HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 0

Online vendég: 8

Tagok összesen: 1848

Írás összesen: 47194

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

szekelyke
2018-11-05 11:10:04

Szülinaposok
Reklám

Prózai művek / egyéb
Szerző: BödönFeltöltés dátuma: 2007-09-03

A tölgyfa lombja

/Avagy nyári tábor a Mátrában/


Van Paulo Coelhonak egy könyve, az a címe: A portobellói boszorkány. Nemrég olvastam, tetszett is, meg nem is. Ami tetszett benne az maga a történet, ami nem: a regény szerkesztése. Nem szeretem, ha a cselekmény nem folyamatos, ha szemtanúk elbeszélése alapján, naplószerűen bontakozik ki a történet. Pedig, talán hitelesebb az ilyen regény. Olyan...hogy is mondjam, olyan dokumentum-szerű így az egész.
Nos, mindezeket azért bocsátom előre, mert bizonyos kényszerűségek miatt, amelyeket később majd a kedves olvasó is felismer, most én is hasonló módon fogom elmesélni a magam kis sztoriját.
Muszáj elmesélnem, nem tudom magamban tartani, s ha nem szomorodtam volna el tőle, olyan jót mulattam volna rajta. 1938-ben járunk, ebben a szép békeévben, a levelek és az egyéb dokumentumok, amelyeket mindjárt Önök elé tárok, erről árulkodnak.

-Meghalt egy barátom, -mesélte egy barátom, akivel összeakadtam a minap a Belvárosban. -Nem is volt a barátom, csak afféle haver, régi haver, -mondta az elhalálozott fickóról a barátom. -Öngyilkos lett a szerencsétlen. Nem volt se kutyája se macskája, engem egy rövid búcsúlevélben értesített, hogy azért válik meg életétől, mert öreg, és gyógyíthatatlan beteg, és nem akarja szánalmas, öntudatlan roncsként végezni, akkor már jobb most egy pisztolygolyó, és a többi, tovább szépen sorjában. Megírta, hogy hagyott némi pénzt a temetésre az íróasztal középső fiókjának a sarkában, abból intézzem a hivatalos dolgokat, amit pedig különben a lakásban találok az, az enyém, ha nincs szükségem rá, dobjam a kukába.
A temetés szánalmas volt és felemelő is egyben, egyedüli gyászoló voltam és a zuhogó esőben, míg a pap sztreotípiáit hallgattam, Istenre gondoltam, a mennyek országára, a haverom lelki üdvére és az én halálomra.
Három nappal a temetés után felmentem a kis bérlakásba a Ferenc körút akárhányba. Nem azért mentem, mintha szükségem lett volna valamire a kacatjaiból, csak, hülyeség, tudom,...a kacatok között vele akartam lenni még egyszer. Hiába, na, nosztalgiázó vén marha vagyok. Leültem az íróasztalhoz, rágyújtottam a pipámra. Kihúztam a rozoga fiókot, turkálni kezdtem benne, de semmi érdemlegeset nem találtam, horpadt ezüst cigaretta-tárca, arcképes igazolvány, villamosbérlet elsárgult fényképpel, családi fotók. Aztán kezembe került egy madzaggal átkötött nagy, barna boríték, s ahogy a csomót kibontottam, levelek hulltak ki belőle. A leveleket ugyanaz a kéz írta, jól érzékelhetően női kéz, egy fiatal lány keze, jó szemem van az ilyesmihez. De más is volt a csomagban, egy papírlapon azt olvastam: "MEGHÍVÓ", találtam egy kis alakú, kockás jegyzettömböt, erre meg az volt írva: "NAPLÓ".
Találomra beleolvastam a levelekbe, a fiatal nő leveleivel kezdtem, magam sem tudom, hogy miért. Az első levél, ami kezem ügyébe akadt nagyon rövid volt és így szólt:
"Ne haragudjon rám kedves Dezső, hogy olyan régen nem írtam. Nagyon nehéz ezt megmagyarázni...De szívből bánom, hogy ilyen balga voltam, így elhanyagoltam Magát. Szeretettel üdvözli: Margit"
Elhunyt barátomat Dezsőnek hívták, Lászlófy Dezsőnek, ő volt a címzett. De ki lehet ez a Margit, töprengtem, mert a barátom felesége Lenke volt, ő még korábban meghalt, mint a Dezső, leesett a létráról 64-ben almaszüreten és szörnyethalt, kitört a nyaka. No gyerünk tovább...
A következő rózsaszínű levélpapíron ez állt:
"Kedves Dezső, stb., /olvashatatlan sorok/ Madách Ember tragédiája nekem is a kedvencem, azon töprengek szüntelenül, hogy most akkor van-e értelme a földi küszködésnek, vagy nincs, ha a túlvilágon az örök boldogság vár ránk, mi végre hajszoljuk itt lenn az élet könnyű örömeit. Az Ön által megfogalmazott kételyek az én szívemben is fészket vertek, de hiába kérem Istent imáimban, világosítsa meg lelkemet, nem válaszol."
Átfutottam a sorban következő öt-hat levelet, melyek keltezése 1938 májusa és decembere közé tevődött és nagyon hasonlóak voltak a Madáchról szóló második levélhez, irodalmi fejtegetések tarkították és egyéb kellemkedések a békeidők stílusában.
Felvettem a "MEGHÍVÓT" az íróasztalról, -egy indigóval másolt példány volt-, a betűk egyszerűen kényszerítettek, hogy vegyem kézbe, mert szinte kiabáltak a tussal áthúzott betűk.
"Szeretettel meghívom Önt és az egész, kedves katolikus önképzőkört, a plébános urat is beleértve ide a mátrafüredi erdészházba lelki gyakorlatra. Örülök, hogy vendégül láthatom kedves Mindannyiukat. Az ellátásukról /szállás, étkezés/ gondoskodom. Nyáron, amikor nagy a meleg lenn a síkon, üde itt fenn a hegyen, testnek és léleknek alkalmatos."
Apró-betűs cédula volt a levélhez tűzve: "Előre örülök, hogy találkozom Magával, kedves Margit, olyan keveset láttuk egymást eddig, szentmiséken a templomban, és néha az önképzőkörben. Talán lesz alkalom arra is, hogy egy kicsit kettesben legyünk és beszélgessünk magunkról. Remélem nem bántom meg, hogy ezt írom...ne vegye rossz néven tőlem."
Otthagytam a leveleket és kimentem a konyhába, hogy hozzak magamnak egy pohár jó hideg vizet. A verejték közben kivert. Mibe csöppentem én bele, tán csak tán nem egy réges-régi románcba?! Viaskodtam magammal, szabad-e folytatnom, szabad-e elkövetni az indiszkréciót egykori pajtásommal szemben, aki, mint mondottam, nem is volt olyan igazi, kifejezetten testi-lelki jóbarát, de jó haver az mindenképpen volt.
Meggyőztem magam. Nem követek el indiszkréciót. Dezső meghalt, a levelek íróját nem ismerem, semmit nem tudok róla. Lehet, hogy ő is meghalt mát. Kinek ártok vele, ha elolvasom ezeket az irományokat?
Megnyugodva ilyeténképp visszatértem az íróasztal mellé, belezöttyentem a karszékbe, melynek egy kiálló rugója eléggé kínozta a fenekemet, ittam a hideg csapvízből és folytattam a kutakodást.
Most a "NAPLÓNAK" estem neki, ez kezdett érdekelni. Szó sem volt kapkodásról, inkább, mint ínyenc, piszkáltam bele a dúsan rakott tálba, válogattam az ízesebbnél ízesebb falatok között. Valahogy megéreztem, ez nekem való sztori lesz, feszültségtől terhes, kiélezett.
S lám, már a "NAPLÓ" első bejegyzése megerősítette feltevésemet.
"Szörnyű éjszakám volt, egy percet sem aludtam. Nem csak az volt a baj, hogy a szobákból és a társalgóból még éjfél után két órával is hangos beszéd, nevetések, viháncolások zaja hallatszott, ez a legkevesebb, megértem én, hogy a városból kiszabaduló fiatalok lehányván magukról a kötöttségek hámját, szilaj csikóként hancúroznak. -Természetes dolog, -mondja vén fogatlan házvezetőnőm, a Náncsi néni, és én álmatlanságtól vöröslő szememet dörgölve igazat adok neki. De végtelen elkeseredettséggel tölti el a szívem, hogy Margittal egész nap egy szót sem tudtam váltani, rám se nézett, mintha szándékosan kerülne, belebújik a papba, el nem mozdul az oldala mellől. Tudom szentségtörésnek hat, de muszáj leírnom: olyanok, mint egy szerelmespár, követi egyik a másikát, bármerre mennek is.
Kint voltunk a fűrészüzemnél, megnéztük a munkát, aztán megéheztünk és leültünk a nagy platánfa alá ozsonnázni. Lajos atya természetesen /számomra egyáltalán nem volt természetes, sőt, kifejezetten természetellenesnek és ordenárénak hatott/ Margit mellé telepedett, de mielőtt még a tejeskávét feladták volna az asztalra, valaki elszólította. Itt volt az alkalom, hogy két szót váltsak Margittal és dobogó szívvel közelebb csúsztam a padon. -Kedves, -szóltam hozzá - lássa itt vagyunk végre, ahogy leveleinkben terveztük, mit szól hozzá, tetszik itt magának?
A pap már jövögetett visszafelé hosszú léptekkel. Margit válaszolni akart, talán mondott is valamit, de ekkor mellénk ért a pap, átlépett a padon és letelepedett közém és a Margit közé arra a fél-fenéknyi helyre. Olyan méreg fogott el...kikérettem a házból egy üveg pálinkát és nem törődve botrányos-e, amit teszek, vagy sem, meghúzván az üveget a szájánál, jó felét, vagy még többet magamba öntöttem"

