Fekszem és elnyel az ágy,
Fekszem s forog a világ.
Vad örvény húz a matracba,
Kegyetlen örvény tép,
Lelkem, szívem vonzza.
Fekszem és az éj betakar,
Elmúlt évek özöne zúdul.
Fekszem és nem örömhír többé
Az üres lapú evangélium.
Remegek pedig nincs hideg,
Nem fázom többé. Ó, sövény
Vagyok, de ágbogom ki metszi meg?
Fekszem a földön de az is húz,
Ránt le egyre mélyebbre.
Örvény mossa vásznamat,
Vérrel mossa, festi le.
És felemel, ó, felemel
Könnyű, finom pehelyként.
Felemel, majd földhöz ver,
Törik recseg csontom,
Dobbanok éj árnyékként.
Fekszem s falat emelnek körém
Halhatatlan sírásók.
Aranyhangon dalolnak,
Zúgnak és én elvágyok.
El a messzi árnyakhoz,
Hívó testvéreimhez.
Elmerengve a múlton
Sós könnyem jövőt permetez.
S beterítik az eget végül
Hideg tenyérrel az istenek.
Ó, de én csak egyben hiszek,
Egyben hittem eddig is.
Fekszem, két és fél méter
Fölöttem a nagyvilág.
Arcom mellett éhező
Férgek éles foga rág.
Örök éltű sírásók
Mesét mondanak nekem:
Felidézve sorsomat
Elbúcsúzik életem.
Fekszem döglött kutyaként,
Ki hű társ volt könny nélkül.
Fekszem kidőlt cédrusként,
Korhadt törzsem emlékül,
Bizony, emlékül hagyom
Mementóként azoknak,
Akik úgy élnek mint én,
S kétségbeesve kiáltom,
Hogy jó sorsuk feledjék.
Fekszem és elnyel a rög,
Amit reám dobálnak
Angyalarcú ördögök.
Piszkos körmeim nézem:
Hány sírt kapart ki kezem!
Ó, hányat, s mennyit fog még!
Tízet, százat vagy ezret,
Mert e bú innen ered.
Sírásó vagyok, nincs sorsom,
S a kiásott gödörbe
Beleásom magányom.
És mikor én fekszem majd
Jelöletlen gödörben,
Sírásó barátaim
Takarnak be szelíden.