HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 1

Online vendég: 12

Tagok összesen: 1848

Írás összesen: 47188

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

szekelyke
2018-11-05 11:10:04

Szülinaposok
Reklám

Prózai művek / regény
Szerző: BödönFeltöltés dátuma: 2007-10-03

Anyuka és a szellemek 2.

E L S Ő S Z I N T




AZ Ö R D Ö G N E M A L S Z I K


I.


Katasztrófák felé sodródtam.
Pedig a nap remekül indult, s remekül indult az első év is, kezdő évem a Jászcsákói Mezőgazdaság Tudományi Egyetem Mezőgazdasági- és Erdészettudományi Karán.
Korán keltem aznap, első nap volt a karon, nem akartam elkésni.
Lezuhanyoztam, s fürdés közben megnéztem jól a testemet a fürdőszoba falán lógó nagy falitükörben.
Izmosnak találtam magam. Jóképűnek.
Bekentem a bőröm valami illatos finom testápolóval, felöltöztem, s kimentem a konyhába, hogy a tejeskávét elkészítsem.
Fiatal voltam és erős.
Gyorsan sikerült.
Vajaskiflit ettem hozzá. Aztán vállamra kanyarintottam a tasómat, becsaptam magam mögött az előszobaajtót, s elindultam a vakvilágba.
A város forgalmas, különösen reggel.
Leszálltam a troliról, átvágtam az úttesten a végállomáshoz. Akkor állt be a szerelvény.
Az utasok kiözönlöttek a nyitott ajtókon.
A peronon újságait lengetve rikoltozott a hírlapárus:
"Reggeli hírek, a reggeli hírek! Friss hírekkel a Reggeli Hírek"
Az árus egy öreg nő volt, nagy hanggal.
Mesélték róla, hogy sok évvel ezelőtt, így kínálta ugyanott a lapot:
Szabad Nép, Magyar Nemzet! Szabad Nép, a Magyar Nemzet! Szabad nép a magyar nemzet?"
Bevonták egy időre, de most újra itt volt, újra harsogott: "Reggeli hírek! Legfrissebb hírekkel a Reggeli hírek!"
Sárga falevelek közt gázolva előre törtem az első kocsiig. Magam elé engedtem néhány önérzetesen lökdösődő utast, aztán magam is beszálltam. Lezöttyentem egy bozontos üstökű elhanyagolt külsejű egyén mellé. Ez volt Bubu.

-Bubu vagyok, -mondta kezet nyújtva, - de figyelem: nem vagyok zsidó!
A túloldalon egy buzi ült. Átnézett hozzánk, nyájasan mosolygott.
-Nem vagyok zsidó, -ismételte meg Bubu, mert én egy kukk, annyit sem mondtam erre az önvallomásra. A buzi vihogott.
-Semmi bajom a zsidókkal, -nyugtattam meg. -Nekem van egy jó-csomó zsidó cimborám.
-Azér gondolják, hogy zsidó vagyok, mer horgas az orrom, vastag a szám, gyapjas az üstököm, -mentegetőzött Bubu.
-Nem érdekes, -legyintettem rá. -Az se számítana, ha az volnál.
-De nem vagyok az!
A téma égő volt, már nem csak a buzi, de a többi utas is minket nézett. Ki kellett találnom valamit. Új mederbe kellett terelnem a beszélgetést.
-Elsős vagy te is? -kérdeztem gyorsan.
-Naná, -mondta.
-Hányas csoport?
-Tízes?
-Tízes? -ugrottam nagyot ültömben. -Én is a tízesbe lettem beosztva. Jaj de jó!
Böfögött és durrantott egyet. Térdére húzta elnyűtt bordó szvetterét, hogy eltakarja farmerja rongyait. -Nagyon jó, -hehegett. -Részemről a szerencse. Majd sokat sörözünk a Baross tanszéken.
A vonat ment tovább, de elég unottan tette. Minden állomáson megállt. Az állomásokon újabb és újabb utasok szálltak fel azok helyett, akinek le kellett szállniuk. Nem volt igazságos. Nem volt méltányos, azokkal szemben, akik már utaztak, s nyugalomban akartak vonatozni. Egyre többen szorongtak a fülkében, mert rendre többen szálltak fel, mint ahányan le. Egy kövér, fokhagyma-szagú öregasszony Bubu mellett sóhajtozott: "jaj a lábam, jaj a lábam". A szerelvény rázott, rángatott, ahogy a váltókon áthaladt, és ez a nő, minden egyes lökésnél tüntetőleg Bubunak dőlt.
Újdonsült cimborám felnézett rá, azután engem vett szemügyre. Körülményesen felállt és rém udvarias hangon megkért, cseréljünk helyet!
Az asszony felháborodva szuszogott. Az egyik utas felszisszent. Egy másik, aki talán ponthegesztő lehetett a gyárban, elharapott egy szitkozódást.
Rézsút szemből, az ablak mellől harminc körüli tag kászálódott ki, degeszre tömött barna aktatáskával a kezében. Csak a könyökvédő hiányzott karjáról, hogy kiköpött beamter legyen a Sóhivatalból. A tag átadta a helyét az öregasszonynak. A buzi felnézett az újságból, csóválta a fejét és vigyorgott. A nő leült, elhelyezkedett nagy körülményesen. Bubu a puncikról kezdett értekezni, előadását latin nyelvű közbeszúrásokkal fűszerezte, legalább is én azt gondoltam, latinul beszél. Nagy szakértőnek tűnt, erogén zónákat emlegetett, "G" és "K" pontokról magyarázott. Sínen voltunk éppen, hogy közös nevezőre jussunk a témában, nem sok hiányzott, hogy ez bekövetkezzen, amikor is, a következő megállóhoz érve hamariban felugrott, s maga után ráncigálva engemet is, az ajtóhoz furakodott.

