HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 1

Online vendég: 13

Tagok összesen: 1880

Írás összesen: 49012

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

Kankalin
2019-10-02 16:42:57

Szülinaposok
Reklám

Prózai művek / egyéb
Szerző: KuvikFeltöltés dátuma: 2007-09-07

Angyalok


"Angyalokat festett ő az égre
Közibük én elrepülnék
Nem is bukott egyikük se még le
Attól ilyen zsúfolt az ég

Nincs is nekik elegendő felhő
Vagy, ha van, hát beborul az ég
Én azt mondom, borulna le inkább
Csak egyetlenegy angyalt festene még
"

. Müller Péter Sziámi - Angyal az égre tangó




I.

Hatalmas buli lett volna. Végül, senki nem jött el. Rajtam kívül, senki. De, ez már a történetem leges legvége:

Akkorának szánták, mint a Queen emlékkoncert a Wembley-ben, vagy mint a berlini Love Parade, csak ezt persze zártkörűre. Külsősöknek belépni tilos! Amolyan "poszthumusz" nagynak, amire mindig emlékeznek majd az emberek. De a végére, számtalan e-mail, telefonhívás, rendőrőrsök és szerkesztőségek látogatása, és más, személyes jellegű látogatások hatására, csak otthon maradt mindenki!
Csak én. Én, egymagam. Itt, a párkányon, alattam a tátongó mélység. A mélyben lüktető város, a maga különös-meleg, torz fényeivel. Hangtalan, kettesével kúszó karikák, és mozdulatlan körök, a négysávosok mentén, a folyó felett görnyedező híd íveire ragasztva. A hajók a folyón. A házak fényesebb, elmosott másai a vízen. A ház falán megkapaszkodó vízköpők szomorú látványa. Semmi olyan, ami igazán élne...
Csak én és a szél. Nadrágszáram, s belém akaszkodó karmainak tánca.
Kívül szorulnak, mind. A gyűrött esőkabátok, a feltűrt ingujjak, a Coldplay legújabb slágere a kilencedik emeleti szoba ablakában, a zuhany alól kilépő férfi a szemközti ablakban. Sehol egy reflektor, semmi kihangosítás. A buli elkezdődött, de senki nem táncol!

Mondhatni, minden békés. Idefentről, nagyon az. A távolban esőfellegek, amik valószínűleg soha nem érnek ide. A folyón túl, fekete fák és házak, sárga zenittel. Békés. Igen, az. Már csak egy valaki hiányzik...

De, ez már a mesém vége. Ez az: egyedül a párkányon. Egyszerűen ilyen vagyok - a végsőkig elmenő. Muszáj volt eljönnöm. Látnom kellett, hogy a többiek tényleg otthon maradtak-e, nem csak a bolondját járatták velem a múlt este. És, ami még fontosabb: tudtam, hogy egyvalaki azért itt lesz - csak talán még nem ért ide. És ezért, mindenképp ide kellett jönnöm! Hogy lássam, mint eszmél rá, hogy tévedett, és hogy a többiek nem tartják olyannyira nagy, s szent ügynek ezt az egész "Dzsihád" dolgot, mint ő maga. Még nincs itt, de tudom, hogy jönni fog.
És én itt várok rá...

II.

Egy kövér lány volt a barátja, Donna. Ren kórházi kartonokat mutogatott neki, és a saját személyigazolványát, az iskola folyosóján.
Azonos születési év és hónap, két nap eltéréssel. "Nézd csak, Donna!", mondta, s mosolygott. Donna nem értette.
Aztán fotókat kapott elő a tarisznyájából, a saját családjáról, melyek alapján, inkább tűntek a rajta szereplő alakok Donna családjának, mint az övének.
Mindhárom kép őt ábrázolta a 13. születésnapján. Sötéthajú, sötétszemű, festett, kócos ördög volt akkoriban. A vézna, sápadt tini, kezében egy hatalmas késsel parádézott a fotó középpontjában. Előtte egy csillagszórókkal telerakott torta, mögötte, félkörben egy mázsás alakokból verbuvált család. Szájuk szélén tortahab, a nagydarab férfi kezében gyerekpezsgő.

Donna szülei ellenben gyönyörűek voltak. Nem soványak, de nem is nagyok. Ren azzal kereste meg, hogy ő Donna fél-édestestvére. A kövér lány csak hümmögött. Ren elhitette vele, hogy elcserélték őket annak idején a szülészeten, és egy számukra biológiailag idegen családban nőttek fel mindketten. Hogy kövérségét a génjeiben hordozta születésétől fogva, s a számára oly' idegen család, valóban idegen a számára! Nem anya és apa. Nem nagyi és öcsi. Ami számomra a mai napig különös az, hogy Donnának is így volt jobb. Hitt neki. Valódi testvéréül fogadta. Azt hitte, ők lesznek az új Két Lotti. Persze, Ren - ezek után - többet nem beszélt vele.

Meg volt róla győződve, hogy a macskája érti, amit az emberek beszélnek, és képes volt egyfolytában lefutni hat kilométert egy esős délután csak azért, hogy időben hazaérjen a kedvenc talkshowjára.
Úgy, ahogy volt, sáros bakanccsal caplatott keresztül az előszobájuk szőnyegén, amit tisztaságmániás anyja nap, mint nap pucolt utána makulátlan tisztára. A ruhái mindig szanaszét, mégsem gyűrötten. Ékszerei nem voltak, csak bizsui.
Nem érdekelte a tisztaság. Sem másoké, sem a sajátja. Az ilyesféle nem, mint környezet és összkép, ostoba színek és illatok. Csak sima vízben fürdött, és nem használt semmiféle dezodort, vagy testpermetet. Borotválni viszont - álltól lejjebb - mindenütt borotválta magát. Egy kalauz, akivel időnként összefeküdtek, és aki soha nem akart tőle a ritka együttléteknél igazán többet, oda volt a csupasz testekért. Olykor maga Ren is. Nekem legalábbis ezt mondta egy alkalommal.

