
- Nyugi, Vica - mondta magának, és ledőlt az ágyra. Sokáig tartott, mire annyira bemelegedett, hogy el tudott aludni, az ólmos fáradtság ellenére is.
Reggel másnaposan ébredt, és megmosolyogta az éjszakai ijedtségét, sőt, kicsit bosszúsan tárta ki az ablakot és az ajtót, mert fülledt és elhasznált lett a levegő az egyetlen kis szobában. Megmosta az arcát a maradék ivóvízzel, és elindult a ház mögötti tisztáson keresztül az erdőbe, hogy újat hozzon egy távolabbi patakból. A tó egy kisebb völgyben volt, úgyhogy akadt több forrás is, de a közelében nem volt tanácsos enni, vagy inni semmiből.
Régen, vagy tíz évvel ezelőtt horgásztó volt, és nagy forgalom folyt a környéken. A faház a halőré volt, és vígan megélt a horgászok kötelező adományaiból. Egyik reggel aztán észrevette, hogy a víz tetején vastagon sötétlik az olaj, és döglött halak úszkáltak rajta. Később kiderült, hogy egy régóta húzódó, viszályos üzleti kapcsolat ügyeinek megbosszulása volt a tó bemocskolása, bár sosem tudta vetélytársára bizonyítani a vétséget.
Pár nap alatt az egész halállomány kipusztult. A halőr csődbe ment, a tó és a házikó állami tulajdon lett, de nem fordítottak gondot a kitisztítására, és végül elfelejtődött. Néhány évre rá kulcsos házként adták ki a kis tákolmányt, de szinte soha nem volt vendég az olajos tó miatt. Végül szó nélkül adták el egy fiatal lánynak, aki váratlanul állt elő vásárlási szándékával. Gyorsan elintézték a papírmunkát, és senki sem akadékoskodott. Többet nem látták a városban a lányt.
A forrást, melyet már elég távolinak ítélt a fertőzött tótól, negyedórányi sétával lehetett elérni. Minden nap megtette ezt az utat, és egy kannában cipelte haza az egész napra elegendő vizet. A rozsdás, öreg terepjárójával is hordhatta volna a vizet, (amivel egykor kiköltözött a tóra, és ami valahol egy távolabbi úton állt), de szándékosan ügyelt rá, hogy ne hagyja el magát. Bármennyire is biztonságban érezte magát ezen a békés helyen - távol minden lakott területtől -, felkészült rá, hogy meg kell védenie magát.
Hangtalanul lihegve ért vissza a házhoz, és kiöntötte egy nagy tálba a vizet, ráhajolt, és mohón, csücsörítve, úgy ivott belőle, mint egy macska. Kicsit később pár szelet kétszersülttel a kezében jött ki a házból, és elfoglalta helyét a tábori székben. Hangosan ropogtatva evett, és az erdőt szemlélte, azzal a megfontolással, hogy reggeli után elmegy gombát szedni. Többnyire konzerveken élt, amiből látszólag kifogyhatatlan tartalékai voltak, de félévente el kellett látogatnia a legközelebbi faluba a kocsijával (ami még így is egy órányira volt), hogy újabb készleteket szerezzen be. A vásárlás után egy darabig volt friss élelmiszere is.