Lapoztam és faltam tovább a sorokat.

"Ez a pap, ez a Lajos atya, olyan, mint egy arkangyal, mint egy m a g y a r arkangyal, erős, tömött bajuszkájával, sörte-hajával, villogó tekintetével. Huszár-katonának jobban el tudnám képzelni, mint papnak. A lányok az osztályból, illetve az önképzőkörből, mert hiszen az egész lány osztály nem jött el, csak nagyjából a harmada és a fiúknak is harmada a Szent Ferencből, szóval ezek a nagylányok rajonganak érte. Körbefogják este, amikor előveszi a hegedűjét, áhítatos arccal lesnek rá. Persze a kör közepén, a pap mellett szorosan ki más ül, mint a Margit, az a lány, akivel egész télen leveleztem, s akivel néha-néha találkoztam is leutazván az önképzőkör üléseire, illetve egy-egy alkalommal a szentmisére. A fiúk nagy többsége viszont őszinte örömömre az én társaságomat keresi. Este bejönnek a szobámba, borozgatunk, beszélgetünk. Hozzánk csapódott egy lány is, Eszternek híják, belevaló teremtés, villogtatja fekete szemit, kétértelmű célzásokat tesz, sőt nem is annyira kétértelműek azok a célzások, nagyon is egyértelműek, meg se merem őket érteni. Egyfelől itt van tehát Margit a maga légies, megközelíthetetlen módján, s itt van ez a kedves, vidám, szertelen teremtés, a Szendi Eszter.
Margittal a kapcsolatom, ha nagyon őszinte akarok lenni, inkább a lélek síkjain mozog, illetve magam sem tudom, hol mozog, Margit benne van minden pillanatomban, a sejtjeimben érzem őt, tiszta és ártatlan és nagyon kedves az én szívemnek. Eszter? Nem is tudom. Eszter kihívó érzékisége a véremet korbácsolja föl, ha őt látom és őt hallom, főlágaskodik bennem a férfiúi tenni akarás."

-Ó, mit tettél szegény jó marha Dezső! -kiáltottam fel ekkor magamban. -Délibábot kezdtél kergetni, ki akartad fogni szegény nagy hálóddal a csalóka holdfényt a tó vízéről!
Nem volt kétséges előttem, hogy a barátom gyengéd érzelmekkel viseltetett Margit légies bájai iránt, meglett emberekkel is megesik az ilyesmi, sőt velük esik meg csak igazán. Félretoltam a "NAPLÓT" és megint a leveleket kezdtem olvasgatni, Margit leveleit, mert azt reméltem, megtudok talán valamit arról, hogyan gondolkodott ez a légies és tartózkodó leány az én szegény árva barátomról /haveromról/.