III.

Talán ez így elsőre hihetetlenül hangzik, s érthetetlen is, de igazi szerelem volt. A részemről. Ma már elmondhatom.
Hogy a részéről? Talán egy újabb kaland. Nem tudom. De akkor, másként gondoltam...

Mikor megismerkedtünk, a folyóparton ült. Gyakran mondogatta: oda menjünk, ahol víz van. Nagyon szerette a vizet!
Egyszerűen csak ült a parton - a híd alatt - térdeit maga elé húzva, és bámulta a hömpölygő vizet. A híd alatt, ami direkt neki épült. Csak neki, de ez egy másik kis történet.

És hitt a reinkarnációban. Hogy mikor véget ér itteni létünk, egy új világ vár ránk, egy új, szeplőtelen élettel. És a horoszkópban is. Ezért jegyzem meg itt, hogy Vízöntő volt. A kínaiban Sárkány. Az indiánban Vidra.
Azt mondta, előző élete büntetése a jelenlegi. Bár bűnei eltöröltettek születése pillanatában, vonzataival ugyanúgy meg kell küzdenie ebben az életében is. Hogy hajóra kellett volna szállnia akkor, és otthagyni mindent és mindenkit; csak szelni a hullámokat a Vörös Sellő fedélzetén, szélcsendben meg csak feküdni, és hallgatni, mint nyaldossák a hullámok a hajó fatestét.

Nekem nem voltak ilyen történeteim. Olyanok nem, amiket ő is mesélhetett volna rólam, másoknak. Mert a történetek voltak minden cselekedetének mozgatórugói! A saját - kitalált - történetei. Ha azt veszem, ezeken kívül, magáról mást nem is mesélt igazán. Folyton folyvást hazudott.

Ki sem látott szövevényes, maga teremtette erdejéből. Fantasztikus dolgok történtek meg vele! Hihetetlen dolgok; szerinte. Ha egyszer belekezdett, se vége, se hossza ontotta magából a történeteket. Nem olyanokat, hogy "lementem a boltba, aztán vettem tejet"! Inkább olyanokat, hogy "s akkor egy fekete csáp hozakodott elő a tejeszacskóból. Feketére festette a tejet, és a nylon szatyrot is, s amire az ráfröccsent, maga is azon nyomban megfeketedett"! Mágikusan szőtte a szavakat. Tudtad, hogy nem igaz, mégis, újra és újra hittél neki! Nem tehettél semmit ellene! Semmit.
A legtöbben épp emiatt nem bocsátkoztak tartósabb kapcsolatba vele, de vannak olyanok - köztük én is -, akiket vonzanak az ilyen "esetek".
Volt a világtörténelem, és volt az ő történelme. Két, külön dimenzió, egymással párhuzamos, ám meg nem egyező. Úgy magyaráztam akkoriban magamnak, hogy maga az Élet és az ő élete olyan, mint két, hullámosan lefektetett, különböző pontokból indított görbe, melyek néhány ponton összeérnek, de alapjában véve, egészen más szálakon futnak.
Csak a vízzel nem viccelt soha. Talán úgy érezte, az az ő igazi eleme. A víz. Különös kapcsolata volt vele. Nincs rá jobb szó, mint talán az, hogy: "élvezte a közelségét".

"Oda, ahol víz van... Igen, ahol víz van." - ez volt talán a leggyakoribb mondata.

IV.

Szóval, ott találkoztunk a híd alatt.
Magamban mentem le oda, hogy kicsit egyedül lehessek. Már esteledett. Tarkómon az apró szőrök zizegve ringatóztak a zene ütemére - egyesülve a nád és a szél szelíd táncával. Hátamon a zsákkal, kezeim a lábszáram előtt, keresztben, ujjaimmal tormacipőm orrán, kitakarva a gumirészre rajzolt, golyóstollal elkövetett retteneteket.
Kigyúltak az első utcai lámpák...
Egyszer csak ott termett. Kötött kardigánban volt, és vasalt bakancsban. Madarak cikáztak a víz felett. Fehér madarak.
- Szép, nem? - kérdezte. A víz felé mutatott.
- Ja. - lekapcsoltam a zenét és ránéztem.
Csak a szája mozgott. Ezt mondhatta: szép, nem? De nem hallottam, csak így tippeltem. Énem teljesen kitöltötte a Korn Twisted Transistor-ja.

Leült, tőlem alig egy méterre. Semmit nem szólt. Visszakapcsoltam az iPod-om, és elmerültem a zenében. A bőröm is belebizsergett a jelenlétébe, de nem mozdultam. A Korn basszusai megtapadtak a mellemen, odaszívták maguk a bőrömhöz, és a véremig beitták magukat.
Mikor lejárt az album, hátrasimítottam nyakamba a fejhallgató pántját, felhúztam a zipzáram, és indulni készültem. Még mindig ott ült, mozdulatlan.
- Hát, ez nem volt semmi - mondta, és kacsintott.
- Szia - mondtam. Erre már nem is válaszolt.
Attól a naptól ismertük egymást.

