HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 2

Online vendég: 9

Tagok összesen: 1848

Írás összesen: 47182

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

szekelyke
2018-11-05 11:10:04

Szülinaposok
Reklám

Prózai művek / regény
Szerző: BödönFeltöltés dátuma: 2007-10-06

ANYUKA ÉS A SZELLEMEK 4.

III.


Ebéd után lementem a könyvtárba. Magam sem tudom, mi vezetett akkor oda. Tanulmányaimhoz azon a napon nem szükségeltetett szakkönyv, egyelőre hanyagoltam a tanulmányokat. A könyvtárba a földszinti nagyfolyosó felől lehetett bejutni. A legmegdöbbentőbb, legelragadóbb szeglete volt ez az Egyetemnek. A súlyos tölgyfaajtó, az átlátszó halványsárga ólomüveggel, amelyen átragyogott a belső fény! A templomi csend odabent. Suttogás, csosszanó léptek. Szerettem a könyvtárban üldögélni, újságot olvasni, nézelődni. Elbűvölt Tojáspipi nyakának finom íve, kedvtelve szemléltem karcsú testét, ahogy jegyzetei fölé hajlik. Falusi Lány keblének finom pihegése, Szép Piroska érzékien hosszú combjai a túlsó sarokban hab volt a tortán. Ó, hányszor csodálkoztam rá titokban Szűz.urva alig leplezett bájaira. Lili derékig érő, kibontott fekete hajára, bájos kisfiús arcára! Akárhányszor láttam Lilit, mindig újra meg újra beleszerettem, s az őrületbe kergető lángolás mindaddig tartott, amíg be nem lépett az olvasóba Piroska, s el nem haladt székem mögött olyan érzéki közelségben, hogy szinte érintette vállamat gömbölyű csípője.
Azon a délutánon mindketten ott voltak a könyvtárban, mindketten a megszokott helyükön ültek: Lili szemben velem, a túlsó asztalnál, Piroska hátul a sarokban.
Az ablakokból az udvarra lehetett látni, hullott az első, korán jött hó.
És ekkor elhatároztam magam.
Döntésre kell jutnom ma.
Ez így nem mehet tovább.
Sorsot húztam. Kitéptem a gyakorló füzetem közepéből egy lapot, kettészakítottam, az egyikre ráírtam azt, hogy "Piroska" a másikra meg ezt: "Lili". Összehajtogattam a fecniket, s egyik markomban az egyikkel, másik markomban a másikkal, a hátam mögé rejtettem ökleimet. -Na most! Életem dől el! Együgyű kis kiszámolót skandáltam suttogva: apacuka fundaluka...
Kijött a jobb kéz. Megnéztem a cédulát. Lili neve volt ráírva!
Kitéptem egy másik lapot, s magam elé tettem az asztallapra. Felkaptam a tollamat. Most rögtön írok neki. Most rögtön meg kell tudnia, mit érzek iránta.
Főrend jött be ezenközben, leült Lilienn mellé. Kihúzott derékkal, mintha kardot nyelt volna, várta a könyvet, amit kikért, hogy kihozzák az asztalhoz.
Főrend némiképp megzavarta köreimet azzal, hogy szívem választottja mellé telepedett, néhány perc elteltével azonban megnyugodtam, a lány, tanulmányaiba belefeledkezve rá se hederített a magas méltóságra, a magas méltóság tisztesen ősz fejére.
Intettem Főrendnek, kitüntetően széles mosollyal válaszolt. Félelmem elillant.
Papírra vetettem az első szót: "Drágám!"
A neheze azonban csak ezután jött. -Ó, ha olyan szépen tudnék fogalmazni, mint a Főrend, vagy a Bubu? -vívódtam magamban. -Istenem, Istenem.
A kérdés az volt, költői legyek-e, vagy inkább szókimondó? Hogyan fogalmazzak én, aki nem tud fogalmazni? Mit írjak neki, amivel meghódíthatom a szívét?
Költői nem lehettem, tudtam magamról, ha ilyesmivel próbálkoznék, beletörne a bicskám. Marad akkor hát a pórias próza.
Rövid töprengést követően így folytattam a levelet:
"Drágám, őrülten szerelmes vagyok magába. Mióta megláttam imádom. A tereplovaglásokon mindig maga mögött vágatatok, mert egyszer elbűvölt szélben lobogó fekete haja. Nem tudok tovább várni. Szükségem van Önre. Lehetne ma éjszaka?"
Még egyszer átfutottam, amit írtam, és összehajtogattam a papírlapot.
Miért magáztam a levélben Liliennt?
Mert, ...mert...eredeti akartam lenni. Azt akartam, hogy szíven üsse az üzenet, s a komor tartalomhoz, egy kibontakozó nagy szerelem nyitányához ezt a formát tartottam a leginkább megfelelőnek.