-Menjünk autó stoppolni! -kiáltotta, -és az induló szerelvényről, egy elefánt könnyed bájával a peronra tottyant. Sietve követtem, ideje volt igyekezni, a kerekek egyre gyorsabban kattogtak.

Jó negyven percet lengettünk az országúton Kemenes-Mária és Békási telep között, de nem akadt kapás. Elunva a mulatságot, ittunk a restiben egy korsó sört, s felszálltunk a következő szerelvényre, ami kifele ment. Az előadás végére meg is érkeztünk az Egyetemre, és a nagy előadó előtt kivártuk a szünetet. 9-kor kinyílt az ajtó és az első ember, aki kijött rajta, az aktatáskás tag volt a vonatról. Először azt hittem ő a tanár, de rögtön rájöttem tévedésemre, mert tréfásan hasba boxolt, és bemutatkozott. Elsős volt ő is, zöldfülű, akár csak én és a Bubu. Béres Eleknek hívták, de az évfolyam, később a Véres Elek névvel ruházta fel, mert minden második szava az volt: "bocsánat, de ez véresen komoly."

Szervetlen kémia következett. Előkerült egy bodros hajú lány három szivaccsal és elkezdte a táblát törölni. Először a pirosat használta, ez a szivacs vizes volt. A piros után a zölddel is végignyalta, a tábla még mindig fénylett. Hátrébb lépett, meggusztálta, egyenletes-e? Bólogatott, tetszett neki, amit addig elvégzett, s dörgölni kezdte a fekete felületet a fehér szivaccsal.

-Szivacs Kati, -vihogta maga elé Elek. -Ez véresen komoly...

A kémia tanszék professzora maga a Cirkuszigazgató volt. Kezében karmesteri pálcával dirigálta végig az előadást, bravúros nagyvonalúsággal jutott el a savaktól a lúgokig, a lúgoktól a szénhidrogénekig. Úgy tűnt egyetlen lendülettel felfalja és kiköpi elibénk az egész szervetlen kémiát. Ugráltatta Szivacs Katit, aki törölt és törölt, módszeresen használta különböző színű szivacsait.
Bal oldalamon, két üres hellyel odébb, hosszú hajú szőke lány jegyzetelt, sebes kézzel írta a képleteket egy nagyalakú kockás füzetbe. Amikor egyszer szünetet tartva rám pillantott, szóltam hozzá.

-Milyen volt szőkesége, nem tudom már.

Grimaszt vágott, kiöltötte a nyelvét.

-Nagyon eredeti. Jobbat nem tudsz kitalálni?

Így ismerkedtem meg Szűz.urvával, pontosan ilyen szerencsétlen körülmények között.