Másnap reggel nem kellett dolgoznom. Egész szombaton kinn ültem a híd alatt, és vártam. Vele is álmodtam: a fehér madarakkal jött, egy koncertről. Azt mondta, hogy Iggy Pop egy nagy határ szar, aztán kigombolta a nadrágját, és megmutatta az ágyékát. Apró, világos pihék tekeregtek a köldöke körül, hasa egész dorozmássá vált a hideg szélben. Megragadta a kezem, és az arcához húzta.
Aztán, ott vártam - vasárnap is. Hiába.
Csak kedden jött el újra. Akkor mesélt az íróról, aki ezt a helyet teremtette.

S én akkor jöttem rá, hogy addig nem lehet igazán közöm hozzá, míg nem lesz az életében egy saját történetem.

V.

Egy este felhívott. Hajnali egy körül. Egy hete ismertem. Egy fülkében állt, két érmével. Azt mondta, rabul ejtette az a fülke, és csak egy élő, lélegző ember viheti el őt onnan...
Hogy, hogy volt erre képes? Hogy érte el, hogy az emberek a lábai elé boruljanak, és úgy imádják lehetetlenségéért? Fogalmam sincs. Tényleg, innen nézve, fogalmam sincs!
Csak vettem a dzsekim, és mentem. Agyamban ott lüktetett a earch & Destroy.
Nem kellettek ésszerű indokok. A társasága elég volt. A puszta társasága.

Egy délután végre azt is elmesélte, hogy lett az övé a híd.
Ezt a történetet is alatta mondta el (és úgy gondoltam, ott is találta ki); hogy találkozott egy íróval - négyszer (ezt rögtön az elején hozzátette) - aki folyamatosan írja a város történetét. Lényeg, hogy ez az író is egészen odavolt érte. Egészen. Mint az a kalauz. És még egy páran a városból. Akárcsak én.
- Akárcsak te - nevetett, és folytatta a történetet.

Nem volt véletlen, hogy épp a híd alatt mesélte mindezt el. Úgy választott helyszínt, hogy a mese tárgya is jelen legyen, növelve létének valószerűségét. Láttam, ahogy árnyékot vet az alatta csörgedező folyónak. Öregesen, görnyedten tartotta a szomorú háton futkosó bolhákat. Madarak csaptak le a vízre, és suhantak el a magasba. Elrepültek a híd felett, aztán el is tűntek. Éreztem őket. Éreztem a híd korlátját - egészen egyé váltam Ren saját világával.

Úgy mesélt, hogy a szeme sem rebbent. Jeleket kerestem, melyek esetleg elárulják - ám ő mindvégig a szemembe nézett - lélegzete egyenletes -, és úgy mesélte az egészet, mintha arról mesélne, hogy reggel lement a boltba egy kis tejért (már megint a tej). Egyszerűen tejért. Semmi tündérszerű. Semmi extatikus.
Elmesélte, hogy egyszer járt ezzel az íróval. Ez az író alkotta meg őt is - és engem is, szerinte. Mert ő egy varázsló. Szeretett volna ebbe a városba egy ilyen lányt, hát beleírt egyet.
- Nem volt valami jó ízlése - mondtam akkor. Nevettem.
- Nem - válaszolta. Ő is elmosolyodott egy pillanatra. - De neki én voltam a zsánere.
Különös szó. Zsáner. Én magam sosem használom.

Az író - akinek a zsánere volt - eljátszatott vele ezt-azt. Egy darabig ő és a művész alteregója szeretők voltak, majd a történet véget ért, és elváltak útjaik.
Hogy is történt? Szeretők lettek, mint a fecske és a nádszál Wilde régi meséjében. Fecske és a nádszál. Akkor egyszer életében alakította ő a nádszálat. Az író talán nem is tudta, hogy kicsoda! Csak így történhetett, különben nem írt volna rá ilyen szerepet! Gyökeret veretni vele az iszapba, bokáig a tóban - nem az ő világa volt. Egy időre, talán. De éjjel is, a sötétben? És télen, a vékony jég alatt? Kezdetben szenvedélyes, de később inkább csak viharosnak nevezhető kapcsolat volt. Hamar véget ért, de a lány nem akarta, hogy kiradírozza őt az élők sorából. Megkérte, hagyja tovább élni. Nem kell neki sok, csak egy lyuk, ahol meghúzhatja magát, és egy hely, ahol mindig rá emlékezhet...

Búcsúajándéka volt számára a híd. Meg persze a folyó! Szimbolikus tartalommal tűzdelve - így mondta.

VI.

Egy éjszakát töltöttem nála. Ismeretségünk harmadik hetében.
- Ha most azt mondanám, gyereket várok tőled, mit szólnál? - kérdezte reggelre virradóra. Ruhástól feküdtünk az ágyában és a szünetjelet bámultuk a tv-ben.
Egész éjjel tárgyalótermes filmeket néztünk, és szinkronizáltunk nagy röhögések közepette. Olyanokat, mint a Petrocelli, meg az Allie McBeal.
- Képtelenség lenne - válaszoltam.
- Azt mondod - kérdezte.
- Persze. Csak pettingeltünk.
Akkor tanultam a szót. Valamikor azon a héten. Ráadásul, amit mondtam, igaz is volt. Semmi nem történt az éjjel.
- Bah, ti és a biológia- mondta dühösen, hasra fordított, lehúzta a zoknim és a sarkamba harapott.
- Most menned kell. A húgom nemsokára hazaér - mondta.
Felcsatoltam az iPodom. Felhúztam a csuklyám a fülesre, és a szüleire sem nézve, távoztam.
- Ugye tudod, hogy semmit nem jelentett nekem ez az éjszaka - szólt utánam a lépcsőfordulóban.
Bólintottam.
- El ne szállj magadtól, csak ezért mondom... - suttogta és becsukta az ajtót.

