A kortárs művészet nagy falat, és - valljuk meg - néha kissé rágós is. Előfordul, hogy az embernek kellő kitartásra, elszántságra és éles metszőfogakra van szüksége ahhoz, hogy fogyasztásra alkalmassá tegye. Különösen igaz ez talán a színház- és táncművészetre.
Kétségekkel telve, nem túl bizakodón léptem át a MU Színház küszöbét, mely intézmény köztudottan a kortárs művészet egyik jelentős gyűjtőhelye. Olyan atmoszférába csöppentem, amely magával ragadott, lampionok szűrt fénye keveredett karakteres kávéillattal, s egy pillanatra megfeledkeztem róla, hogy miért is vagyok itt. Aztán visszaráncigáltam magam az adott térbe és időbe, hogy ismét Tiago Guedes-re összpontosíthassak, aki miatt érkeztem. Tudtam róla, hogy ő egy portugál táncos, aki egyszemélyes darabjaival (mert rögtön kettőt is elhozott nekünk) a kortárs táncművészet élvonalában van, és a szakma, fiatal kora ellenére nagyon megbecsüli, és elismeri munkáját. Szkeptikusan, lassan lépkedtem fel a lépcsőn, és elfoglaltam helyemet a harmadik sorban.

Um Solo - ember tárgyakkal és azok nélkül

Sötétség. A színtéren semmi, fekete padló, oldalt fekete függönyök, hátul fehér fal. Besétál egy fiú. Fiatal, arca, mint egy maszk, nem árul el érzelmeket. Az üres térbe mozdulatokat varázsol. Fekszik, rohan, lépked, hajlong, tép, húz, simít, mindezt teljesen egyedül teszi, körülötte nincs semmi. Eleinte beigazolódni érzem azt a bizonyos rágósságot, csak nézem a mozdulatait, érteni próbálom. Tapogatózom, de nem. Aztán megtörténik. Hirtelen jelentések rohannak meg minden irányból, visszapörgetek, újranézek, de közben folyamatosan figyelek, nehogy valamiről lemaradjak, nagyokat bólogatok magamban, és a darab közepénél elégedetten dőlök hátra, hogy: "Ja kérem, én ezt értem!" Felállítok egy kedves kis kompozíciót látottakról és jelentésükről, melyben gyönyörű képzettársítások által látni vélem a születést, a hitet, a vallást, a rejtőzködést, a meztelenséget, a kiszolgáltatottságot. Látok egy embert, aki végigjárja az életet, alszik, ébred, tevékenykedik, maszturbál, táncol: létezik. Kitárulkozik, küzd, végül pedig meghal.
Éppen kezdeném unni (hiszen mi jöhet még a halál után? - gondolom naivan), mikor furcsa dolog történik. Kivonul, majd rövid zene után ismét be, és néhány percig igazán nem értem, hogy miért kezdte elölről a darabot, aztán egyik pillanatról a másikra tudatosul, hogy mi történik itt. A mozdulatok pontosan ugyanazok, mint az imént. De már nincs egyedül. Tárgyai vannak: két szék, néhány újságpapír, ragasztószalag és olló, damilok és festékszóró. Hétköznapi dolgok. Hamar kiderül, hogy amit eddig komoly és mély tartalomnak hittem, valójában egy hatalmas kép létrehozása összeragasztott újságpapírból, és szemeteszsákokból; ám ez sem a megszokott módon történik: az újságokból hegy lesz, a zsákokból vízesés és folyó, ő maga pedig hol híd, hol fuldokló, hol gyenge, hol erős.
Arra gondolok, hogy a zsenialitásnak nincsenek határai, hiszen mit jelentenek a mozdulatok? Mit jelent az ember tárgyak nélkül? Hogyan lehetséges, hogy néhány perccel korábban annyira biztos voltam a dolgok jelentésében, aztán mindent átértelmezett néhány általános használati tárgy? Ezekre a kérdésekre nem kell válaszolni. Hiszen már ott rejlik bennük a magyarázat: minden egyes embernek más lesz a válasza rájuk, mindenki önmagából merít, jelentéseket gyárt, játszik velük, majd elveti őket, és újakat teremt, ahogy tette most Tiago Guedes.

Materiais Diversos - anyagértelmezgetés

Az előző darabon fellelkesülve foglaltam el ismét helyemet a nézőtéren. Hasonlót vártam, azt reméltem, az Um Solo értelmezési módszere - már ha egyáltalán beszélhetünk itt adekvát módszerről - segítségemre lesz ez esetben is. Tévedtem.
"Hogyan vagyok képes valamit még mindig koreográfiaként azonosítani?"- teszi fel a kérdést önmagának Guedes, és a darab során ennek megválaszolására törekszik. Központi szerepet ezúttal néhány papírzacskó kap, melyek mind rejtenek valamit: egy órát, egy almát, egy ollót, egy kazettát és filceket. Feltárul a lehetőségek kimeríthetetlen tárháza, nincs állandóság, minden változó. Az anyag jó néhány különböző értelmet nyer, avagy, ha nagyon le akarjuk egyszerűsíteni: mire jó egy papírzacskó. Persze ennél jóval többről van szó. Álomról, melyben az ember kis papírfiguraként fejest ugrik háza tetejéről; egy egyenletről, melynek egyik változója egy alma, a másik pedig egy üres kazetta; táncról, amely nem létező zenére történik; hajléktalanná válásról, papírral takarózásról, emberi sorsokról. Egy képről, amit a tükörben látunk, és ami ezerféle lehet. Csupán nézőpont kérdése. A végkövetkeztetés hasonló, mint az Um Solo esetében: nem gondolhatjuk, hogy egy anyag csak egyetlen dolgot jelenthet. A lehetőség adott, a néző fantáziájára van bízva mindennemű értelmezés.