"Nem tudom mit ért azon, kedves Dezső, -írta az egyik levélben Margit /a levél dátuma: 1938 június 11/, -hogy elragadtatta magát. Én semmi kivetnivalót nem találtam levelében. Örülök, hogy legutóbb ott volt az önképzőkörben, Jó volt találkozni magával. A meghívást is köszönöm, de a jövő hét nekem nem alkalmas a mátrafüredi kiruccanásra, s a barátnőmnek sem alkalmas, mindketten Máriapócsra megyünk az egyházmegye által szervezett zarándoklatra. Imádkozom magáért, s arra kérem Önt, Ön is imádkozzon, hogy Isten meghallgassa imáimat"

S ott volt a következő levél, július elejei keltezéssel:

"Szívesen elmegyek Magával kocsikázni, a jövő héten szabad vagyok, nincs semmi programom. Megemlítettem a dolgot Lajos atyának is, azt mondta ő is szívesen jönne. Remélem nem gond ez. Írja meg melyik napra gondolt, nekünk a kedd lenne a legjobb, de természetesen alkalmazkodunk, nem akarjuk keresztbe szervezni a maga programjait. És kérem, bocsássa meg, ha nem válaszolok azonnal minden levelére, mostanában nagyon sok a dolgom otthon is és a plébánián is"

S aztán egy újabb:

"Sajnálom, hogy elmaradt a kirándulás, de hát abban a zuhogó esőben amúgy sem lett volna nagy élvezet. Remélem lesz még alkalom rá ezen a nyáron. Én most elutazom, és csak augusztus 15-én jövök haza. Ha előbb nem, majd az önképzőköri táborban találkozunk. Nagyon várom már. Ha akarja, ott majd beszélünk a mi barátságunkról."

Szóval így volt. A lány rendesen eljátszotta a nagyhalált szegény Dezső előtt, -morfondíroztam magamban. Ó, mennyire ismertem én a nők ilyen szövegeit. Csak a felét szabad elhinni és azt gyorsan el kell felejteni. Kíváncsiságom nőttön nőtt, vajh' mi lett velük, de az írásoknak jókora átrágatlan halma még előttem tornyosult, és éjfél is elmúlt már. Fáradt voltam, nem akartam folytatni már aznap. Össze se pakoltam, minek tettem volna, fejembe csaptam a kalapomat, fogtam lent egy taxit és hazamentem. Nyugtalanul aludtam, korán ébredtem, benne volt a zabszem a fenekemben. Hajnali 9 órakor már ismét a Ferenc körúti egy-szoba, konyhás lakásban voltam és borongó kedéllyel beletemetkeztem a levelek és az egyéb dokumentumok tanulmányozásába. Úgy készültem, ha kell ott éjszakázok, vittem magammal három téliszalámis zsemlét és egy termosz finom citromos teát. A karszéket félretoltam és egy közönséges támlás, asztali széket húztam a helyére, rájöttem ugyanis az éjszaka, amikor a hátsó felemre fordultam, hogy az előző napi testi kínjaimnak nagy részét a karszék kiálló, törött rugója okozta. Az ember balga, esztelen lény, hajlamos arra, hogy órákig üljön egy törött rugón, anélkül, hogy eszébe jutna, ki is cserélhetné azt a széket. Nem akarom égig magasztalni a kutyákat, de, ha egy kutyának ilyen problémája van, kényelmetlen a fekhelye, simán felkel, mint a pinty és választ magának egy másikat.
A "NAPLÓVAL" kezdtem. Eljárhattam volna fordítva is, de hát édes-mindegy volt.
Mint egy gyerek, kiszámoltam az ujjamon: apacuka fundaluka fundakávé kamanduka...
Kikerestem az oldalt, amelyiknek csücskét előző nap behajtottam és ott folytattam, ahol előző nap abbahagytam