A húgával és az aktuális barátjával a bejáratnál futottam össze. Egy punkkal támasztották egymást a lépcső korlátjánál. Nyelveik nedvesen ölelkeztek a félhomályban. "Make war not love" - hirdette a punk kapucnis pulcsija. Alatta egy vöröslő "Pro Pain" felirat.
Az egész utat elzárták, a srác karkötőjének szegecsei meg is akadtak a hátizsákomban. "Take around! It's dead" suttogta Trent Reznor a fejemben. Ren testére gondoltam, amit soha nem láthattam akképp, ahogy az anyja világra szülte. Hogy milyen lehet. Tudtam, hogy nem olyan, mint álmomban; legalábbis, az alteste biztos,hogy nem.
A mackó felsőt és a hozzá cseppet sem passzoló szövetnadrágot nem vette le. Csak a kezem engedte valamelyest elkalandozni teste egyes részein. Annyit engedett. Akkor, először és utoljára...

Soha többé nem érinthettem meg a haján és a karján kívül.

VII.

Egy éjjel elvitt a szörny rejtekhelyére.
Kb. négy hete tudta azt a helyet. Szerdán és csütörtökönként járt oda ki. Sötét kardigánt húzott (azt, amelyikben nem sokkal később meghalt), és gumitalpú tornacipőt. Elnyomta a tövig szívott csikket, és megindult a park sűrűjébe.
Csendben kellett lenni. Ostobaság, tudom, hiszen szörnyetegek nem léteznek! De azért csendben maradtam.

Alig egy lépésnyire mögötte lopakodtam az este lehullt levelek közt. Éreztem az illatát. Dió és cigaretta volt.
Az égen egy csapat fehér madár repült délnek. Valami hangot is hallattak. Ren egyszer azt mondta, őt követik mindenüvé, s bár tudtam, hogy ez nem így van, valahol mélyen mégis hittem neki, hiszen találkozásunk előtt, sosem láttam azokat a madarakat. Az író kémei voltak, erről is beszélt, de én szívesebben hittem, hogy szerelmünk tanúi ott fent, nem holmi hídépítők besúgói. Csak arra eszméltem, hogy a hátába ütközök. Féloldalasan megfordult és a tenyerét a számra tapasztotta.
Gyorsabban vert a szívem, mint addig bármikor, eddigi életemben. Mutatóujját saját szája elé tette és lágy "s"-eket súgott felém. Aztán az ujj hegye elhagyta ajkait, és megindult a válla körül - el a füle és hajtincsei mellett, egy alaktalan valamire mutatva.
Donna volt. Fekete farmeringet és nadrágot viselt. A bokrokon túli tisztáson állt.
Táncolt.

S mikor táncolt, a mennyországban érezte magát.

VIII.

Mielőtt elhagyott, azelőtt délután, kettesben sétáltunk a tóparton. Nedves, sárga és piros volt minden. Pocsolyákkal borított ősz. Zizegő, magába révedt, lehúzott boltredőnyökkel, kevés pitypanggal. Nem voltunk egy pár, de azt sem mondhatom, hogy semmi nem feszült közöttünk. Hetekig, minden nap találkoztunk.
Ha tudom, hogy az utolsó ilyen meghitt sétánk, mást mondok! Valami személyesebbet, megindítót. Olyasmit, hogy mióta ismerem, nem félek a haláltól, nem izgat, mi van a világűrön túl. Hogy álmomban már halott voltam, de nem volt olyan rossz. Hogy mikor egy délután gesztenyéket fűzött egy vesszőre, én meg csak ültem mellette, és néztem őt, ahelyett, hogy olvastam volna a magammal vitt könyvet, ráébredtem, hogy ilyesmi lehet az élet értelme. A teljesség. Ha ő nem is erre figyelt; ha nem is érezte ezt más, soha rajtam kívül, és ez csak az én személyes, magánbejáratú ábrándom, akkor is mondhatom azt, érdemes volt akkor ezért élni...
De nem tudtam.
Láttam, hogy gondterhelt, hogy nyomasztja valami. Csak tolta maga előtt a száraz leveleket bakancsával. A víztől azok az orrához tapadtak. Egy csiga egy korhadt ágon sütkérezett a napfényben. Előző este havazott. Akkorra persze elolvadt az egész, csak a parton, a nád között maradt meg egy kevés.
Jéghártya. Keményre fagyott nád. Napsütés. A nyár vége óta bedeszkázott bazársorok. Az utolsó kép, ami hozzáköt.

- Jó most itt - mondtam.