Fel se nézett, amikor a cédulát letettem az asztalára.
Ott hevert kihívóan fehérelve a jobb könyöke mellett.
Légy szárnya sem zizzent a teremben.
Főrend mélázott, még mélázva is szörnyen méltóságteljes volt.
Nem bírtam elviselni a feszültséget. Elsétáltam előre a pultig. Magam sem tudtam, mit teszek. A keresőre ráírtam egy könyv-címet, azét a könyvét, amit Anyukánál láttam: "Praktikák", s átadtam a könyvtáros-nőnek. Szenvtelenül maga elé kotorta, bólintott. A bólintás azt jelentette, üljek csak vissza nyugodtan a helyemre, majd előkeresteti, s majd kihozzák.
Amikor visszatértem, s átpillantottam Lili asztalához az első pillanatban két dolog tudatosult bennem. Az egyik az volt, hogy Főrend már megkapta a könyvét, de ennek nem volt jelentősége. Ám a másiknak annál több!! Lili könyöke mellől eltűnt a cédula!!!
Az ezt követő percekben néztem én mindenfele, csak oda nem, ahol a Lili ült. Bámultam az ablakon kifele a hóesésbe. Néztem a polcokat a könyvekkel körben, a mennyezet stukkóit. Egyszer aztán mégis odapillantottam, s szemem találkozott az ő szeme sugarával. A Lili pillantására gömbvillám vágott belém, elbűvölt, őrületbe kergetett ez a pajzán pillantás! Sötét pillái lecsukódtak, majd újra kinyíltak: igent intett a szemével...
A könyvtár falai leomlottak körben, az egyetem épülettömbje eltűnt. A hatalmas őspark behavazott útjain kergetőztünk Lilivel, meztelenül a hóban. Lerántottuk egymást, belehempergőztünk a puha fehérségbe.
A segéderő térített vissza a valóságba. Mellettem állt. Már másodszor szólt.
-A keresett könyv nincs meg az egyetemen, Uram!
Felálltam. Mit bántam én most a könyvet.
-Jól van, nem tesz semmit.
-Parancsol valami mást, Uram?
-Nem, köszönöm, semmit.
A segéderő eltávozott, Szoknyája harangja bájosan lengett, ahogy tovavonult az asztalok között. Főren becsukta a könyvét. Odaesett a pillantásom, és lebénultam egy pillanatra. A könyv fedőlapjáról a következő cím kiáltozott felém: "Praktikák"
Lili felemelte a fejét, lelógó haját jellegzetes mozdulattal hátra vetette. Hosszan, kutatva nézett át, hozzám. Bólintottam. Meg lett beszélve minden. Ettől a pillanattól kezdve egy pár voltunk. Ehhez kétség sem férhetett.
És, mint a mesében, olyan volt a folytatás! Sétáltunk a hótól roskadozó fák alatt a park úttalan útjain. Lili kezét fogtam, ujjai édes érintésétől megkeveredett a vérem. A ködön átsejlett a királyi kastély csipkés bástyája. Puha lágy takaróba burkolt ez a földöntúli, kristály-tiszta szerelem. Egy magas fenyő alatt megcsókoltam Lilit. Nem volt ez igazi csók, mert mielőtt ajkaink összeértek volna, nevetve elfordította a fejét, ajkaim így csak pirosra csípett orcáját érintették.