"Augusztus 18. kedd" -ez állt a lap tetején. Alatta a következő szöveget olvastam.
"Zseblámpám fényénél írom ezeket a sorokat, mert áramkimaradás van éppen. Rettenetes napon vagyok túl. Azzal kezdődött, hogy a reggeli ébresztőnél Lajos atya bement a lányok szobájába letérdelt Margit ágya mellé és a hegedűjén eljátszotta a még azt mondják nincs Szegeden boszorkány kezdősorú dalt. Állítólag, amikor odáig ért, hogy: engemet is megrontott egy boszorkány, mégpedig egy kökényszemű barna lány, megbillent és ráesett az ébredező Margitra. Szendi Eszter vihogva mesélte, mit mondott a pap: "rajtad húgom, csípőd hajlatán megtanulom a pacsirták dalát." Nevetett Eszter, de nem mindenki nevetett a lányok közül, volt, aki az ajkát biggyesztette: ezek szerelmesek egymásba, míg egy másik lány a vállát felvonva jelezte, ez van, mit lehet tenni?
Szóbeszéd járt körbe a kikocsizáson, hozzám is eljutott Kérdeztem Esztert mi a véleménye a dologról, nem szólt egy szót sem, csak egy fura kis grimaszt vágott, amivel mindent elmondott, amit erről az ügyről gondolt. "Ha ez tényleg így van, akkor hánynom kell tőlük" -csúszott ki a számon, meg is bántam rögtön, mert nem lehet valakit a látszat alapján elparentálni, még akkor se, ha a látszat ellene szól. Elhatároztam, beszélek Margittal, s megkérdezem tőle, mi az igazság. Két dolog állt csak e merész elhatározás útjába, az egyik az volt, hogy szinte alkalom se kínálkozott, hogy beszélhessek vele, hogy azt mondhassam neki: "figyelj Margit /tegeződtünk már ekkor/ beszélni szeretnék veled", a másik pedig a saját határtalan félelmem. Mi lesz, ha azt mondja: igen igaz, kinek mi köze hozzá?
Este aztán jókora marhaságot csináltam. Vacsora után az atya hegedülni kezdett és a lányok, ahogy máskor is, körbevették. A lócán, szorosan a pap mellett Margit foglalt helyet, ahogy már három nap óta mindig. Válluk, karjuk összeért. Néha egymásra néztek és összemosolyogtak. Hallgattam a hegedűszót, s egyszerre csak kezdett a vérem megsűrűsödni. A barátaimat nem láttam, Szendi Eszter és a fiúk többsége tán a kertben volt. Magam sem tudtam, mit teszek, az önkontroll nem működött. Felálltam és kitámolyogtam. Felmentem az emeletre, a fenti szalonba, ahol a falon a nagy medvebőr függ. Megtöltöttem kedvenc, duplacsövű sörétes vadászpuskámat a Mausert, és beleismételtem a medvebőrbe. Szitává lőttem. A nagy durranásra mindenki felrohant, én ott álltam kezemben a füstölgő fegyverrel, mint a Bálám szamara. Jó kis hecc volt. De mire volt jó? Senki nem értette, miért tettem, sem a diákok, sem az önképzőkört kísérő felnőttek, szám szerint hárman, két tanár a lánygimnáziumból, egy pedig a Szent Ferencből. Akkortól vala elkezdtek pusmogni rólam, visszahallottam egyet-mást. Aludni megint nem tudtam, a gondolatok, mint seregélyek csapata a szőlőskertre érés idején, lecsaptak és kínoztak, nem tudtam szabadulni tőlük. Ezerszer és ezer módon próbáltam értékelni, magyarázni a helyzetet. Margit nyilván nem akarja kimutatni, mit érez irántam, és, hogy még véletlenül se sejtsen senki semmit, az atya szoknyája, akarom mondani reverendája mögé bújik. Már majdnem kezdtem elhinni, amit saját magam vigasztalására kitaláltam, amikor rohanva jött a következő eszme: igen ám, de ha így áll a bál, akkor is lehetne irányomba egy mosolya, vagy egy kedves szava. Miért nincs? Ha rám mosolyogna néha titokban, mint, ahogy az önképzőköri üléseken és a szentmiséken sokszor rám mosolygott, mindjárt másképp érezném magamat, nem gyötrődnék szüntelen a sic et non körül. A sok imádkozástól, énekléstől, misézéstől /naponta kétszer miséztünk, reggel és este/ zápulni kezdett az agyam. Istenfélő ember vagyok magam is, de ez így, ilyen töménységben már sok. Nem vagyok én szerzetes.
Nem is tudom, hogyan folytassam, olyan szörnyű dolgok következnek. A következő napon, szerdán megtetéztem a medvebőr szétlövést egy újabb őrültséggel. Aznap is kikocsiztunk, a vashámort akartam a kedves társaságnak megmutatni. Négy kocsival indult el a 22 ember, az önképzőkör, fiúk, lányok, az atya és a kísérőtanárok. Túl voltunk a reggeli misén és a früstökön. A kocsi-beosztást nem én végeztem, rábíztam az atyára, illetve a kísérőtanárokra. Mire észbe kaptam, már láttam mi a helyzet. A helyzet ugyanaz volt, mint az étkezéseknél és az esti hegedűszóval kísért énekléseknél. A második kocsiban Margit Lajos atya mellet ült a hátsó ülésen, forrongva és lázadozva kérdeztem magamtól: vajon egymás kezét is fogják ott bent? A lovak közzé vágtam, repülve indultam az első kocsival, csúsztak, faroltak a kerekek az aprókavicsos úton. A vashámor nagyon tetszett mindenkinek, városi ember számára ez kuriózum. Ott ozsonnáztunk a rönkasztaloknál az elemózsiás kosarakból. Innen a Pici tóhoz volt tervezve az utazás, és amikor felszedelőzködtünk, hogy továbbinduljunk, egy hirtelen és merész elhatározással azt mondtam a kosarak összeszedésével foglalatoskodó Margitnak, hogy végtelen örömömre szolgálna, ha átülne a hátralévő szakaszra az én kocsimba. Úgy nézett rám,... azt hittem, azon nyomban kikosaraz, de végül vajúdva, kelletlenül igent mondott. Vagy csak elfogódott volt? Nem tudom, akkor már nem tudtam elmenni rajta és egyre rosszabb érzések kezdtek a hatalmukba keríteni. Mindenesetre beült az én kocsimba, hátra, a három tanár mellé negyedik utasnak. Velük szembe telepedtem le, a hajtást Ferkóra, a kocsisomra bíztam. Poroszkáltak szépen a lovacskák a széles erdei úton, mi pedig kellemes beszélgetéssel töltöttük az időt, a legunalmasabb, legsemmitmondóbb beszélgetéssel, amit el lehet képzelni. Margit, ha kérdeztem tőle valamit, ímmel-ámmal válaszolgatott, és, amikor jobb híján anekdotázni kezdtem, hogy oldódjon a feszültség, behunyta a szemét, mintha álmos lenne, vagy nagyon unná, amit mesélek. Lázam kezdett lenni hirtelen, mint előző este a medvebőr szétlövésénél és odaszóltam Ferkónak, csapjon a lovak közzé, érjük utol az előttünk haladó kocsit. A két hintó között 100-150 méter lehetett a távolság. Észrevették, hogy közeledünk, és ők is gyorsítani kezdtek. Nagy verseny kezdődött, de hála az én kocsisom ügyességének néhány perc alatt beértük őket és melléjük húzattunk. Margit ekkorra már kinyitotta a szemét, a vad rohanás izgalmától szép arcát halvány pír lepte el, ajka piros liliomszirmai között nevető fogak gyöngyfüzére látszódott. Vad vágta, porfelhő, kiáltások. Felálltam ekkor az ülésen és könnyedén odaszóltam a többieknek: átmegyek egy kicsit a szomszédba körülnézni, -azzal már ugrottam is. Csináltam én ilyet fogadásból fiatalabb koromban sokszor, nem féltem, hogy leesek. Elrugaszkodtam, ugrottam, éreztem, hogy testem szabadon úszik a légben, nagyszerű érzés volt, de azok számára, akik látták, borzalmas, ijesztő látvány lehetett. Rémült arcok néztek rám, amikor landoltam odaát. Ferkó visszafogta a másik kocsit, egyedül szálltunk elől. Hátranéztem és csak egyvalamit észleltem az elmaradozó másik kocsiban: Margit ijedségtől elkerekedő szemét. Este a közös vacsoráról megszöktem, behajtottam az öt kilométerre fekvő Füredre és a kocsmában hatalmasan leittam magam."

