Engedj el, Valóság!
Én nem tartozom hozzád...
Csak látszat parazsával égek benned:
egy törékeny részed, mely önmagába szenved;
komisz Valóság... EZ vagyok én.

Álom vagyok csupán, a Te egyetlen Álmod -
tán nem ellenséged, de nem is a barátod;
tisztellek Téged - hisz nem tehetek másképp,
de gyűlöllek, amiért elveszed a másét.
Kik magukra találnak bennem, a földre rántod őket;
bilincsed kattan rajtuk, ha szívükben engem szőnek;
és kineveted őket, hogy bár mind rám vágynak,
csak durván eléjük lépsz, s mást már nem is látnak.
Önző vagy, tudod? Hisz hol számít az neked,
hogy miattad álmodni szinte sosem lehet?!
Megreked a vágy is, mielőtt létrejön,
s búcsút int a Remény, mielőtt beköszön.

Engedj hát el, kérlek, hadd szálljak szabadon!
Hadd lássák végre önálló alakom;
s nem a szűrőlencséd torzított képeit,
csúf vaslogikádnak lemondó érveit.
Saját, új világom hadd jöhessen létre,
hogy bennem érjen végül minden ember révbe,
mert bár, Valóság, Te vagy csak érthető,
nélkülem világod sosem volt élhető.
Kigyilkolja magát belőled mindenki,
mihelyst megpróbálja arcomat feledni.

Álmodni, Emberek! Rajta, itt vagyok!
Legyetek pár percre vidámak, szabadok!
A Valóság most csak ennyit enged nekem...
S bár éheztek, szomjaztok, elég kell, hogy legyen.
De nem haltam meg... Ne sírjatok ezért...
Nem mind pusztult el, ki magasról földet ért;
és visszaszálltok még! Mert nem álom a hely,
hol a Valóság már senkit sem érdekel...