Szavaim számomra is élettelenül hangzottak. Rám nézett, aztán tovább csoszogott a levelesben. Egy kisbusz lejjebb szorított minket az útról. Egyikünk sem szeretett volna egy tócsába lépni, így egész összeszorultunk. Legszívesebben elsüllyedtem volna attól a gyengeségtől, ami akkor erőt vett rajtam.
- Ez a csend - mondtam. - Az első autó.
- Az ott azért vicces - mondta, fel sem pillantva.
- Mi - kérdeztem.
- A kerítés. - Fejével az egyik udvar felé bökött.
Szemetes konténerek csillogtak egy rozsdás drótkerítés mögött. A kerítésen vöröslő lakat, lánccal. Dróttal rögzítve egy tábla: Szemét lerakása tilos!
- Nem értem - mondtam neki.
- A tábla. Az vicces - megállt a kerítés előtt, ujjai megkapaszkodtak a hideg dróthálóban. A bakancsa orrát bámultam. Legszívesebben átkaroltam volna, és szorosan magamhoz vonom; de nem mertem kezdeményezni.
- Miért - játszottam az értetlent.
Fújt egyet. Szeme szikrákat szórt.
- Szemét lerakása tilos. Mire valók akkor a kukák.
Elé léptem. Két kezem magam elé tartottam. Ujjaimmal éreztem a szövet alatt megfeszülő hasfalát.
- Te nem tudod? - néztem rá hitetlenkedve. Hátrébb léptem. Abban a pillanatban váltunk el - örökre.
- Mit? - kérdezte.
Csak a fejem csóváltam.
- Mit? - kérdezte. Valami lanyha érdeklődés ébredt a szemében.
- Hogy kié az udvar... - folytattam. Próbáltam megmozgatni egy kicsit. - Egy Rudi nevű fazoné. Konténereket gyárt. Ilyeneket. Meg kicsiket is. Szűk sikátorokhoz.
- Milyen Rudi?
- Nem mintai - tettem hozzá gyorsan. - Lényeg a lényeg, gyártja is a szemeteseket, meg szemetes cége is van. Szemétszállítás... ebből él.
- És?
- Ezek a legderekabb konténerei. Mikor betöltik az ötödik évüket, szolgálatban, Rudi kitisztíttatja őket, fényesre pucoltatja, majd idehozatja őket egy őszre.
- Minek? - kérdezte sötét tekintettel. Már nem érdekelte a mesém, de folytattam.
- Nyaralni. Tadám! - Széttártam a karom, és körbepördültem. - Nem tehetsz beléjük, mert ők most a szabadságuk töltik! Nem dolgoznak!
Elnevette magát. Halványan.
- Ez elég vicces volt - mondta. Legszívesebben sírt volna. Láttam a szemén.
Vigyorogtam, mint a tejbetök.

Ismét észrevettem egy avarban kúszó csigát.

IX.

A következő (netán velem párhuzamosan tartott) barátja Derek volt. Róla sosem kérdezhettem. Magától nem is említette soha. Ám, ha befutott egy hívás, és mennie kellett, Derek kedvéért rögtön ugrott.
Mindegy is lett volna, ha beszél a kapcsolatukról. Hiszen egyetlen szava sem volt igaz! Sem saját magáról, sem rólam, sem Derekről, az íróról, aki hidakat épít, sem a csupasz testekre gerjedő kalauzról. Semmiről.

Most, itt a magasban, minden olyan csendes. Bal fülemben az iPod dugója. Mennyire szeretném, ha most játszana valami. Ian Brown-t, vagy Sonic Youth-t. De nincs más, csak a folyamatos sercegés. Egymáshoz csapódó papírpohár és híg kávé hangja. "I think I'm paranoid."
- Mi történik - kérdi egy hang a fejemben.
Csak hangosan nyelek egyet.
Ilyen magasságban, semmi nem történik. Sötét van. Madarak köröznek a híd felett. Esőre várnak, mint mi mindnyájan, az elmúlt másfél évben. Fehér madarak. Sehol, semmi csapadék, csak az állandó szél. Háztetőket fúj el, embereket sodor le a hidakról, víz meg sehol. Szárazság. Sötétség. Szél.

Kicsit kijjebb hajolok a párkányon, hogy a város északi feléből is lássak valamit. Belém kapaszkodik egy légörvény, és majdnem kibillent az egyensúlyomból. Zihálva hátrálok, ujjaimmal karomszerűen begörbítve kapaszkodom az érdes betonfalba.
Lassan ugranom kell, de előbb leltározok!
Még nem ugorhatok. Ez a szabály! Előbb az életemre gondolok!
Végigveszem kapcsolatunk állomásait. Még egyszer végigélem fejben a legszebb pillanatokat. Csak mikor már mindent tudatosítottam magamban; nem csak mikor emlékeztem, hanem mikor egy képzeletbeli adattárban rögzítettem is szösszenetnyi kalandjaim, akkor mehetek...
Persze, igazából a veszteségeimre kellene gondolnom. Hogy mennyire elbánt velem a világ. Hogy megaláztak. Kisemmiztek. Vérem vették, és otthagytak a sárban. Megcsaltak, átejtettek, míg végül saját magam ejtettem át! Így szól a szabály: végy búcsút minden Gonoszságtól! Én azonban, inkább rá gondolok. Hiszen, miatta jöttem.

Ő a parkban. Ő a karácsonyi csillagszórók fényében. A híd alatt. Az íróval, a lakásukon.
Hogy volt-e közöttük valami? Az íróval? Kötve hiszem - már ha létezett. A kalauzzal? Ki tudja? Hogy Derekkel? Valami. Valami, ami nem szerelem. Ő húsvér lény volt! Izom, haj és egy magas homlok. Láttam! Megérintettem! Így visszagondolva, lehet... De biztosan nem szerelem. És testi kapcsolatra se szavaznék.

X.

Kedves srác volt amúgy. Mikor a lakásán találkoztunk, kicsit elbeszélgettünk. Előtte éjjel a parkban láttam őket. Mindketten sírtak, de ezt nem emlegettem fel nekik.