A gyenge kezdés után, el nem tudtam volna képzelni, hogy egy év, két hónap és hat nap után pont ebbe a lányba leszek majd szerelmes, pont ez kell majd nekem, életre-halálra, de, hát ki lát bele a jövőbe? Ha beleláttam volna, már az első szünet után leköltözök a kakas-üllőről valahova az első sorba. Bubu látta és hallotta mi történt közöttünk, dörmögött és hümmögött magában, a fejét csóválgatta.
Matematika előadás következett, egy nagybajuszú, pirospozsgás adjunktussal.
Végigaludtam.
Mit nekem a matematika?
Mire való az?
Amikor véletlenül felébredtem, s felnéztem, a tábla már tele volt képlettel, de amit az adjunktus úr felírt az mind, mind a középiskolás anyag ismétlése volt, kisujjamban volt az egész.
Ekkor kezdtem csak venni magamat, hogy körülnézzek.
Közel száznyolcvan ember ült a lelátókon, félkörben a tanári pulpitus előtt, de ez a száznyolcvan szinte elveszett a hatalmas amfiteátrumban. Kötött ülésrend, mint a moziban, vagy a színházban, az egyetemen nem létezett, így hát mindenki oda ült, ahova akart. A padsorokat hézagosan a hallgatók tarka csoportjai díszlelítették. Akik elől ültek, buzgón jegyzeteltek, akik hátul, azok meg buzgón aludtak. De alig ültek az első sorokban néhányan. Hiába, no, a matematika nem az a tantárgy, ami ébren tartja az érzékeket.

A következő napokban, hetekben lassan-lassan, lépésről lépésre felfedeztük az egyetem főépületét. Bejártuk a hosszú, boltíves folyosókat, megcsodáltuk a tanszékek üveg-szekrényeit a kiállított szemléltető anyagokkal, a bonyolult folyamatábrákat és sok egyéb más tudományos marhaságot, amit látni lehetett. Egy természettudományokkal foglalkozó múzeum kismiska lett volna a mi egyetemünkhöz képest! Az a sok kitömött állat, a rókától kezdve a tengerekben élő tintahalig! A lepréselt gyomnövények! Ásványok és kőzetek hosszú tömött sorban! Termesztett növények sokasága, őszi búza, kukorica, tavaszi árpa, zab és lucerna a falakon. Szédült bele az emberi elme. A folyosókat járva többször is eltévedtünk, felmentünk valahol egy lépcsőn, lejöttünk máshol egy másikon, és igazán-komolyan, azt se tudtuk, hol vagyunk.
Barangolásaimon általában Bubu volt hűséges kísérőm, Egyszer-egyszer Főrend is csatlakozott elegánsan ősz fejével, de volt olyan alkalom, hogy egyedül mentem felfedezőútra.
Két-három hét telt el így.
Kezdtem megismerni a hatalmas, kastélyszerű épület zegét-zugát.
Az egyik nap Szép Piroskával futottunk össze a baloldali szárny egyik lépcsőházában, fölfele tartott ő is.
Dolga nem volt, csellengett akár csak mi.
Mondtuk neki, jöjjön velünk.
Nem kellett sokat fűteni.
Igent mondott.
Elértük a második emelet lépcsőfordulóját, itt találomra bementünk a folyosóra. Fogalmunk nem volt, hova fogunk kilyukadni. Az Állattan tanszék üvegszekrényei előtt találtuk magunkat. Ott voltak a halak, a madarak, a hüllők, a rágcsálók, az ízelt-lábúak, s mind az összes kollégáik.
A rétisas előtt megálltunk. Megborzongatott a látvány. Ha ez egyszer ezzel a csőrrel, ezekkel a karmokkal elkap valakit, ahhoz az Úristen legyen irgalmas!
A folyosó homályos hűvös csendjében félelmetesnek tűnt a hatalmas, kiterjesztett-szárnyú madár.

-Aszongyák, van itt valahol az épületben egy uszoda, -szürcsögte Bubu. -Megkereshetnénk, mit gondoltok?
-Tőlem! -mondta Szép Piroska. -Fenn van vagy lenn?
-Ha én azt tudnám!