Ledobtam a naplót az asztalra és kacagni kezdtem. Ha valaki látott volna, ahogy rázkódó vállal, szememet törölgetve felállok és hajlongok jobbra-balra és körbeugrálom a szobát, bizonyára azt mondta volna: ez az ember bedilizett. Dezső, szegény Dezső! Ekkora nagy marha voltál? Én elég felületesen ismertem őt, mondom, inkább csak haver volt szegény és nem közeli barát, olyan, akivel az ember csak hébe-hóba találkozik. Ő Mátrafüreden élt, én Pesten. Néha feljött, beszélgettünk. Egyszer megmentette az életemet, a kocsmából jöttünk haza éppen, tél volt, nagy hó. A Népszinház utca és a Nagykörút sarkán belénk kötött három ember. Alkalmasint rablótámadás volt. Lelőtte az egyik támadót, aki kést szegezett a mellemnek. A rendőrségi vizsgálat igazolta, hogy önvédelemből használt fegyvert, felmentették. Egy másik alkalommal, amikor megtudta, hogy szerény, kicsi könyvkiadó vállalatom csődbejutott, tízezer pengőt adott grátisz. Most is emlékszem az arcára, a szemére, ahogy a pénzt egy papírzacskóban az íróasztalomra dobta. "Nekem van, neked nincs" -mondta nevetve. "Használd egészséggel. Ha majd tudod, visszaadod, ha nem tudod, hát nem tudod"
Elfojtottam széles jókedvemet és visszaültem a nagy, kopott, biedermaier stílusban készült íróasztalhoz. Mégse illik derülni, ha halott van a háznál, s pláne nem illik magán az elhunyton, akinek szelleme, lehet, hogy éppen itt bolyong. Úgy döntöttem, hogy a NAPLÓ őrültségei után most egy kicsit ismét átnyergelek a levelezésre. Szerettem volna megismerni a másik oldalt is, többet megtudni arról a lányról, akiért néhai Lászlófy Dezső bolondult. Nagy meglepetésemre a következő levél, ami a kezem ügyébe akadt nem Margittól származott. Már az első pillanatban felfedeztem a különbséget a betűk között, Margit szép, szabályos gyöngybetűkkel írt, ebben a levélen azonban rendetlen sorokban odavetett ákombákomok sorjáztak.
"Üdvözlöm Dezső! Régi barátnője vagyok, az a lány, akivel a nyáron Mátrafüreden annyit bolondozott. Remélem emlékszik rám. Én még ma is kacagok, ha visszagondolok azokra a napokra. Ha Gyöngyösön jár és van ideje és kedve, látogasson meg. Címem és telefonszámom, stb"
Az aláírásra futott a tekintetem, Szendi Eszter, -ez volt az aláírás!
Félretoltam Szendi Eszter levelét és a Margit leveleiből kezdtem újra válogatni. Nagyon sok levél hevert előttem, megszámoltam, úgy emlékszem legalább 62, igen, 62 volt, határozottan emlékszem. Nos, 62 levelet végigsilabizálni nem is olyan könnyű feladat. Azt gondoltam, legjobb lesz, ha csak átfutom őket, s csak azt olvasom el tüzetesebben, amelyik a történet szempontjából érdekes. Egyetemi éveimben, s később, kutatóként is gyakran alkalmaztam ezt a módszert, általában bevált. Felvettem egyet, beleolvastam itt-ott, aztán félredobtam. A legtöbbje ártatlan csevegés volt erről-arról, könyvekről, színházi előadásokról, iskolában, társaságban, kirándulásokon történt dolgokról. Arra persze csak következtetni lehetett, hogy Dezső mit írt Margitnak, bizonytalan következtetés volt ez, de mégis valami fogódzó volt. Egy helyütt például azt írta Margit: "a testi szerelem Isten törvényei szerint nem megengedett, ilyesmi alól egyedül a lelkiismeret adhat felmentést"
Miféle kérdést tett fel Dezső Margitnak, amire ez a válasz jött? Képtelen voltam megfejteni. Talán valami regény lehetett a téma, annak kapcsán kérdezett valamit a jó fiú. Nem tartottam valószínűnek, hogy szegény barátom /?/ direkt provokálta volna őt, mármint a Margitot.
Aztán, ahogy lapozgattam, egyszerre csak robbant a bomba!
"Kérem, ne haragudjon rám Dezső! Félreértés volt az egész. A példa, arról a fiatalemberről, aki tetszik nekem. Nem akartam megbántani. Majd, ha lesz alkalom rá, élőszóval elmondom. Szeretettel üdvözlöm és még egyszer kérem, bocsásson meg!"
Az előző levél dátuma március 12. volt, a mentegetőző levélé, pedig május 23. Több mint két hónapig tehát nem leveleztek! -döbbentem rá. Aztán, a többi levélből kiderült, visszatért minden a régi kerékvágásba. Találtam egy fecnit is a levelek között, aláírás, dátum nem volt rajta, de nyilvánvaló volt, hogy Dezső írta.
"Drága Margit! Szeretnék találkozni magával. Sok mindenről kellene beszélnünk, elsősorban magunkról. Mi az Ön véleménye? Összefuthatnánk valahol? Ha gondolja, egyszer megvárom az iskola környékén, mintha véletlenül jártam volna arra. És akkor pár percet, amennyi időt rám tud szánni, beszélgethetnénk. Ne haragudjon ezért a kérésért, tudom nem illendő. De nagyon fontos nekem. Több mint egy éve tart már ez a kapcsolat köztünk, remélem, nem gondolja, hogy csak felületes érdeklődés a részemről. S talán azt is remélhetem, hogy az Ön részéről is több egyszerű kislányos udvariasságnál, hogy válaszolgat a leveleimre."

Dél volt. Megettem két szalámis-zsemlét, ittam egy pohár teát. Pihentem, elhevertem félórácskát a kanapén. A fejem felett halkan kattogott az ingaóra, távoli mormolásként érzékeltem a Körút forgalmának felszűrődő hangjait. Talán el is szundítottam pár percre. Arra riadtam, hogy szól az előszoba-csengő. Kimentem, ajtót nyitottam. A postás volt, számlákat hozott. Anélkül, hogy tudatosodott volna bennem, mit csinálok, átvettem a számlákat, megköszöntem és becsuktam az ajtót. Várt a "NAPLÓ". Végére akartam érni most már.