Mikor végzett a reggelivel, a morzsákat lassan a vízbe söpörte a tenyeréből, és tűnődve nézte, ahogy odébb sodródnak. Aztán cipőt húzott, és elindult a fák közé. Ismerte a helyeket, ahol gomba nőtt, és ahol nyár végén erdei gyümölcsök értek.
Egyre türelmetlenebb lett, mert ezúttal semmit sem talált. Vagyis majdnem semmit. A sokadik helyen, ahol megmozgatta az avart, frissen kitépett gombatönkök maradványaira lelt. Megérintette a talajt, és az még egészen nedves volt. Valaki nemrég járhatott ott.
Hirtelen hangos zörgést hallott maga mögött. Riadtan fordult oda, de csak egy mókus volt. A földről markolt fel egy pár szem makkot - amit valamilyen más állat gyűjthetett össze -, és elszaladt a zsákmánnyal. Vica megnyugodott, de azért elindult hazafelé, és sietősre vette a lépteit.
Hamarosan férfiak hangját hallotta, és gyerekek sikongatásait. A tisztásra kiérve látta, hogy több ember jár a házban, és körülötte. Néhány kisgyerek a tóban lubickolt.
- Segíthetek? - kezdte udvariasan a házából kilépő férfihoz intézve a szavait.
- Csókolom! Hol van a férje? - válaszolt kérdéssel az ápolatlan, részeg ember.
- Nincs itthon.
- Jól van, akkor megvárjuk.
Vica nem felelt. Idegesen bement a házba, és sokatmondó tekintetével kikergette a bent nézelődő asszonyt. Majd gondolt egyet, és utána szólt:
- Ebben a tóban nem szabad fürödni. Nagyon mocskos.
- Mi köze van magának ahhoz? Talán sajnálja? Legalább fürödnek egyet végre! - mondta, elröhögve a mondatot a testes és izzadtságszagú asszony. Vica ráhagyta, és ő is kiment. Közben fél szemmel körülnézett, nehogy elemeljenek valamit. Hét embert számolt, de hamarosan egy nyolcadik jött ki a ház mögül, valamit épp a szájába tömve.
- És megtudhatnám, hogy mi járatban vannak itt? A férjem csak holnap jön haza - hazudta Vica, mert attól félt, hogyha korábbi időpontot mond, akkor megvárják, amíg hazajön, ha pedig bevallja, hogy nincs férje, túl kiszolgáltatottnak tűnik. Aggodalmasan tekintett az összebújva suttogó férfiakra, akik odébb tárgyaltak.
- Eljöttünk ide, szedtünk egy kis gombát - mondta a férfi, akivel először beszélt, és egy suta mozdulattal a csordultig teli kosárra mutatott - talán baj?
- Nem - válaszolt kelletlenül a lány.
- Van itt mit enni? - kérdezte egy öregebb nő.
Vica épp válaszolni akart, de ekkor a három férfi, akik eddig odébb tárgyaltak, most határozottan elindultak a lány felé, ketten lefogták, a harmadik pedig egy akkorát ütött a tarkójára, hogy ájultan esett össze.
Valaki idegesen megjegyezte:
- Na, húzzunk gyorsan, mert a végén még előbb hazajön a férje. Van pár cucc a házban.