Egyetértettünk abban, ha már egyszer fenn vagyunk, nézzünk körül először fenn. Követtük a folyosó ívét. Elhagytuk a tanszékvezető rezidenciáját a fényes réztáblával: dr. Laczkóffy István egyetemi tanár, ez volt a réztáblán, megint szekrények következtek, gázló-madarak, hüllők. Templomban sincs nagyobb csend úrfelmutatáskor, mint az épületnek ezen a részén délelőtt fél tizenegykor. Tovább mentünk. Balkéz felől lépcsőházat vettünk észre. Vajon hová vezet? A folyosó jobbra fordult. A falakon feltűntek a Talajtan Tanszék kristályai, kőzet-mintái. Az ablakokból az udvarra lehetett látni. A keleti szárnyban voltunk, iránytű nélkül is rájöttem.
Megálltam az egyik szekrény előtt. A köveket mindig szerettem. Koromfekete telér bámult rám az üveg túloldaláról, pókháló-szerű arany mintázattal. Földbe gyökerezett a lábam. Micsoda pompa, micsoda gazdagság. Senki nem őrzi ezeket a szekrényeket? Elfáradtunk, amíg végiglábaltunk a Talajtan Tanszék előtt. Megint lépcsőházhoz értünk. Na, most, fölfele, vagy lefele?

-Lefele, -mondta Piroska, és előre sietett.

Követtük Piroskát.
A fordulóban az ablakból üveg-kupolát láttunk, nem tudtuk, mi lehet az, pedig az I. számú, vagy más néven nagy-előadó hagyma kupoláját láttuk.
Mentünk lefelé.
Újabb forduló.
Folyosó, ajtó.
Hol vagyunk?
Tovább.

Tovább...
Kikötöttünk az alagsorban. Fejünk felett csövek, vezetékek. Behatoltunk az egyetem titokzatos föld alatti labirintusába. Síri csönd vett körül minket. Én mentem elől, mögöttem Piroska, Piroska mögött Bubu.
Vajon feljövünk-e innen élve? -futott át a fejemen.
Össze-vissza kanyarogtunk, átmentünk szűk, félhomályos átjárókon, visszataláltunk a fő-folyosóra, legalább is azt gondoltuk, oda találtunk vissza. És egyszer csak, ebben a szövevényes alvilági sivatagban megéreztem a víznek a szagát, azt a szagot, ami mindig megcsapja az ember orrát, ha belép egy uszoda előcsarnokába.
De Bubu is érezte már!
-Megvan! -mondta az ő különös, lelkendező modorában. Ormótlan tánclépésekkel elibénk került. Medve fejezi ki örömét így, ha szamócára lel a bozótosban.
Vasajtó előtt álltunk. A szagok onnan szűrődtek ki.
Bubu a kilincsre tette a kezét, de még habozott. -Gyerünk, -bíztattam. Óvatosan lenyomta, és benyitott. Utána furakodtunk. Kicsiny előtérben találtuk magunkat. Két pad. A padok fölött fogas. A fogason ruhák.
Hangok szűrődtek ki belülről, jellegzetes uszodai hangok: vízcsobogás, nevetés, kiáltások. Az ólóm-üvegen átsejlett egy alak, egy másik kergette, aztán két csobbanás hallatszott gyors egymásutánban, s az alakok eltűntek.
Egymásra néztünk. -Bemegyünk? -kérdezte a Piroska tekintete. -Bemegyünk? -kérdezte a Bubu tekintete.
-Miért ne? -mondtam vállat vonva. -Ez egy uszoda. És ha ez egy uszoda, akkor oda mi is bemehetünk.

Megálltunk a medence szélén, a keskeny járókán. A vízben hárman kergetőztek, két lány és egy fiú. Anyaszült meztelenek voltak mind a hárman. Jó fél perc is eltelt, amíg észrevettek, hogy ott állunk.

-Mit álldogáltok ottan, -kiáltott ránk az egyik lány, aki most háton tempózott. -Gyertek fürödni. Király a víz, de komolyan!

Egyikőnk se válaszolt, csak meredtünk befele, mint három nagy rakás szerencsétlenség.

-Elsősök vagytok, ugye? -kérdezte a másik lány, s kikönyökölt a medence szélére, kétlépésnyire tőlünk.

-Első évesek vagyunk, -mondta Szép Piroska. -És tik? Tik hányad évesek vagytok?

