Vége!
A történet léte
elsorvadt...
Bámulom a hófehér
hattyúkat,
kecsesen a vízen
ringatóznak.
Bájuk elbűvöl...
Idilli a légkör,
a víz köré fonódom,
feljajdul a fájdalom.
Csillámló habok!
Ó de szépek vagytok!
Rád gondolok...
Elárvult sziklakövön
magányosan kuporgok,
s várom, erősen vágyom,
hogy a csoda
odavarázsoljon.
Most!

Árnyként mögém osonj,
semmit se mondj,
csak némán állj ott,
érezzem az illatod,
megsimítson mosolyod.
Most akarlak, most!
Mikor szívemben az ok zokog...
- lassan a halál is bekopog -
Oh, de iszonyatosan,
mily' kegyetlen erővel vágyom,
hogy a ropogó kavicságyon
körvonalad kirajzolódjon!

A csodát hosszasan vártam...
A lemenő nap sugarában
sem láttam semmiféle körvonalat...
s egy pillanat alatt
az alkony rám borította
a selyem fátylat,
a nem létező varázspor elillant,
a Most Tegnappá lett,
s immár Holnap sem lehet...