Sötét selyem leple tömi
tájkép vastag rámáját ki
belefojtva fényes arcát
csillaghulló napnak végén
nyugvó Zenit magas egén
Nadír dala hogyha csillan
sötét éj tűz-dala koppan
e napfényes este fáján
ellenlakó gömb világán
rohanva úszik a távol
közelebb a néma tájtól
ide hol csont szájak hada
recsegve űz koldust tova
bükkfa nyirkos est-árnyába
levéltelen koronába
melyben váltóáram folyik
érckábelek sínpárjában
messzi el a csillagokba
hol az ég s a föld ölelik
egymást lapos Horizontba
körbe-körbe karikába
ameddig a szél csak elfut
ólom szárnyába ólom jut
dobbanó hang-madarának
éjszurok tükör-csőrébe
a sajt-Holdat melyben tartja
és felvonít rá a kutya
borzos szőre bolhás nyaka
összevérez bolhával mind
falka-tűzzel ugatnak kint
tág mező szűk ketrecében
egy csillagot lenn a vízben
mintha megváltás jőne el
koporsószeg csörrenéssel
puhaléptű macska surran
sötét szemmel az avarban
levelek közt úszik a hang
nem kondul a lélek-harang
kiknek holt szimfóniája
nem fénylik már fenn az égen
ahonnan csillagok árja
zuhan vertikális fénnyel
és az ellenlakó pontban
világító csillag lámpást
elmozdítja a világba
zengő kutyák ugatása.