Csontos ujjával még visszanyúl a nyár,
utolsót sóhajtja a meleg.
A fákon még zöld levél ringatóz,
de én látom ím a közelgő telet.
És egyre sárgább lesz a néma táj,
s hullik sárga eső.
Arany ruhában jön a ősz felém,
a könnyeket csaló
s lelket ölelő.
És én... a múló jelen hajósa,
pihenek a révben árbocom behúzva.
Nincs most idő menni, megáll minden szó;
s a ködbe kiáltván hangom visszatér.
Nyugodt most a köd s alatta a tó,
minden gondolat sikoltva elvetél.
De engem egy dolog nyugodni úgyse hagy,
szívem kalapál ha reá gondolok,
kinek neve véset hajóm orrán,
visszhang tegerek fölött
s hegyek ormán.
Reá gondolok, de nem tudom ki ő,
csak hinni szeretném, hogy létezik,
és szeretni tud egy őszbe fordult lelket,
ha szerelmek hamvai mérgezik.
Ősz fák között ülve,
gondolataimban némán elmerülve,
száraz szemmel siratlak.
Volt egy, ki végre szeretett,
őszintén, szívből nevetett,
s puha kanapé még puhább ölén
létével ölelte létem.
De eltűnt az a fény.
Még láttam utána is,
hogy égbe emelték szőke angyalok;
láttam, hogy egy fényes réten andalog.
Az én lelkem pedig minden sóhajnál
kietlen vidék kőútján csavarog,
hol minden szürke,
és köd fedi be
a szürke füvet,
a sötét követ.
S holdfény nélküli mély éjeken
elszaladt emlékeddel az életem.
Ám ősz van, minden más most,
eljött a kérdések ideje.
S én kérdem: Lesz-e még vajon
oly lány, kinek szeme
játszik boldogan, égőn, nevetve
rommá, porrá tört szívemmel?
Vagy meghasadtam, mint egy zsák,
melyből elfolyik minden búzaszem?
Lehet-e hasznos, ha boldog nem lehet
véletlen született életem?
Fonom fonalam, s minden méterét,
hogy tiszta legyen, könnyel mosom le.
De könnyem egyszer elapad majd,
s akkor mit teszek?
Akkor hová leszek?
Nincs már sok időm, ha jön még valaki,
s rengeteg időm van, ha nem jön senki.
Félek, átkozott a lelkem,
hogy minden csillogástól,
giccstől mentes kincsem
soha nem lelem.
Visszanyúlt a nyár s megérintett,
a remény zöld levele énekelt;
de oly rövid volt az, oly múlandó, mint egy
pillangó, kinek tábortűz fölött
a szárnya leégett.
Most hajómban ülök, köd a tengeren,
sárga levelek hullnak mögöttem.
Hajóm nem moccan, orrán már más a név,
szép betűkkel írva:
Végtelen kétség.