-Olyan bolondos vagy Kuk-i! -kiáltotta, és elszaladt.
Szaladtam utána, mint két kutyakölyök kergetőztünk, összetúrtuk a havat.
Amikor utolértem megpróbáltam újra megcsókolni. Kacér nevetéssel az ajkán kitért, de a szemei mindent ígértek ebben a pillanatban.
-Menjünk fel a koleszba, -suttogtam rekedtre váltó hangon.
-A koleszba?
-Igen, a te szobádba!
Megrázta a fejét, fekete hajáról szanaszét szálltak a szikrázó hópihék. Vonat zakatolt el messze.
-Otthon vannak a szobatársnőim!
-Menjünk Anyuka szobájába. Anyukával meg lehetne beszélni...
-Ő sincs egyedül, megjött a másik csaj.
-Menjünk le az alagsorba!
-Az alagsorba? Jaj Kuk-i!
Jaj Kuk-i, jaj, Kuk-i! El se hatolt hozzám, mit beszélt. Erősködtem tovább. -Gyere, gyere, gyere.
A kezénél fogva húzni kezdtem magam után. Vonakodva bár, de követett. Átgázoltunk a hófehérbe öltözött parkon, s kilyukadtunk a vasúti síneknél, túl az állomáson. Váll-magasságú kőkerítés állta utunkat, ez az egyen-kerítés látható mindenfele a vasúti pályatestek mentén, az átjárók közelében. Felmásztam rá, mint a mókus, s a túloldalon könnyedén leugrottam a tetejéről. Lili ügyesen követett. Elkaptam a derekát ugrás közben, ő két kezével a vállamra támaszkodott. Ahogy lecsúszott, megérintettem mellei kemény halmát, nem volt ez szándékos akciózás, de ha akartam volna, se sikerülhetett volna jobban. Kitépte magát a karomból, kacagott és előre rohant. Futottam utána, át a síneken. Éppen elértem, megragadtam a vállát, amikor iszonyatos sivítás hasított bele a dobhártyámba, s előttünk, alig egy méterre, eldübörgött a miskolci sebes. Szél viharzott nyomában. A sokkhatástól néhány pillanatig meg se tudtunk mozdulni, csak álltunk ott bénán a hóesésben, a köddé vált vonat után bámulva.
Lilinek jött meg előbb a hangja.
-Majdnem meghaltunk, Kuk-i! -suttogta cserepes szájjal.
Nem válaszoltam, egész bensőm remegett. Magamhoz húztam, odabújt hozzám, nyakam hajlatába szorította a fejét. Rázta a néma zokogás. Sokáig álldogáltunk egymást átölelve a sínek között, a közeli halálra gondolva, ami az imént megérintett minket. Végül az élet győzedelmeskedett. Hátra vetette fejét, szemembe nézett.
-Nem akarsz megcsókolni? -kérdezte sápadtra gyúlt arccal, szemei csillogtak a könnyektől.
Megcsókoltam, oly puhán, oly könnyedén, ahogy a kishúgát csókolja meg az ember. Aztán elmentünk arról a helyről.