-Harmadévesek, -válaszolt a srác, a lány helyett. Ö is odaúszott. -Vetkőzzetek le. Kint, az előtérben letehetitek a ruhákat. Csak csukjátok má' be az ajtót, mer kimegy a meleg!

Bubu harákolt, de visszanyelte, ami feljött. Csak remélni mertem, hogy így tesz majd. Ismertem Bubut. Borzalmas lett volna, ha beleköp az uszoda kék tó, tiszta tó vizébe. Volt rá esély, hogy ezt fogja tenni.

-Meg tudná mondani kérem, hogyan, milyen feltételekkel lehet használni az uszodát, -kérdezte, távolságot tartva. -Hogyan, milyen feltételekkel lehet jegyet venni, avagy bérletet váltani?

A levegő megállt a kérdéstől a teremben. A szőke lány három erőteljes tempóval visszaúszott hozzánk, s ő is kikönyökölt a barna mellé. A harmadévesek olyan arckifejezéssel bámulták Bubut, mint valami furcsa csodabogarat.

-Bezsongtál? -szólt oda a barna Bubunak. -Hej, te, mondd csak! Helyből vagy ekkora nagy marha, vagy nekifutásból?

Szótlanul menekültünk visszafele az alagsori folyosókon. A kanyarban, ahol a lámpa égett, egy pillanatra megállt Bubu. Iszonyat tükröződött a szemében, ahogy ránk nézett, ijesztő volt az arckifejezése.

-Paráznaság! -kiáltotta dörgő hangon. -Szodoma és Gomorra. Fúj.

Piroskára pillantottam. Szerettem volna tudni, ő hogyan vélekedik a látottakról. A lány közvetlenül mellettem állt, fölém magasodott 190 centijével. Arca halvány volt a pislákoló fényben. Mosolygott, de nem szólt semmit.

-Undorító, -lovalta bele magát Bubu. -Nincs ezekben semmi szeméremérzet? Levetkőznek egymás előtt? Mutogatják a gusztustalan szőrös izéjüket, mintha...mintha...

Piroska mosolygott. Megérintette a karomat. -Menjünk. Tíz perc múlva üzemtan előadás lesz, szeretnék bemenni rá. Érdekel az üzemtan

Még nem szavaztak erre az alkotásra

Szenior tag
Bödön
Regisztrált:
2007-01-05
Összes értékelés:
8032
Időpont: 2007-10-04 17:10:49

Köszönöm! Örülök, hogy elolvastad. A folytatásban majd kiderül, ha van türelmed és kedved végigolvasni, hogy vannak-e tényleg szellemek, kísértetek és boszorkányok. Akitől hallottam a történetet, állítja igen, vannak, de hát tudod, hogy van, messziről jött ember azt mond, amit akar!
Szia: én
Alkotó
Antonia Alessandra Atlantas
Regisztrált:
2007-01-22
Összes értékelés:
198
Időpont: 2007-10-04 14:46:21

Tetszett, gratu!

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Legutóbb történt

szilkati bejegyzést írt a(z) Jose Martinez vitorlázós történetei 4. című alkotáshoz

oroszlán bejegyzést írt a(z) Éhes gyermek című alkotáshoz

Bödön alkotást töltött fel Jose Martinez vitorlázós történetei 4. címmel

Hayal bejegyzést írt a(z) A szerelem hét napja című alkotáshoz

Hayal bejegyzést írt a(z) Életünk, halálunk... (Ennyi?) című alkotáshoz

Árvai Emil bejegyzést írt a(z) Életünk, halálunk... (Ennyi?) című alkotáshoz

Árvai Emil bejegyzést írt a(z) Életünk, halálunk... (Ennyi?) című alkotáshoz

szilkati alkotást töltött fel A veréb és a varjú címmel a várólistára

Hayal bejegyzést írt a(z) Szerethető... című alkotáshoz

Hayal bejegyzést írt a(z) Fekete lombok alatt című alkotáshoz

Hayal bejegyzést írt a(z) Titkos út című alkotáshoz

Hayal bejegyzést írt a(z) Október című alkotáshoz

Hayal bejegyzést írt a(z) Éhes gyermek című alkotáshoz

Hayal bejegyzést írt a(z) Majmok hajója című alkotáshoz

efmatild bejegyzést írt a(z) Szállj el, szállj el... című alkotáshoz

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2018 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)