"Az égből jött az ötlet, hogy beszélek vele. Angyal szállt le és a fülembe suttogott: menj oda, kérdezd meg, ne félj semmitől. Ebéd után történt. Lajos atya azt mondta, lemegy az istállóhoz, megnézi a lovakat. Nagyon szerette a lovakat. Elindult. Valamelyik fiú felpattant, hogy megy ő is, és mire kettőt pillantottam, Margitot láttam, szaladt ő is a pap után. A szózat ekkor szólalt meg. Először tétovázva, aztán egyre biztosabb léptekkel siettem utánuk. A ház és a gazdasági udvar közötti távolság nem több százötven, kétszáz lépésnél, mire odaértek, én is odaértem. Elől volt a pap, ő már majdnem az istállónál volt, mögötte a diák és a diák mögött néhány lépéssel Margit.
Utána szóltam: -Margit!
Elsőre nem értette, vagy nem hallotta, ezért még egyszer szóltam: -Margit!
Megfordult és csodálkozó szemmel nézett rám.
-Jöjjön egy percre, szeretnék valamit mondani. -Zavaromban magáztam újra.
Állt, nézett rám, tétovázott.
-Jöjjön, no, -bíztattam.
Végre megfordult teljesen /előtte ugyanis féloldalvást állt/ és odajött hozzám. Arcán félelem és zavar tükröződött, vagy valami ilyesmi.
-Ne féljen, -mondtam, -nincs semmi baj. Ne vágjon ilyen rémült képet.
Elnevette magát, feloldódott a feszültség, olyan lett egyszeribe, mint amilyennek mindig is ismertem: egy aranyos, bűbájos kislány.
-Szeretnék valamit kérdezni, -kezdtem egy kicsit újra elbizonytalanodva. -Mondja...barátok vagyunk mi még?
Alig hallhatóan jött a válasz, de a tekintete nyílt volt, szeme írisze búzakék: -Persze, azt hiszem. Barátok vagyunk. Miért kérdi?
-Mert akkor van egy másik kérdésem.
-Mondja!
És akkor minden szorongásom eltűnt, nyíltan és egyenesen megkérdeztem tőle, mi van közte és Lajos atya között. A válasz bámulatos volt, ettől a választól hirtelen eloszlottak a felhők, kiderült az ég, sütni kezdett a nap.
-Mi lenne, Hogy jön ez ide?
Margit gesztusa, meglepetése őszintének hatott, és meggyőződésem szerint az is volt. Nem volt ő egy rafinált nőszemély, aki szemrebbenés nélkül tettetni tud, és a kérdés is váratlanul érte.
"Mi lenne? Hogy jön ez ide?"
-Úgy, Kedves, -mondtam, -hogy a táborban az a szóbeszéd járja, hogy maga és a pap...és én magam is láttam... én is látom, ahogy egymás mellett ülnek minden áldott nap az étkezéseknél, az esti éneklésnél, el nem maradnak egymás mellől, akármerre járunk.
-De hát ez butaság, -nevetett Margit. -Ne üljön fel a pletykáknak. Lajos atya a lelki atyám. Sokszor szoktunk beszélgetni. Én nem gondoltam másra!
-És mi, hogy vagyunk egymással? -kérdeztem. -Nincs semmi probléma? -Nagyon buta kérdés volt. Erre a pillanatra vártam hónapok óta és csak ennyi tellett tőlem. Azt kellett volna kérdeznem: Margit, mikor beszélünk már végre saját magunkról? Ez lett volna a jó kérdés.
-Nincs semmi probléma Dezső.
-És nem haragszik, hogy felvetettem...?
-Dehogy. Miért haragudnék. Lássa csak olcsó pletyka az egész. Hadd mondják a balgák."

/Elnézést kérek a kedves olvasótól, hogy a jelenet leírásánál eltértem az eredeti, naplóbeli szövegtől, amit Dezső barátjának elbeszéléséből ismertem, ami túlzottan hosszú és néhány részlete nem is teljesen érthető és ebben a párbeszédes formában adtam vissza a beszélgetést. A továbbiakban ragaszkodom az eredeti szöveghez, megígérem./