2.

Éjszaka tért magához, de valószínűleg még napokig ott hevert volna, ha nem karmolja végig minden érzékét a tarkójából kiinduló fájdalom. Amint felébredt, hangos üvöltés hagyta el a torkát, a rátörő fájdalom és a felismerés iszonyata miatt. A szemét körbejáratta, és nem látott senkit. Megtapogatta a tagjait, és megbizonyosodott róla, hogy nem tört el a gerince, mert mindenét tudta mozgatni. A ruhája érintetlen volt rajta, tehát afelől is megnyugodhatott, hogy a tarkóját érő csapáson kívül más erőszak nem érte.
Mindig is erős akarata volt, és most sem hagyta cserben. A szaggató fájdalom ellenére felült, és négykézláb kúszott el a házig. Fölnézett a falra, és a holdfényben látszott, hogy a kocsi kulcsa a helyén lóg. Valószínűleg nem is tudtak az autóról, hiszen teljesen más irányban volt, mint amerről jöttek - és remélhetőleg el is mentek - a támadók. Mikor ezt is ellenőrizte, nem maradt másra ereje, mint hogy felküzdje magát az ágyra, és ott álomba, vagy inkább újabb kábulatba merüljön.
Este volt, mikor felébredt. Nem tudta, hány éjszakát aludt végig, mert a nyilallás enyhült, de most más tagjaiban is érezte. A nyakát nem tudta fájdalom nélkül forgatni, és ez már így is maradt élete végéig. Felkelt, és körülnézett. A doboz, amelyben az élelmét tárolta, egy az egyben eltűnt. A tűzszerszámai is, és az öngyújtója, amit télen használt, ha befűtött a kis tűzhelyen. A könyvei érintetlenül hevertek a földön. Más nem volt, amit elvihettek volna. Vica örült neki, hogy ennyivel megúszta, de úgy érezte, hogy sosem fog már nyugodtan aludni. A beszélgetést a tolvajokkal teljesen elfelejtette, ezért nem is sejthette, hogy többször nem fognak visszajönni, mert úgy hiszik, hogy a férje ezek után biztos fegyverrel felszerelkezve várja majd őket.
Vica elbotorkált a forráshoz, és a séta ezúttal különösen nagy erőfeszítésébe tellett az állandó fájdalom és kimerültség miatt. Nagy ritkán érzett ilyet máskor is, de mindig elhessegette annak a lehetőségnek a gondolatát is, hogy megpihenjen, és megadja magát. Kizárta a tudatából a tényt, hogy fáj, és hogy közelednek az idők, amikor még jobban fog fájni. Minden.
Egy évvel ezelőtt költözött ki az erdőbe, miután egy tüdőgyulladást követő kontroll kivizsgálás során véletlenül kiderült, hogy betegebb annál, mint amit elképzelhettek volna fiatal kora és egészséges külseje alapján. Csontrákja volt.
Az orvosok lehetőségeket soroltak fel, és százalékokat, a túlélés esélyeit jósolgatták. Vizsgálták, egyikük a másik elé tolta, mint valami kísérleti állatot, de senki nem tudott szembenézni a fiatal testben tomboló halállal. Hosszas kezelések következtek volna, és nem kecsegtettek túl sok sikerrel. Ezért Vica az egyik vizsgálatra egy lemondó nyilatkozattal érkezett, és senki sem tudta rábeszélni, hogy küzdjön tovább.
Rövid keresgélés után rátalált a volt horgásztóra, és megvette. Úgy tűnt el a városából, hogy senkitől sem köszönt el. Nem is lett volna kitől: makacs természetét nem sokan állták ki, és megromlott a viszonya még a legközelebb állókkal is. A szüleivel régóta nem tartotta a kapcsolatot. Így tudott titokban eltűnni, egy autóval, néhány ruhával, könyvvel, és egy doboz élelmiszerrel.
Azóta élt kint magányosan, és nem gondolt rá, hogy hamarosan rosszabbul lesz. Rosszabbul kell lennie. Néha hallotta lelkiismeretének figyelmeztető hangjait a fejében, de úgy tett, mintha nem lennének ott. Most is ezen igyekezett, és sikerült is annyira lekötnie magát azzal, hogy ki ne lötykölje a vizet, hogy nem érezte a fájdalmat. A háznál leült a fűre, a kezébe öntött egy kicsit a kannából, és onnan itta meg.
Összeszedte minden erejét, hogy a kocsiig eljusson, mert pótolnia kellett mindazt, amit elloptak tőle. Nehezen indult a rozsdás autó, de ha köhögve-tüsszögve is, eljutott a faluig. Az öregúr szemében, aki kiszolgálta a lányt a boltban, őszinte szánalom fénylett. Vica elkapta ezt a tekintetet, és dühös lett. Fizetett, majd elhajtott. Mikor visszaért a házikóhoz, lerakta a csomagjait, és az első dolga az volt, hogy gyorsan a vízhez lépkedett, és belenézett a tó tükrébe. Egy fehér és csontos arc nézett vissza a felszínről. Riadtan lépett hátra. Arra gondolt, hogy lassan elérkezett az idő, amikor betegsége megkeseríti a napjait.
