16. fejezet
Ne menj el, Tyr!

Tina abbahagyta a nevetést, és elindult Antonia felé. Tyr továbbra is a földön feküdt, de már magához tért, és figyelte a démont. Látta, ahogy Antonia felkapja a fejét, mikor Tina kinyitotta a ketrec ajtaját, és hallotta, ahogy ezt mondja neki:
- Most már a te kívánságod is teljesül!
- Gyere csak, legalább kitépem a szívedet! Ami Tyr-nek nem sikerült, az majd nekem fog!
- Miért gondolod azt, hogy egyszerű halandó létedre le tudsz győzni engem, mikor egy istennek sem sikerült?
- Mert én hiszek benne, hogy le tudlak győzni! Egy halandó, ha az életéről van szó, képes az utolsó lobbanásig küzdeni, mert nekünk csak egy életünk van!
- Ne várd, hogy meghatódjam rajta!
- Várja a Halál!- mordult oda a lány, majd ugrott, közvetlen közelről ököllel belevágott a démon arcába, és Tyr mellett termett. A démon bólogatott, majd elismerően mondta:
- Vildkatt! (=vadmacska)
- Köszönöm az elismerést!- morogta a lány gúnyosan, de nem vette le a szemét Tyr-ről, aki nagy nehezen megpróbált felülni.
Antonia segített neki. A hadisten mikor ült, elővett egy kést, és a megforduló démon szívébe dobta, mondott néhány csendes és halk szót, mire a démon rángatózni kezdett, testébe villámok csaptak, felsikoltott egy velőtrázó sikollyal, majd elporladt.
- Úristen!- suttogta a lány, majd a sebesült Tyr felé fordult.
- Antonia, figyelj rám egy kicsit! Hozd ide a földről a kést!
- De miért?
- Ne kérdezz, kevés az időm!
A lány odahozta a kést, Tyr pedig intett, hogy üljön vele szemben. Mikor a lány is letelepedett, Tyr belenyúlt az egyik, még vérző sebébe, arca eltorzult a fájdalomtól előredőlt, majd véres ujjával felrajzolta a Teiwaz-t a lány homlokára, aki nem szólt semmit, és úgy fogadta, mint egy áldást.
- Minden hatalmamat elvesztettem, de egy dolgot nem vesztettem el! A Teiwaz hatalmát, amit most át fogok adni neked!
- Köszönöm, a bizalmadat!- suttogta könnyes szemmel a lány, és felnézett. Ebben a pillanatban Tyr arca ismét eltorzult, és a lány legnagyobb rémületére ráncosodni kezdett.
- Tyr! Egek! Te... elvesztetted a halhatatlanságodat is!
- Igen, így van. Meg fogok halni, de előbb átadom neked a tudásom, és a hatalmam. Te vagy mostantól az örökösöm.
Azzal a lány homlokára helyezte a tenyerét, néhány halk szót szólt, és a tenyere alatt a lány homloka felizzott, felkiáltott a fájdalomtól, testét görcsök rohamozták meg, fázott, de ugyanakkor melege is volt. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire abbamaradtak a kínjai, és a férfi elvonta a homlokától a kezét. A Teiwaz a homloka közepén narancsosan izzott.
- Jól áll!- állapította meg a férfi, ám aztán ismét eltorzult az arca és ismét öregedett tíz évet. Antonia mondani akart valamit, ám Tyr egy kézintéssel elhallgatatta, és folytatta a mondandóját.
- Eljött számomra is a Ragnarök, megígérem, hogy visszajövök, de türelmesnek kell lenned!
- Mikor?
- Elmegyek, hogy visszaszerezzem a hatalmamat attól az átkozott démontól. Nem tudom, mikor térek vissza, de visszajövök, a vérszerződésünkre esküszöm!
- Nem akarom, hogy itt hagyj, hallod?
- Nincs más választásom.
- Mi lesz, ha sose térsz vissza?
- Ne mondj ilyet! Visszajövök, ebben biztos lehetsz! Most pedig eljött a legnehezebb része a dolognak.
- Micsoda?
- Meg kell ölnöd engem!
- Én legyek a gyilkosod? Ilyet nem kérhetsz tőlem!
- Nem a gyilkosom, hanem az orvosom leszel! Nem akarom, hogy végignézd, hogyan öregszem meg! Kérlek, könnyísd meg a Halál dolgát, és segíts átmennem a másik partra!- szólt, majd a lány kezébe adta a kést.
- Nem tudom, megtenni! Képtelen vagyok megölni téged!- zokogta a lány.
Tyr ekkor előre dőlt, és megcsókolta a lányt, de közben magába döfte a kést. Felnyögött, és a lány is rémülten vette észre, hogy véres lett a keze, és érezte, ahogy a meleg, isteni vér végigfolyik a kezén, és lecsepeg a földre.
- Köszönöm!- súgta a fülébe Tyr, aztán visszahanyatlott a fal mellé.
- Miért tetted ezt Tyr? Miért kényszeríttettél erre?
- Ha jó harcos akarsz lenni, nem szabad mindig meghátrálni az ölés elől. Azon kívül nem illik megtagadni egy haldokló utolsó kívánságát!- mosolygott pimaszul a férfi.
- Ha visszajössz, ezért még számolunk! Ezért még alaposan megverlek!
- Állok elébe!- mondta a férfi, majd ismét fel akart ülni, ám az elvesztett vér, vitte az erejét is, és nem sikerült. Érezte, hogy itt a végállomás, ezért megfogta a lány kezét, és ezt mondta:
- Isten veled, kislány! Jó volt veled dolgozni, és örülök, hogy megismertelek! Vigyázz magadra, és még találkozunk!
- Ne menj el, Tyr! Maradj még, kérlek!
- Eljött az idő, nem maradhatok!- szólt a férfi, majd megsimogatta a lányt.
Antonia rémülten nézte, ahogy a férfi szemében kihuny az élet tüze, a szeme fennakad, és sóhajt még egy utolsót, majd a keze lehanyatlik, teste pedig eldől, mint a zsák. Vége volt mindennek. Hitetlenkedő pillantással nézte a földön heverő halottat, és óvatosan megrázta.
- Tyr! Tyr!- szólongatta, ám a nagy hadisten nem mozdult többé. Az utolsó élő Áz isten is úton volt Hél birodalmába.
A lány zokogni kezdett, ráborult a férfi hűlő tetemére, és megtörten, a sírástól csukladozva mondta:
- Édes, drága Tyr! Egyetlen testvérem! Édes hadistenem!