Azon az estén, mikor felvitt Derekhez, ő épp elkészült valamivel. Valami titkossal, amit csak neki szeretett volna megmutatni. Bár lett volna valami! A szív fájón dobban, de még így lenne a jobb!
- Ugye, nem haragszol? - kérdezte Ren.
Csak megemeltem a poharam, és esetlen spirált írtam le vele a levegőbe, jelezvén, nincs ellenemre egy kis magány.
Eltűntek a másik szobában, és csak jó egy óra múlva jöttek elő.

De nem gyanakodtam.

XI.

Hideg a szél. Hamarosan kilencet üt az óra. A távolban lustán hömpölyög a Szil. Az abszint elkábít. Ereimben csordogál, lustán, álmatagon, mint egy lassan ölő méreg. Utat rág magának a szívemig, a véremen át. "God is on top of it" mennydörgi lelkem Bowie Pallas Athena-ját. Bennem lüktetnek gyors vonósai. Szívverésem felveszi a szám ritmusát. Már egyáltalán nem olyan nyugodtak a város fényei, mint napnyugtakor. Félek. "God."
Bár hallhatnám! "... is on top of it." De a fülesből csak az egyetemes sistergés hallatszik, és ahogy a nyomozók odalenn zörögnek furgonjukban egy chips-es zacskóval.

Október van. Majdnem egy éve, hogy utoljára láttam. Egy éve halott.
Az ősz az elmúlás ideje. Haldokló fák a sétányok mentén. Feketék. Lelkük vesztettek. Őszintén csúfak.
A folyóra vágynak, vagy hótakaróra. Esőre. Annak szagára. Ismeretlen energiákra, melyek átmossák egész lényüket, és új erővel töltik meg fáradt tagjaikat. Mindent elfedő hópaplanra, hogy alatta gyűjthessenek erőt a harcra!
Leveleiket már rég lefútta a város szennye. Kérgük is gyenge, képtelen ellenállni az urbán környezetnek.
Az emberekhez lettek hasonlatosak. Túlnőtt rajtuk az élet, csak sejtik, hogy van egy titkos szál, mely a mindenséghez köti őket, de nem láthatják. Önsajnálatuk még inkább magukba fordítja őket, így végleg segítőtárs nélkül maradnak.

A szél szárazon söpri csak az utakat. Akkor esett talán utoljára, mikor Rent utoljára láttam...

XII.

Nem követtem. Egyszerű véletlen volt, semmi több, hogy még egyszer találkoztunk. Szélcsendben. Eső előtt.
Széttárt karokkal álltak, egymástól alig fél-félméternyire, a híd korlátján kívül. Nem ismertem meg őket. Nem is kerestem a hasonlóságot. Láttam a sziluetteket, de nem foglalkoztam velük. Túlságosan kitöltött a zene, és egy film emléke, amit Ren húgával láttam. És a gondolat, hogy attól is lehet Rennek gyereke, hogy csak feküdtem mellette, órák hosszat, és Petrocelli-t és Allie McBeal-t szinkronizáltunk, mikor egyszeriben csak felém fordult, és belenyúlt a nadrágomba, és nem mondott semmit, nem kérdezett, csak megsimogatta a combom, kihúzta a kezét, és hangosan nevetett azon, hogy idegességemben a Petrocelli helyett Putricsellit mondtam véletlenül...
Némán haladtam el mellettük, nem szóltam. Akárkik lehettek volna, és én soha nem kerestem magamnak a bajt.
Kilencet ütött az óra. Hatalmas nyikorgás kíséretében, felvonták a hidat.

- Szóval? Mit szólnál? - kérdezte, alig egy héttel az utolsó esténk előtt.
- Mihez?
- Ha gyereket várnék tőled... - kérdezte. - Örülnél?
Egy cigarettát vett elő, és rágyújtott. Mélyet szívott a Marlboro-ba, és benyomta a Pixies-t a lejátszóba.
- Amennyire egy ilyen hírnek örülni lehet. Igen, örülnék - mondtam.
Kicsit várt. Hosszan, karikákban eregette a füstöt. Közelebb hajoltam - bár nem szerette, ha hozzáértem -, a dió illatát keresve, de csak a füstből sikerült benyelnem egy hatalmasat.
- Miután elmentél, kicsit még simogattam magam, és felnyomtam magamba két ujjam... - mondta. A hangja kiábrándult volt, és amolyan távolba révedő.

Fájt, ahogy ezt mondta. Nagyon.
"God is on top of it" - suttogtam el magamban.
"That's all"

XIII.

Véget ért egy szám. Felém tódultak az utca zajai.
Viharkabát szélei csapkodtak a szélben. Azt a hangot hallottam meg! Aztán a csobbanást. Az elsőt.
- Én, Galamblelkű Derek, Őneki ajánlom magam!

Milyen kedves srácnak tűnt. Még aznap este is, mikor engem a nappaliban hagytak, és kettesben zárkóztak el a külön kis világukba. Nem tudom hogyan, de rögtön felismertem a hangját.
Csak álltam döbbenten, háttal a jelenetnek. A csendbe hirtelen belehasított a Die Eier Von Satan. Kinyomtam a zenét.
- Várj!
Az ő hangja volt. Viharsebesen pördültem meg.
Mint akkor, egyszer a híd alatt. Mikor azt mondta, hogy Iggy Pop szar, én meg vettem a melegítő felsőm, és hazaindultam. Ugyanaz a hangszín, az a hangsúly. Aggódó. Törődő. Féltő. Érzed, hogy baj van. Valami nagy baj. Nem akkora, hogy beleroppanna a világ! Épp annyi, amit még azért a szív is elbír. Várj!
Annyi volt azt mondani, ne menj, mint utánad szólni, ne ugorj! Várj?