Felkészült rá, hogy ezentúl nem tud majd minden nap elsétálni a forráshoz, és még aznap sok időre elegendő vizet hordott a házikóhoz. Felindultságában közelebb húzta a széket, hogy pár lépéssel kevesebbet kelljen megtennie, ha napozni támad kedve. Pánik lett úrrá rajta. Talán most érezte meg, milyen közel volt a halál, mikor megtámadták. Elhagyta az életén át kísérő ösztönös higgadtság és felsőbbrendű uralom bármilyen helyzet fölött. Az rémítette meg legjobban, hogy neki nincs joga félni a haláltól, amely ott ólálkodott körülötte attól a pillanattól fogva, hogy kimondták az ítéletet fölötte az orvosai. Ökölbe szorult a keze, és sírni tudott volna. A házból a kedvenc könyvét hozta ki, hogy azzal nyugtassa meg magát.
Egy darabig lekötötték Dosztojevszkij szóról szóra ismert sorai, de hamarosan azon kapta magát, hogy az erdőbe bámul. Egy macska lesett az egyik fa mögül, és bár képtelenség volt, hogy rá, Vicára nézzen olyan meredten, a lány mégis ezt érezte. Később észrevette a közelében keresgélő verebet, és már nem érdekelte a vadászó macska.
Ettől fogva valóban lekötötte az olvasás, és csak akkor jutott eszébe, hogy egyen valamit végre, mikor besötétedett. Akkor felnézett, és megdörzsölte az olvasásba belesajdult szemét. Az erdőben mintha egy ember állt volna mozdulatlanul. Arra gondolt, hogy csak képzelődik, de azért bezárkózott a házba, és ott ette meg a vacsoráját. Nyugtalanul feküdt le, és fejében álmok helyett az a délután járt, amikor kirabolták. Rossz előérzete volt.
Egy héten keresztül szinte ki sem mozdult a házból, olyan gyengének érezte magát. Végigaludta a napokat, mikor nyugodni hagyta a fájdalom. Aztán, mintha elvágták volna, megszűnt a szenvedés. Egész jól érezte magát. Elhatározta, hogy elsétál a forrásig, és fürdik egyet.
Jóleső fáradtsággal tért vissza a házhoz, és szinte azon nyomban elaludt. Arról a macskáról álmodott, amelyik úgy tűnt, hogy őt figyeli. Reggel arra az érzésre riadt fel, hogy valaki nézi. Ahogy kinyitotta a szemét, az ablakra esett a tekintete, és rögtön észrevette a férfit, aki szintén őt figyelte. Fiatalos arca volt, haja hosszú, kissé kócos, a fején pedig egy keskeny karimájú szalmakalapot viselt. Vica nyakig magára húzta a takarót, és végigfutott egy érzés csiklandozása valahol a tudatos gondolatai között. De elnyomta magában, mint oly sok mást is. Szokott gyakorlatiasságával biccentett felé, és várt. A férfi nem válaszolt, csak tovább nézte. A lány erre intett neki, hogy jöjjön be. Egy darabig még erre sem mozdult, majd egyszer csak eltűnt az ablak elől, szint egy időben, halk nyikorgással kinyílt az ajtó. Magas, izmos alak lépett be rajta.
- Jó napot! - mondta mély hangján tiszteletteljesen. Ez némileg elűzte Vica balsejtelmeit.
- Jó napot! Kér egy pohár vizet? - tette hozzá a kérdést, miután a férfi nem mutatott semmiféle hajlandóságot arra, hogy megemlítse, mi járatban van.
- Köszönöm. De ne fáradjon, kiszolgálom magam - mondta, és kiment a házból. A lány jól látta az ablakon keresztül, hogy széles tenyerét a vízbe meríti, és jóízűen iszik belőle. Aztán elsétált a tóig, és hosszan nézte a tájat. Majd egyszer csak eltűnt.
Vica nem tudta elképzelni, hogy hová lett az idegen, de úgy sejtette, hogy visszajön még. Elhatározta, hogy nem fog másként viselkedni, és nem zavartatja magát a férfi jelenléte miatt. Felkelt, és nekilátott lekaszálni a ház körül a gyér, de már magas füvet. Lassan ment a munka, mert a fájdalmai folyton elő-előtörtek. Mikor végzett, meglátta, amint két hatalmas korsóval, és valami alaktalan dologgal a hátán botorkált visszafelé a látogatója. A lány lerakta a kaszát, csípőre tette a kezét, a másikat a homlokához emelte, és hunyorogva nézett a férfi felé.
Az pedig lassan jött, de nem kellett megerőltetnie magát, hogy cipelje a nehéz súlyokat. A faházhoz érve letette terheit, és a lány elé fektette a távolról felismerhetetlen dolgot: egy megnyúzott nyúl volt az.