Az Egyetem épületét a keleti szárnynál értük el. Úgy bukkant ki a ködből, olyan váratlanul, hogy szinte földbe gyökerezett a lábunk. Előttünk ásítozott a gazdasági bejárat fekete torka. Behatoltunk oda, kereszteztük, majd továbbmentünk, egyenesen ki, a télbe borult udvarra. Jobbra fordultunk, bokáig gázoltunk a töretlen hóban, elértük az egyes számú előadóhoz vezető folyosó nagy szárnyas-ajtaját. Lélek nem járt arra. Magam után húztam Lilit az alagsorba vezető lépcsőház félhomályába. A fordulót követően, itt már csak pislákolt a fény valahol a hátunk megett, kísérletet tettem arra, hogy újra megcsókoljam, de ezúttal már nem hagyta magát.
-Kuk-i, ne! -kiáltott rám fojtott hangon, ahogy erőszakoskodtam, -elég volt mára.
-Elég? -kijózanodva néztem a szemébe. -Azt mondod elég?!
-Igen, Kuk-i, ne haragudj. -Eltolt magától. -Menjünk fel, kérlek!
Ideje lett volna megértenem, mi zajlik le benne. Hiszen pár perce még ő is a halál kertjének mezsgyéjén billegett! Ideje lett volna megkérdeznem: ő mit akar, de csak magamra tudtam gondolni, önző állat, a vérem tüzelt, a vérem hajtott. A szelíd, lírai hangulatot, amit odakinn éreztem a feltámadás utáni pillanatban, elsöpörte a durva lökésekkel érkező nemi vágy. Bunkó voltam, mint világéletemben. Kefélni akartam Lilivel, most, azonnal, s nem majd egyszer valamikor a távoli ködös jövőben. Meztelen testére gondoltam, ruháitól megfosztva, úgy láttam magam előtt abban a pillanatban, mint délutáni vágyálmomban, a könyvtárban. Ravasz lettem hirtelen és számító, pedig ez ellenkezik természetemmel. Halk, megnyugtató hangon beszéltem hozzá, mintha mi se történt volna. Rávettem, kísérjen el az uszodához. Fűztem az agyát ezerrel: fürödjünk, ússzunk egyet. Arra spekuláltam, testem látványa, pazarul ágaskodó férfiasságom annyira elbűvöli majd, hogy ellenállása gyenge páncélzata darabokra hullik, s teste enyém lesz a medence kékesen tiszta vízében.
Nagy keservesen, támadások és visszavágások után eljutottunk a vasajtóhoz. Lenyomtam a kilincset, betaszítottam az ajtót. Berángattam Lilit és felkapcsoltam a neonokat.
-Vetkőzzünk le, -javasoltam fesztelen könnyedséggel, legalább is, én azt hittem, fesztelen vagyok és könnyed.
A fejét csóválta, kihívóan nézett rám. Most újra ugyanolyan pimasz volt, mint legjobb formájában.
-Fürödj csak, ha akarsz. Én megvárlak itt!
Néma tehetetlen dühöt éreztem, de igyekeztem visszafogni magam.
-Biztos, hogy nem akarsz?
-Biztos.
-Megbánod utóbb!
-Lehet, de akkor sem megyek!
Elfordult, amíg levetkőztem, s úgy maradt, amíg ki nem nyitottam a medencéhez vezető belső ajtót.
-Bejössz? -kérdeztem, a kilincset markolva. -Van benn egy príma műanyag szék, arra leülhetsz. Kényelmesebb, mint itten ácsorogni.
-Köszi, -hárította el a javaslatot könnyed bájjal a hangjában, -inkább itt várok.
-És, ha elfáradsz?
-Nem fáradok. Különben is, itt a pad. Ha akarok, majd leülök.