Ilyen egyszerűen élte volna meg a dolgokat? Utólag sokat töprengtem ezen. Minden öröm egyforma öröm, és minden veszteség csak egyszerű veszteség lett volna számára? A jó, az jó, az édes meg édes? Elejteni egy gombóc fagylaltot és szakítani a fiúval, aki a csillagokat is lehozná neki, egy érzést válthatott ki? Így élt? Így remélt?

XIV.

Fellépett a korlátra. Ő volt! A hátamban éreztem a tekintetét.
- Én...

Ha nem teljes a szertartás, át sem lépheti a túlvilág kapuját?
Hallottam, ahogy a két test belecsapódik a vízbe. Együtt ugrottak. Izmaim megfeszültek, állam az égnek szegtem, és a szemem, beleszúrtam a sűrű éjszakába.
Az Élet Színháza. Csak egyetlen mozdulata van az embernek, mely lehet akár halálos is. Őrült sarokigazsága e romlott világnak. Tett vagy tétlenség. Győzelem, avagy bukás.
Mozdulni, létemnek teljes tudatában, szemrebbenés nélkül! Felnyitni az üresség kelyhét, s megpillantani önmagunk, motyogva, reszketeg a sötétség mélyén... és épp a megfelelőn cselekedni.

Észre sem vettem egy darabig, hogy egy negyedik alak is kuporog a korlát tövében. Öngyújtója lángja árulta el. Elég volt egyetlen szikra, hogy szemem felé kényszerítsem a távoli csillagok helyett.
Még kétszer kattintotta el a gyújtót, majd miután cigarettája ezek után sem kapott lángra, átlendítette magát a korláton, és ugrott.
Nem mozdultam érte. Nem nyúltam.
Apró légörvények kapták fel a hídra sodródott leveleket. Hosszú cseppekben, ritkásan, esni kezdett.

Jó lett volna akkor valami zenére ébredni. A Strokes-ra, az Ash-re, vagy Iggy-re. Valami elég hangosra, ami kiszakított volna ebből a bénultságból. A Cry for Love-ra gondoltam és a bokrok leveleire tapadt cseppekre, aztán olyan zenére, amit soha nem szenvedhettem, csak a szívem egy sötét sarkában pumpálta a vért körbe-körbe, zsibbadt ereimben. Valami elektronikus trapp-trappra, mint egy felhúzható elemekből készített vándorcirkusz, mely végigmasíroz a hídon, a maga sajátos, vörös-kék színvilágával. Elől a fakisfiú, hasához pánttal erősített dobbal, mögötte a cirkuszigazgató, utána a torz táncosnők, vadállatok ketrecei, és lakókocsik, míg a szem ellát. Törpék, tűznyelők és akrobaták. A sor végén, gólyalábakon szédelgő, vézna fabohócok, tűzijáték és... az az egyenletes tamtam, a mélység bugyraiból áthallatszó basszusok, és az éles cinek.
Az egyik pillanatban még állapotosnak hiszed, egy élettel a saját ágyékodból, a következőben már kettőtökért rohansz, mint egy eszét vesztett bolond! "Take around! It's dead." Kattant valami. A szív és az agy tekervényei közt egy titkos kapcsoló.
Áthajoltam a korláton és keresni kezdtem őket a sötétben. Eső hullott a nyakamba. Hármukat láttam. Lassan tempóztak egyhelyben.
- Huhú! - rikoltotta az egyikük, és diadalittasan csapkodta tenyerével maga körül a vizet.
- Hát nem csodálatos!
Ott volt. Egyben és sértetlenül. Hogy is árthatott volna neki a víz? Hisz annyira imádta.
Az egyikük lebukott a víz színe alá, el is veszítettem szem elől. A másik odaúszott hozzá, egész közel. Annyira, hogy csak két elmosódott fekete korongot láttam a mélyben, melyek körvonalai metszették egymást.
Még hallottam egy darabig a hangját. Nevetett. És gügyögött, mint egy boldog csecsemő. Csuromvizes, megnyúlt ujjú kardigánjával csapkodta a vizet. Aztán egy másba kapaszkodtak, és elhallgattak.
Szerettem volna közelebbről látni az egészet. Hogy eldönthessem ölelkeznek-e, vagy épp végezni készülnek egymással. Akaratlanul is jeges kezeket képzeltem nyakukra. A másik jeges kezeit. És mosolyt az arcukra. Felhőtlen, túlvilági mosolyt. Gyermeki, a világ borzalmaival mit sem törődő mosolyt. Aztán összezárult fejük felett a víz, és többé nem mozdultak.

Ennyi volt.

XV.

Másnap mindenütt erről cikkezett a sajtó. Harmincan vesztették életüket az öngyilkos akció során.
Nem első alkalommal fordult elő. A felbujtónak ezúttal sem akadtak a nyomára. Semmi nem maradt utána, csupán pár áldozat naplóbejegyzése egy angyalszerű lényről, aki Ezekielnek nevezte magát.
A címlapok nagyban, fekete csíkkal a sarkukban közölték le a harminc fiatal iskolai tablóképét. A negyedik sorban ott ült Ren is, borzas hajával. Pengevékony szája semmi érzelmet nem közvetített a külvilág felé. A szemével is valamerre befelé révedt - már akkor is nagy kupac titok volt az a lány. Ujjammal végigsimítottam a képen, és aznap, egész éjjel sírtam
És láttam egy zokogó kalauzt is a pályaudvaron, aki még a jegyek kezelése közben sem tudott mindig megálljt parancsolni a könnyeinek.