"A délután folyamán nem futottunk össze, -különböző programok zajlottak, engem elhívattak a közeli majorba egy elléshez- de az este csodálatos változást hozott: Margit és a pap jól láthatóan kerülték egymást! A vacsoránál Margit a lányok között ült és nevetve, felszabadultan beszélgetett velük, Lajos atya pedig a fiúk között, ő nem volt felszabadult, sőt, gondterheltnek látszott, és az étkezést befejezve felment a szobába. A tábortűzhöz sem jött le. Valaki végtére is felvetette: hol van Lajos atya, mert olyan feltűnő volt, hogy nem volt ott. "A szobájában imádkozik", -jegyezte meg másvalaki. Énekeltünk, beszélgettünk, békességben telt el az este.
A következő nap már a hazautazás napja volt. Korán keltem, mint más napokon is, az erdészek korán kelő emberek. Lementem a konyhába, hogy igyak egy forró teát. Begyújtottam a sparheltet, feltettem a vizet forrni. Ahogy így foglalatoskodtam, egyszerre csak bejött Margit. Jókedvű volt vidám és kedves volt hozzám. Jó félórát beszélgettünk mindenféléről, főként könyvekről, regényekről, amíg a többiek be nem futottak. Akkor én kimentem az udvarra, hogy a dolgom után nézzek. Bent jártunk már a délelőttben jócskán, folyt a csomagolás és a kipakolás a szobákból. Margit odajött hozzám, megint beszélgetni kezdtünk és beszélgettünk mindaddig, amíg az indulás ideje el nem érkezett. Miután a kocsik előálltak és az utasításokat a kocsisoknak kiadtam, Margit kocsijához léptem. Ránéztem, ő visszanézett, -így búcsúztunk el egymástól. Porfelhőben gördültek ki a hintók az udvarról, hogy a kedves önképzőkört, tanárokat, diákokat leszállítsák Mátrafüredre. Oda már nem kísértem le őket, onnan majd busszal utaznak vissza Gyöngyösre. Még aznap este írtam Margitnak egy levelet. Muszáj volt írnom, mert hiszen a táborban nem volt alkalmam elmondani azt, amit akartam. Megírtam, mennyire fontos nekem, mennyire szeretném, ha találkoznánk. Ejtettem szót az "ügyről" is, a pappal való dolgáról. Valami olyasmit írtam, hogy fenntartás nélkül elhiszem, hogy nem táplál gyengéd érzelmeket Lajos atya iránt, de nem hiszem, hogy ez fordítva is így van, s -elég szerencsétlenül hozzátettem: " Lajos atya, mint ember és, mint pap elvesztette előttem a hitelét, nem azért, mert belegabalyodott Önbe, kedves Margit, hanem azért, mert ilyen nyíltan és szemérmetlenül kimutatta érzelmeit. Egy paptól az ember sokkal több önuralmat és önmérsékletet vár".
Másnap, szerdán feladtam a levelet a füredi postán. Csütörtökön felhívtam Margitot. "Halló, kedves, nem zavarom? -mondtam a telefonba. "Egyáltalán nem zavar Dezső", -válaszolt csengő hangon. "Mondja bátran"
Jó tíz percig beszélgettünk mindenféléről. Elbűvölt a hangjával, a kedvességével, ami áradt belőle felém. A végén így búcsúztam: "jövő héten lemegyek Gyöngyösre, majd akkor újra hívom. Összehozhatnánk valamit"
"Rendben" -hallottam a választ, aztán kattant a készülék, s már nem volt benne.
Hétfőn újra hívtam. Akartam jelezni, hogy kedden, vagy szerdán le tudok menni, szerettem volna tudni, neki melyik nap lenne alkalmasabb. A készülék hosszan csengett, aztán úgy tűnt, mintha valaki felvette volna. Hallóztam, de nem szólt bele senki. Egy kattanás, és süket csend. Újra próbálkoztam, kicsengett, de nem vette fel senki.
A következő két napban Isten tudja, hányszor hívtam. Először még kicsengetett, aztán később, már semmit nem jelzett, mintha kihúzták volna a zsinórt. Kétségbe voltam esve Rosszat sejtettem. Mi történt Margittal? Valami baja esett? Vagy a telefonja romlott el? -Biztos csak a telefonja romlott el, -nyugtatgattam magam.
Írtam sebtiben egy levelet: "mi van Önnel kedves Margit, remélem nincs semmi baj, remélem vagyunk olyan jó viszonyban, hogy ha valami probléma van, tudatja velem", stb.
A válasz általában harmadnapra megérkezett /azokban az időszakokban, amikor AKART velem levelezni/ , -de most nem jött negyednapra és ötödnapra sem. Próbálkoztam a telefonnal is, teljes sikertelenséggel.
Kétségbeesett levelet írtam ekkor: "legalább annyit válaszoljon, megkapja-e a leveleimet, ne hagyjon bizonytalanságban!"
Két napra rá levelem jött: "Nagyon kérem Dezső, ne írjon többet, és ne is keressen. Maga nagyon csúnyán viselkedett velem szemben, a pletykálkodók pártját fogta. Nem volt olyan nap, hogy ne botránkoztatta volna meg a társaságot. Kitolt mindenkivel. Tönkretette a nyaralásunkat a hóbortjaival, de nem sorolom, tudja azt maga nagyon jól, mi mindent követett el ellenünk. Lajos atyát is a szájára vette, pedig ő jó ember, sokkal jobb, mint maga. Nem haragszom magára, csak sajnálni tudom. Még egyszer kérem, hanyagolja a társaságomat. Margit"

Margit levele úgy ért engem, mint derült égből a villámcsapás, engedtessék meg, hogy ezzel a közhellyel éljek, nem jut hirtelen jobb az eszembe. Úgy volt érthetetlen, ahogy volt. Mi az, hogy a pletykálkodók pártját fogtam? Mi az, hogy kitoltam mindenkivel? Én, aki egy teljes hétre vendégül láttam a társaságot, gondoskodtam a programjaikról, a szórakozásukról, én toltam ki a tisztelt önképzőkörrel?
Fájt, az is, hogy a papot jobb embernek tartja, mint engem, de ebben a dologban lehet, hogy igazsága volt, én tényleg nem vagyok jó ember, rengeteg hibám van. Egyetlen egy nem tartozik közéjük: nem tudok hazudni, kertelni, színlelni. És ami nagyon fájt még, a legjobban ez fájt, hogy másfél évnyi barátság után, 121 írt, és 62 kapott levél után úgy akarta velem megszakítani a kapcsolatot, hogy egyetlen szó nélkül eloldalog balfenéken! Hát ezt aztán nem vártam!!! El nem tudtam volna pont őróla képzelni, hogy szó nélkül elmegy. Hogy nem mondja meg nyíltan, mielőtt szakítana: Dezső nagyon haragszom magára ezért és ezért. Vagy azt: figyeljen, van itt egy probléma, meg kéne beszélnünk.
Végképp nem fért a fejembe, hogy lehetett, hogy a nyaralás utolsó másfél napján még kedvesen, barátságosan beszélgetett velem, s még az első telefonálásomkor is kedves és barátságos volt, aztán pedig a hívásaimat se fogadta?
Olyan volt ez így, mint egy arcul-köpés.
-Valaminek kellett történnie közben, -tépelődtem. Talán telibeszélte valaki a fejét. Vagy valaki elpletykálta neki, milyen bizalmas viszonyba kerültem én a Szendi Eszterrel, s innen fúj a szél. De akármi is történt, akármit is hallott, ha tényleg a barátomnak tartotta magát, beszélnie kellett volna velem mielőtt a végzetes lépésre rászánja magát"

Felálltam az íróasztaltól, kinyújtóztattam elgémberedett tagjaimat. Az utolsó oldalaknál tartottam, alig lehetett kibetűzni az elsárgult papíron Dezső írását. Odakinn már sötétedett. Megettem a harmadik szalámis-zsemlét, megittam a teám maradékát. Az ablakhoz sétáltam, a kandelábereken most gyúltak ki a fények, sápadt sárga fényükben áramlott lent a forgalom, csuklós busz szürke teste úszott el az ablak alatt, villamos kígyózott be a kanyarba. Visszatértem az íróasztalhoz, felkapcsoltam az asztali lámpát.