3.

- Mit szólna hozzá, ha megsütném ezt a nyulat vacsorára?
Vica sajnálattal nézte a kis állatot, de igencsak megéhezett, és nagyon rég nem evett mást a konzervjein kívül.
- Ott a tűzrakóhely, a tűzifa a ház mögött. Bent van pár dolog, amire szüksége lehet. Nekem most pihennem kell - mondta, és a ház elől a kis széket távolabbra vitte. Azon gondolkodott, hogy miért bízik meg a férfiban, miért hagyja, hogy a házában járkáljon az ő felügyelete nélkül, és hogy miért nem találja különösnek, hogy feltűnt ez a vadász, vagy ki tudja, micsoda.
Hátratekintett, és megnyugodott, mert a férfi gyakorlott mozdulatokkal készítette a vacsorát, mintha csak otthon lenne. Mielőtt elszenderedett volna, Vicának átfutott a fején a gondolat, hogy nincs mitől félnie, hamarosan úgyis vége mindennek, de gyorsan elűzte az álom a kavargó rémképeket.
Mire felébredt, füst és sült hús illata töltötte be a völgyet. A férfi épp felé tartott.
- Kész a vacsora. Remélem, megéhezett - mondta, és felsegítette a lányt a székből.
- Jó illata van - felelte Vica, és cinkos mosollyal nézett a férfira.
Beesteledett, de a lassan elhaló tűz parazsa még erősen ontotta magából a fényt és a meleget. A füst homályba borította őket, és megszédítette a fejüket. A távolból panaszos gyereksírásra emlékeztető macskaszerenád hallatszott. Időnként beleremegtek a vihar előtti szél jeges pofonjaiba. Evés közben alig szóltak pár szót, mintha megállapodtak volna a hallgatásban. Vica a tűz pislákoló fényében a férfi kabátjáról egy belehímzett nevet olvasott le: Adam Hunter. Ettől fogva Ádámnak szólította, és a férfi egyáltalán nem lepődött meg rajta.
A lány a házba húzódott éjszakára. Az ablakon át figyelte, ahogy az idegen a fűbe heveredik, és a kabátjával takarja be magát. Hamarosan megjött a vihar, aminek az előszele már rég a levegőben volt. Vica a házba hívta a férfit, hogy ne ázzon el, és az egyetlen helyre ültette, ahova lehetett: a kopott fotelbe. Ádám szó nélkül telepedett le benne, és szinte azon nyomban elaludt. Akkor a lány is megnyugodott, és álomra hajtotta a fejét. Egyikük sem ébredt fel a hangos villámok dörömbölésére.
A következő nap ugyanúgy indult, mint az előző: Ádám eltűnt, és Vica a szokásos teendőinek látott volna neki, de mikor megpróbált felkelni, úgy érezte, összetörnének a csontjai, ha rájuk nehezedne. Bele kellett törődnie, hogy a fájdalom leterítette. Idegesen várta vissza a férfit, szégyellte magát, amiért nem tud felkelni. Nem akarta, hogy bárki így lássa, hiszen ezért menekült el az emberek közül. Dühöt érzett a férfi iránt, amiért akaratlanul kilesheti tehetetlenségében, és azért is, mert hiányzott a közelsége.
Ádám este érkezett vissza, ezúttal egy fácánnal. Megint felajánlotta, hogy elkészíti a vacsorát, és látszólag nem vette észre, hogy Vica mennyire rosszul van. Ez megnyugtatta a lányt, és zavartalanul folyt le az este, akárcsak az előző napon. Másnap a férfi nem ment el, hanem ápolta a lányt. Nem feltűnően, nehogy Vica sértve érezze magát, de időnként megkínálta vízzel, és megetette. Ha kellett, segített kitámogatni őt az erdőbe, hogy elvégezze a dolgát. Bár néha megalázónak érezte azt, amit a férfi érte tett, tudta, hogy nem boldogul nélküle.
Két hét telhetett el, és minden nap ugyanolyan volt, leszámítva, hogy a lány egyre rosszabbul érezte magát, és felismerte, hogy Ádám nélkül hamarosan meghalna, ha nem is a betegsége miatt, mert az még nem győzte le teljesen, de már nem tudta ellátni magát.