Jó félórát úsztam dühödten csapkodva a vizet. Kitomboltam magamból a fizikai vágyat, nem maradt más utána, mint ólmos fáradtság és csüggedt csalódás. Összetörve, büszke férfiasságomat alaposan lógatva léptem be az öltöző gyanánt szolgáló picuri előtérbe, ahol Liliann várakozott. Amikor meglátott az ajtónyílásban, félrekapta a fejét, és hátat adott.
-Nos, nagy legény, lehűltél kissé? -kérdezte incselkedve.
Nem volt kedvem viccelődni, némán öltöttem fel vizes testemre ruháimat.
Egy árva szót sem szóltunk egymáshoz, hallgatva mentünk végig az alagsori folyosókon, fel a lépcsőn. Az egyes számú előadó előtt megállt a Lili. Megfogta a könyökömet.
-Kijössz holnap lovag, a tangazdaságba, lovagolni?
-Nem tudom, -mondtam. -Majd még meggondolom.
Egyenesen a szemembe nézett, szembogarában játszottak a fények.
-Én kint leszek, -mondta vidáman, aztán eleresztette a könyökömet, s hátra se nézve felszaladt a lépcsőn. Kacagását vissza csengték-bongták az ódon falak.
Én meg, mint egy dúvad, ki az udvarra, ki a hóba. Bántam is, hogy megtelik a cipőm, átnedvesedik a zoknim. Átvágtam magam a túlsó szárnyig. Ez volt a homlokzati szárny, ebben voltak egyebek mellett az egyetem rektorának tágas termei, a dékáni hivatal, és a Mezőgazdasági Ökológia Tanszék. Keresztül robogtam a hűvös, méltóságteljes folyosón, el a portásfülke előtt, neki a forgóajtónak. Kinn voltam végre a szabadban. Megálltam a feljárón, az ősfa-törzs vastag kőoszlopok között. Imre, a mén nyergéből kemény pillantással állta bősz tekintetemet. Emberek szaladtak el mellettem, egy pillanatra érzékeltem Muszkulusz vézna figuráját, ahogy felhajtott gallérjába bújik. Elmentem mellette, azt se mondtam neki fapapucs. Otthagytam a Herceget behavazva, szemben a fő-homlokzattal. Lesiettem a "Sóhajok Hídjáig", s a kavargó pihék között átkeltem a vasúti pályatest felett a túloldalra. A "Selyemszalonból", ahogy elhaladtam mellette és felette, megnyugtató neszek és illatok szűrődtek ki. Mágnesként húztak ezek a szagok, ezek a neszek. A lépcső alján balra fordultam, s a kocsma ajtóban találtam magam. -Gyere, -mondta egy hang, de ez a hang, ez a hang nem embertől eredt, belső hang volt. Gyakran hallottam ezt a hangot, ismertem őt jól.
Bementem a kocsmába.
Füst volt benn, sűrű, és félhomály. Valami elrepült a fülem mellett, és csattant a falon.
Üvegcsörömpölést hallottam, kiáltásokat.
A pulthoz vonszoltam magam, s kértem egy rumot.
A hátam mögött megint kiabált valaki.
Megittam a rumot, s kértem még egyet.
Kéz nehezedett a vállamra. Hátra néztem, egy csont-részeg fazon imbolygott mögöttem.
Ismét rám üvöltött, nem értettem a szavakat, amiket mondott, de a felcsattanó röhögést körben hallottam.
Lehajtottam a második pohárkával. Az erős ital átjárta testemet, vérem forrni kezdett.
A részeg egy arasznyira a fülemtől tovább üvöltözött. Nyála nyakamba fröccsent.
Megfordultam.
-Pardon, -szóltam oda a furkónak. -Nem méltóztatna kicsikét arrébb fáradni?
-Ve...vere...verekedni akarsz?! -hörögte a fülembe.
Ballal arccsonton találtam, jobbal állon. Ezt a kombinációt még gyerekkoromban tanultam a klubban, ahová lejártam. Összecsuklott, elterült a mocskos, hólétől lucsatos hajópadlón.
-Vigyázz!! -sivította valaki a hátam mögött, s egy ballisztikus íven szálló üveg-korsó a fejemhez vágódott. Egy pillanatra még érzékeltem a kinti világot, megperdülve láttam a kacajra deformálódott rángatózó ajkakat, aztán lecsúsztam szépen én is.