XVI.

Elüti a kilencet az óra. Felgyorsul a lélegzetem. Hangos nyikordulások közepette felvonják a ölő felett a hidat. Ő is szaporábban szedi a levegőt. Úgy intéztem, mikor kimásztunk a párkányra, hogy én legyek közelebb az ablakhoz. Ez nagyon idegesíti.
Sokáig bujkált előlem, de végül megleltem! Mély lélegzetet vesz, és imára kulcsolja a kezét.

Ő is a Szörnyeteg rejtekhelyére járt leselkedni. Csak a véletlenen múlt, de találkoztunk. Gondolom Ren hozta el ide, ahogy egykor engem is. Egy év sem telt el, és újabb jelölteket gyűjtött a szektájába. Ezúttal Donnára is megpróbálta kivetni a hálóját.


- Megérkezett már? - jelentkezik be az egyik nyomozó. Hangja halk és aggodalmaskodó.
- Elég hideg van - suttogom magam elé, majd kihúzom a rádió dugóját.

Donna ma már szabad. Nem gyűlöli magát. Legalább is, nem annyira, hogy véget vessen az életének. Követtem Ezekielt, Donna rejtekhelyétől az ő rejtekhelyéig. Onnan a többiek lakásáig. Beépültem. Beszálltam a játékba. És most itt vagyunk!
Ugrásra készülünk.

Ezekiel hátrébb lép, a falhoz simul.
- Nem várunk tovább a többiekre - mondja. - Ketten ugrunk.
- Ugorjunk együtt.
Nem válaszolok neki. Felém nyújtja a kezét, de én elhúzódom. Visszanyomom a rádió zsinórját.
- Hogy mondtad?
- Együtt - ismétli el. - Ugorjunk együtt! Csak így segíthetünk a világon. Add a kezed!
Hátra lépek. Be az ablakon, és lehúzom magam után a kart.

Rendőrcsizmák talpaitól visszhangzik a lépcsőház.


XVII.

A bokor, mint egy levelekkel kirakott bölcső ölel.
A szörny rejtekhelyén vagyok.
Aprókat lépdel jobbra-balra, szerelmesen nyújtja tömzsi karjait a Hold felé. Ide jövök ki, ha Renre emlékeznék.
A temetőben nem látogatom. Egyszer jártam csak a sírjánál. Annyira szomorú lettem ott! Jobb itt. Nézni Donna táncát, és azt képzelni, Ren az, csak a testüket egy éjjel tényleg elcserélték, és most így létezik, ebben az alakban.
Meg soha nem szólítom. Csak nézem, s mikor ráun a pörgésre, és haza indul, cigarettára gyújtok, s várom, hogy a keserű füst mellé dió illatát sodorja felém a szél...

Még nem szavaztak erre az alkotásra

Alkotó
Regisztrált:
2006-05-21
Összes értékelés:
440
Időpont: 2007-09-08 11:20:06

Ne haragudj, hogy félbemaradt az értékelésem...most folytatom. Döbbenetes vagy, ahogy néhány felvillanó képpel ilyen nagyon egészet tudsz alkotni. Ahogy már mondtam, hidegrázós. Nem találok rá jobb kifejezést. Azon a részleten egyébként nagyon sokat gondolkodtam, annyira közelinek érzem magamhoz.... Nagyon örülök, hogy végül befejezted ezt a novellát.

Köszönöm az élményt! Igazán!
macs
Alkotó
Regisztrált:
2007-04-10
Összes értékelés:
467
Időpont: 2007-09-07 22:28:55

Nem is szeretném, ha más Napvilágosok is fojtogatnának. Egyszerre elég egy is!

Köszönöm, hogy elolvastad! Kuvik
Szenior tag
Gyömbér
Regisztrált:
2007-01-11
Összes értékelés:
3797
Időpont: 2007-09-07 20:14:29

Szia Kuvik!

Elakadt a lélegzetem. Itt a Napvilágon ilyen hatással senki írása nem volt még rám.

Gy.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Legutóbb történt

történetmesélő alkotást töltött fel Üveggolyó címmel a várólistára

Ötvös Németh Edit bejegyzést írt a(z) időutazás a b osztállyal című alkotáshoz

Ötvös Németh Edit bejegyzést írt a(z) határtalan hit című alkotáshoz

szilkati bejegyzést írt a(z) Örök illat című alkotáshoz

inyezsevokidli bejegyzést írt a(z) határtalan hit című alkotáshoz

inyezsevokidli bejegyzést írt a(z) Tíz lépés című alkotáshoz

szilkati bejegyzést írt a(z) Mária/Epilógus című alkotáshoz

szilkati bejegyzést írt a(z) Mária/Epilógus című alkotáshoz

Klára alkotást töltött fel Örök illat címmel

Klára bejegyzést írt a(z) Mária/Epilógus című alkotáshoz

Ötvös Németh Edit bejegyzést írt a(z) határtalan hit című alkotáshoz

inyezsevokidli bejegyzést írt a(z) határtalan hit című alkotáshoz

Szem Eszkör alkotást töltött fel A buta kis birka címmel a várólistára

Ötvös Németh Edit bejegyzést írt a(z) határtalan hit című alkotáshoz

Kőműves Ida bejegyzést írt a(z) Voks-sokk című alkotáshoz

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2019 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)