mint tenger formálja a hullámot
emberi létünk feltűnik az állandóságból
feltornyosul
ágaskodik és az egekbe tőr
játszik "valósat"
féktelen-vidámat
tombolni kész és pusztít szüntelen
mint a meleg és hideg
szüli meg a szeleket
úgy mozgatjuk a mozdulatlan Végtelent
simogatunk
kacéran susogunk
sebeket ejtünk
és sebeket kapunk
megjöttünk és elmegyünk
mikor és miért
senki nem mondja el nekünk
fénytelenné válnak az egymásután-napok
ahogy telnek az évek
már mosolyt is egyre ritkábban kapok
mint az őszi nyirkos hajnalok
hideg köddel burkol a jövő
itt hagyott a múltunk
és emlékekbe szédült az idő
mint a pont rejti magában a végtelent
szemünkbe gyűjtjük a maradék fényeket
elsimul a partokra szaladó hullám
eltűnik a vízbe bukó tűz
és haldoklik valahol bennünk
az a nyughatatlan lélek
ami még most is hajszol
most is előre űz
pedig léthullámunk is partra ért
és végig száguldott az élet homokján
már nem rohan
már nem pusztít
szétterül és visszafelé csordogál
elveszik majd a végtelen létezésben
egyéni életünk
de ki tudja...
talán sok most formálódó hullámnak ismét
a részei lehetünk