Oly kegyetlenül szép,
felemel, majd eldob.
Rabul ejt a sötét,
kifacsar, hogy elfogysz.

Megvigasztal, ha kell,
hiszed, minden rendben,
hamis ígérettel
ott hagy téged, csendben.

Elkerül a részvét,
majd mégis rád talál,
egyre többet kérsz még,
míg be nem csapódtál.

Szivárványon lebegsz,
barátok körében,
begyűjtöd az eget,
rózsaszín bögrével.

Véres a zuhanás,
a bögre eltörik,
nem segít senki más,
virágod elveszik.

De ott a kicsiny rés,
hol új remény fakad,
az ősi, tettre kész
fény magával ragad.

Ismét van hű társad,
nem rombol a magány,
megoszthatod ágyad,
helyreáll az arány.

Elhiteti veled,
azt, hogy egy senki vagy,
ajtót mutat neked,
majd mégis menni hagy.

Borzongatón édes,
sikoltozva mardos,
simogatva éget,
hűs nyálával nyaldos.

Élet, élet, élet
bús, vidám földi lét,
örök vad eszmélet,
szeretem szellemét.