"Ha meg akarom érteni, mi történt, tudom, hogy most kegyetlenül őszintének kell lennem magamhoz, s nem a Margit viselkedését kell kielemeznem, hanem a magamét" -olvastam az utolsó, behasadt oldalon.
"Fel kell tennem a kérdést, miben hibáztam én. Nincs itt most senki, csak az Úristen és én. Az Ő segítségét kérem, hogy szembe tudjak nézni önmagammal. Kétségkívül: úgy, ahogy én viselkedtem azokban a napokban, nem viselkedik senki. Olyan voltam, mint egy dúvad. Nem bírtam elviselni a látszatot.
Hol hibáztam el?
Mi az én vétkem?
Kétségkívül, nem lett volna szabad Margitról és a papról egy árva szót sem, egy megjegyzést sem ejtenem. Sőt! Lovagias módon, egy hölgy becsületét védve nekem kellett volna szétütnöm a pletykálkodók között. Azt kellett volna mondanom, akármennyire is forrongott a bensőm:- nem szégyellitek magatokat? Hogy mertek ilyesmit feltételezni?
A legnagyobb bűnöm ez. Ha Margitnak fájt, hogy én is a pletykálkodók között voltam, joggal fájhatott.
A másik: el kellett volna hinnem Margit első szavára, hogy az atya is ártatlan a dologban, bármennyire ellene szólt is a látszat. A medvebőr szétlövése és egyéb más őrültségeim helyett inkább akármi áron, akármilyen úton-módon oda kellett volna mennem hozzá már a legelején, s nyíltan és egyenesen megkérdezni őt, mint, ahogy -késve- meg is tettem.... És nagyon bánom, végtelenül sajnálom..."

Hogy mit sajnált szegény Dezső, ez már nem derült ki, a lap végére értem, s a folytatás, a következő oldal hiányzott. Fáradt mozdulattal arrébbtoltam a NAPLÓT. Kitámolyogtam a konyhába. Behoztam egy nagy alumínium tálcát, rápakoltam az összes iratot és az öngyújtómmal meggyújtottam. Amikor minden elégett, a hamut óvatosan beleöntöttem egy ezüst szelencébe, amit oldalt találtam. Fejembe nyomtam a kalapom, fogaim közzé szorítottam a pipámat, s lementem az utcára.

Ennyit mesélt a barátom a barátjáról /aki nem is volt a barátja, csak egy régi jó haver/, s bagolyszemmel nézett rám.
-Na, mit szól hozzá, maga íróember?

Nem szóltam semmit. -Sietnem kell most már, -mondtam neki, -eljárt az idő.
Elbúcsúztunk, ő ment balra, én meg jobbra.

1984-szeptember 3-án írom ezeket a sorokat. A történet, amit a barátom két napja mesélt 1938-nyarán játszódott. Szép év volt az, igazi békeév.

A tanulság? A tanulság ott maradt az ezüst szelencébe zárva, jó helye van ítéletnapig.

Ennek az alkotásnak a tetszésátlaga: 5

Szenior tag
Bödön
Regisztrált:
2007-01-05
Összes értékelés:
8038
Időpont: 2017-04-07 15:59:40

válasz Klára (2017-04-07 09:08:23) üzenetére
Kedves Klári! Nagy örömmel látom, h elővetted, és még mindig jónak tartod! Most én is elolvastam újra, mert már abszolút nem emlékeztem rá. Azt hiszem, ha ma írnám meg, a mostani fejemmel, sokkal keményebb szövegek lennének benne! :) Köszönettel: én
Szenior tag
Klára
Regisztrált:
2012-08-19
Összes értékelés:
2300
Időpont: 2017-04-07 09:08:23

a felhasználó által leadott szavazat: * * * * *
Egyszer már jártam itt, csak más néven. :) Most elolvastam ismét, majdnem tíz év után, és meg kell állapítanom, hogy nem rozsdásodott be, nem lepte el a por, szóval most is olyan olvasmányos és izgalmas, mint annak idején. Köszi az élményt!

Üdv: Klári (alias Colhicum)
Szenior tag
Bödön
Regisztrált:
2007-01-05
Összes értékelés:
8038
Időpont: 2007-09-05 08:46:39

Aranyosak vagytok és köszönöm! Nem biztos, hogy rászolgáltam ennyi dícséretre, de nagyon jól esik!!! -én
Szenior tag
Hanga
Regisztrált:
2007-01-02
Összes értékelés:
2534
Időpont: 2007-09-04 21:20:14

A stílus tényleg nagyon jó, olvastatja magát, persze amúgy is elolvastam volna, mert tetszett a történet :-)
Hanga
Szenior tag
Gyömbér
Regisztrált:
2007-01-11
Összes értékelés:
3808
Időpont: 2007-09-04 20:24:38

Szia!

Egyszuszra elolvastam, és nagyon jó! Mind a történet, mind a stílus!

Gratula!

Gy.
Szenior tag
Bödön
Regisztrált:
2007-01-05
Összes értékelés:
8038
Időpont: 2007-09-03 17:32:07

Nagyon szépen köszönöm, hogy elolvastátok és írtatok. Örülök, hogy tetszett a történet. Én is olvasom írásaitokat, s mint, ahogy Rozáliának már jeleztem /Colhicumnak még nem/ nekem is nagyon tetszenek. Colhicum, benned egy költő veszett el, remélem nem örökre! Írj sok verset mindannyiunk örömére, tetszésére!
Köszönöm mégegyszer.
Üdv: én
Szenior tag
Rozán Eszter
Regisztrált:
2006-11-14
Összes értékelés:
7452
Időpont: 2007-09-03 11:42:18

Kedves Bödön!
Nekem tetszik ez a forma, amit választottál, jók a levelek, a naplórészletek és a párbeszédek is. Sikerült így is végig érdekfeszítőnek maradnod, és maga a történet is tetszik.
Szeretettel: Rozália

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Legutóbb történt

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) Az influenzás című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) Jose Martinez vitorlázós történetei 4. című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) Jose Martinez vitorlázós történetei 3. című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) Jose Martinez vitorlázós történetei 2. című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) Éhes gyermek című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) Korhadt szálfák című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) Szállj el, szállj el... című alkotáshoz

Finta Kata bejegyzést írt a(z) Odalett minden című alkotáshoz

Ötvös Németh Edit bejegyzést írt a(z) Odalett minden című alkotáshoz

Tóni alkotást töltött fel Gottfried Keller: Abendlied / Esti dal címmel

Pecás alkotást töltött fel Késő őszi este címmel a várólistára

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2018 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)