- Dobj! - szólt a tündér és lerakta a férfi elé a kockát.
- Nem! - kiabált a férfi. A tündér kiszedte szitakötős hajtűjét frizurájából. Hosszú, fényes, szőke haja a vállára omlott. Megrázta a fejét, hogy minden hajszál a pontosan kimért helyére kerüljön, aztán odalépett a férfihoz.
- Ha nem dobsz, lehetőséged sincs, hogy visszakapd őket. - mondta, és megcirógatta a férfi arcát. Az megfogta a kockát, egy kissé felemelte, majd elengedte. Meg sem rázta.
- Oh! - kiáltott fel a tündér - Elsőre hatos? Szerencsés fiú... - és a férfira mosolygott.
- Most mi lesz? - nézett a férfi haragosan a tündérre.
- Hogy mi? Az majd kiderül. Még nincs vége a menetnek. Most én jövök. - láthatóan jól szórakozott a férfi idegességén. Megfogta a kockát, rákacsintott játszótársára és puhán eldobta az apró játékszert.
- Minő véletlen... - kacagott a túszára. A férfi szíve gyorsan vert. Balját ökölbe szorította és jobb kezével dobott.
- Négyes. - szólt megelőzve a tündért.
- Többet néztem ki belőled. - mondta és kecsesen megtámasztotta az állát a kézfején. Baljával dobott. - Elmondtam mi lesz azzal, akit nem nyersz vissza? - a férfi nem akarta tudni, de csak annyit mondott:
- Nem.
- Ezt a menetet én nyertem - mutatott hosszú ujjaival a hat kis pöttyre. - A feleséged tehát a rabszolgám. Azt kell tennie mostantól, amit én mondok neki. - a tündér csak mosolygott, de a férfi kezébe temette arcát. - Ne szomorkodj, őt ugyan már nem kapod vissza, de még van két fiad!
A férfi haragosan ránézett és így szólt:
- Ki vagy te, te boszorkány? Még ennyi szíved sincs?
- Drágám... te nem ismersz engem. - szólt nyájasan és csak mosolygott - No, mi lesz? Dobj.
A férfi dobott.
- Hármas - szólt a tündér csalódottan, aztán hosszú festett körmeivel megpöckölte a kockát. Az nagyot fordult és ismét hatost mutatott.
- Te csalsz! - ugrott fel a férfi. A boszorkány intett, hogy üljön le.
- Örülök - súgta és csókot lehelt túsza arcára - hogy észrevetted... Jobb később, mint soha, nem igaz?
- De hát...
- Sss... Az élet nem igazságos, a halál még annyira sem, drágám... - szólt együtt érző arckifejezéssel, de a szemében együttérzésnek nyoma sem volt. Majd látva a férfi értetlen arcát hangosan felkacagott. - Ugyan szívem! Egyszer meg kell halni... Fel a fejjel.
A férfi meg sem várta a felszólítást. Dobott.
- Na végre... - fakadt ki a tündér - hatos. Nem gondoltam, hogy ilyen nehezen megy majd.
A tündér is dobott.
- Hatos. - sziszegte a túsz. Hirtelen elöntötte az arcát a vér. Felugrott és felborította az asztalt.
A gonosz tündér odalibegett hozzá és leültette. Átkarolta hátulról és a fülébe súgta:
- Nyugodj meg. Már csak két menet. - A férfi eltolta magától a szépséget és megkérdezte:
- Kettő?
- Kettő. Egy a fiadért, egy érted.
- Értem?
- Igen. Téged is fogva tartalak, ha nem nyered vissza magadat.
- Hát akkor folytassuk. - mondta most már elszántan a férfi és fogta a kockát. - Négyes.
A tündér persze hatost dobott. A másik már oda sem figyelt arra, hogy a tündér elmondta neki: elvesztette a fiait is és már csak a saját életét mentheti meg.
Megint fogta kockát és eldobta. Az végiggurult az asztalon, elkezdett pörögni. Végül megállt.
- Egyes... - mondták egyszerre a tündérrel.
- Szegény drágám. - mosolygott villózó szemekkel a szép boszorkány. A férfi nem várta meg, hogy ő is dobjon. Kinyújtotta két kezét. A szépség intett pálcájával és a két kézre nehéz lánc fonódott. Odalépett a játék veszteséhez és végigsimította az arcát. Aztán kinyitott egy ajtót a falból. Az ajtón túl vak sötét volt. A férfi nem várt. Rögtön besétált a sötétségbe, hogy megkezdje hosszú, keserves éveit a gonosz tündér, a szép boszorkány rabszolgájaként.