Nem mert belegondolni, hogy miért vigyáz rá ez az idegen férfi, de néha elképzelte, hogy hasonló vonzalom motoszkálhat bennük. Egy reggel, mikor a tó partjához ültette őt Ádám, megint belenézett a saját arcmásába, és jeges rémületet érzett. Halvány és beesett volt, mintha húsz évet öregedett volna. Ekkor döbbent rá, hogy a férfinek nem tetszhet. Hálát érzett iránta, és sajnálatot. Érezte, ahogy feltámad egykori büszkesége, és döntő lépésre szánta el magát.
Másnap, mikor Ádám vizet vitt be neki, hogy meg tudjon mosakodni, Vica dühösen nézett rá. A férfi arcába fröcskölte a vizet, mert nem volt rá ereje, hogy az egészet ráöntse, ahogy eredetileg tervezte. Fenyegetőnek akart tűnni, de nem láthatta magát kívülről, ahogy Ádám látta őt: vékony, pergamenszerű bőrén átlátszottak az erek, amikben lassan hömpölygött a kevés, fekete vér. Szeme lázasan csillogott, haja élettelenül, megfogyottan tapadta fejéhez. Szánalmat keltett volna mindenkiben.
- Miért csinálod viselkedsz úgy, mintha csecsemő lennék? Felnőtt nő vagyok, és ki tudom szolgálni magam! - kiabált Vica, és az utolsó szavaknál elcsuklott a hangja. A szemében is elhalkult a fény.
- Menj el! Annyira zavar, hogy itt vagy! - tette hozzá, és elfordította a fejét, ügyetlenül leplezve a könnyeit.
Ádám szótlanul, ahogy szokott, elfordult, leakasztotta a kalapját az ajtó sarkáról, letörölte a vizet az arcából, és elment. Vica látta, hogy az erdő felé megy. Tudta, hogy soha többé nem látja. Mikor teljesen eltűnt a fák között, a lány minden erejét megfeszítve felült az ágyban. Teljesen leizzadt ettől a kis mozdulattól, és a fájdalomtól szinte elájult. Így ült egészen addig, amíg be nem sötétedett.
Akkor úgy érezte, a fájdalom elhalt kissé, és képes lesz rá, megtegyen pár lépést. Pontosan tizenkettőt a ház sarkától. Felállt, az ablakpárkányba kapaszkodva, de nem bírt megmaradni. Megalázónak érezte, de most nem törődött vele, és letérdelt. Négykézláb kúszott kis a ház elé. Ott magához ölelte a fadobozt, amely mindig is ott állt, és lassan, nagyon lassan haladva elindult a tó felé. Telihold volt. Ezen az éjszakán egészen narancssárga színű. Mire Vica elérte a tavat, a hold is az ég tetején járt.
A vízre emelte a dobozt, és utána kúszott. A lábait rátette, és aztán maga is ráült. Olyannyira sajgott már mindene, hogy kábulatba esett, és ezért nem érezte a tagjait, és már-már a fájdalmat sem, csak az orrában a jól ismert olaj szagot. Az erdőből egy kínlódó állat nyüszítése hallatszott, majd végleg elhallgatott.
A lány ellökte magát a parttól, és a doboz, mint egy kis hajó, megindult befelé. Pontosan a tó közepén állt egy régi időkből megmaradt fa csonka, elhalt törzse. Ebben akadt meg a doboz, rajta Vica görnyedt kis testével. A koppanásra riadt fel a lány, és körbetekintett. Gyönyörűnek látta a tavat, és a fájdalom előtörő hullámai angyalokat láttattak vele a vízen játszadozva. Elmosolyodott a látványukon, majd kissé észhez térve a zsebébe nyúlt, és egy doboz gyufát vett elő. Sokadszorra sikerült meggyújtania. Remegő kezében alig pislákolt a láng. Lassan leeresztette a kezét, és a kis fadarab a vízhez ért. Abban a pillanatban a lángok beterítették a tavat, és egy pillanatig Vica nem látott mást, csak a gyönyörű tűztengert maga körül. Azután elájult.
Távolabb, az erdőben az egyik fának támaszkodva egy magas férfi állt. Karba tett kézzel nézte a lángoló tavat. Hatalmas, zümmögő, narancsszínű örvénynek látta a könnyein át. Mikor egy nagy csobbanást hallott, lehunyta a szemét, és keresztet vetett.
Egészen addig állt ott, amíg a lángok mohón a faházra, majd az erdőre vetették magukat. Csak akkor mozdult meg, mikor a tűz elérte a mellette álló fákat. Akkor nagyon lassan, lassabban, mint a tűz, elkezdett futni, ki az erdőből, ki a testéből és a világból.

