Csendes volt a tó, az erdő hallgatag,
köd takarta a fákat.
Mint dal a szívben, lombok közt a szél
megvadulva vágtat,

elfut, a hegytetőn megpihen lihegve,
s ha a gallyon fennakad,
cibálja, húzza, tépi mindet egyre,
remegve kéri, hadd legyen szabad.

Hajszálaim közé, álmos alkonyatkor
aranyport szór az ég,
majd bíborra festi a tájat, úgy tekint rám,
nem fogok sírni még.

Hóvihar dúl, kavarog meg nem állva,
egyszerre szomorú, fagyott,
s megyek tovább, lépteim egymásutánja
dobogja: ma minden otthagyott.

S ha minden elveszett, akkor is visszatér
ha hajladoznak a tölgyek,
pihenj meg te is némán a hegy tetején,
s nézd a völgyet.