Egy nyári napon, az öreg halőr elhatározta, hogy meglátogatja az egykori horgásztavat. Alig ismert rá a helyre: az erdő leégett, és a hamvaiból már sarjadtak a friss cserjék. A faház eltűnt, de a tó érintetlenül állt a helyén. Feltörő emlékek kavargása közben odalépett hozzá, és érezte, hogy valami megváltozott rajta. Elgondolkodva állt előtte, majd egyszer csak örömmel eszmélt rá, hogy eltűnt róla az olaj. Leégett a tűz alatt. A szívére tette a kezét, és boldogan nézett körül. Elhatározta, hogy újjáépíti a házat, és visszatelepíti a halakat.
Fél év alatt végzett a munkával. Lassan visszaszoktak az egykori vendégei, és az ő gyerekeik, unokáik. Gyakran állították, hogy esténként egy lányt látnak a tó mellett ücsörögni, de az öreg halőr csak legyintett, és ennyit mondott:
- Badarság.

Még nem szavaztak erre az alkotásra

Alkotó
Inesita
Regisztrált:
2007-07-10
Összes értékelés:
715
Időpont: 2007-08-25 18:13:36

Nagyon jól megírt, nagyon szomorú történet! Megint elgondolkodtatott, hogy hasonló helyzetben vajon én hogyan reagálnék. És most se tudom...
Gratulálok!

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Legutóbb történt

Tóni alkotást töltött fel Eltaposott patakok címmel

ElizabethSuzanne alkotást töltött fel Kis lak címmel a várólistára

túlparti bejegyzést írt a(z) Születésnap az erdőben című alkotáshoz

túlparti bejegyzést írt a(z) Madárcsontú öregasszony című alkotáshoz

túlparti bejegyzést írt a(z) Mária/Epilógus című alkotáshoz

túlparti bejegyzést írt a(z) Mária/A tragédia című alkotáshoz

ElizabethSuzanne bejegyzést írt a(z) Belső nyugalom című alkotáshoz

túlparti bejegyzést írt a(z) Mária/Kutyából nem lesz... című alkotáshoz

szilkati alkotást töltött fel Este Pesten címmel

Magdus Melinda alkotást töltött fel Holdfény szonáta címmel a várólistára

Balog Marianna alkotást töltött fel Lehet még... címmel a várólistára

sailor bejegyzést írt a(z) Boldognak lenni... című alkotáshoz

Bálint István alkotást töltött fel Ősz van címmel a várólistára

Kankalin bejegyzést írt a(z) Üzenet (őszre, virágra, szívre) című alkotáshoz

Kankalin bejegyzést írt a(z) szégyen című alkotáshoz

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2019 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)