Aludtam.
De nem álom volt ez, hanem valamiféle bódulat.
Álmomban a testetlen hanggal disputáltam. Szelíden beszélt hozzám.
A bizonyítványát magyarázta dirrel-durral. Hittem is meg nem is, amit mondott.
Zsongott a fejem, mintha fejbe vertek volna. Ágy-félén feküdtem, vagy tán tényleg ágy volt, igazi ágy.
Hogy ő jót akart, amikor a sínek közé vezetett. Hogy ő csak azt akarta, hogy a hirtelen halállal szembesülve jobban meg tudjam becsülni az élet értékeit aztán. Csak azt akarta, hogy annyi kihagyás után, nőhöz jussak végre. Azért vitt az alagsorba, hogy jófajta keféléshez segítsen.
Megpróbáltam vitatkozni vele. Mondtam neki mindenfélét, lepergett róla. Azzal éveltem, hogy mindkét dolog a visszájára fordult: nem az életet szerettem meg a vonattal való találkozás óta, hanem a haláltól rettegek még jobban, és a kefélés se sikerült. A hang nevetett.
-Most így érzel, -mondta dagadt-büszkén. -De...várj két hónapot. Várj hármat. És akkor gondold át még egyszer mindkét dolgot. Új vetületek fognak felmerülni, olyanok, amelyek most még homályban vannak előtted.
-Miféle új vetületek? -nyögtem kifele a képemből. -Valami vagy igaz, vagy nem igaz. Valami vagy történik, vagy nem történik. Egy elcseszett kettyintés ezer év múlva is elcseszett kettyintés lesz, akármennyit rágódok is rajta. Lebunkóztak, ezen sem lehet változtatni, megtörtént.
-Nem, -mosolygott rám megnyugtatónak szánt mosollyal, s Bubu-arca volt a hangnak.
Hosszasan vitatkoztunk. Én indulatoskodtam, ő szelíd maradt. -Hiszen, te imádsz verekedni, -suttogta a fülembe. -Hiszen hát, megadatott!
Kérve kértem árulja el, ki ő.
-Én vagyok én, s én vagyok te, -világosított fel.
-Kintről szólsz hozzám, vagy bentről, -firtattam tovább.
Csóválta a fejét. Anyuka-feje volt ebben a pillanatban.
-Nem értelmes a kérdés. -Mi az, hogy kintről? Mi az, hogy bentről?
-A belső énem vagy te? -próbálkoztam újra.
-Az micsoda? -Értetlenül nézett rám. -Nem tudom, mit értesz az alatt, hogy "belső én". Nem jártam iskolába.
Erőlködve felültem a heverőn. A fejem majd szétpattant. Szemügyre vettem a hangot.
-Te vagy az Anyuka?
-Ki más lenne, kis szamár, -nevetett vissza vidáman. -Csakhogy magadhoz tértél. Jól elintéztek abban a kocsmában. Ha nem jár arra Főrend, Nagy Szerszámmal, s Tenyészállattal, megfagytál volna kinn a hóban.
-Tessék? -Még mindig nem voltam teljesen magamnál.
-A bejárat előtt találtak rád, a hókupacban. Arccal lefelé hevertél, isteni szerencse, hogy felismertek.
Visszahanyatlottam és megpróbáltam gondolkodni. -Kivel beszélgetek én most?
-Teszek egy próbát, -ravaszkodtam magamban. -Ha tud válaszolni a következő kérdésemre, akkor a hang ül itt, Anyuka fejjel. Ha nem, akkor Anyuka ül itt, Anyuka fejjel.
-Miért akartam mindenáron kefélni? Na mért? Ezt mondd meg nekem...ha te vagy az...izé...
-Miért...miért. -A hang dallamosan felnevetett. -Miért? Mert te, Kuk i, mindig kefélni akarsz. Ilyen vagy és kész.
És Bubu feje volt a hangnak.
Na, akkor ez sok lett hirtelen. Befordultam a fal felé, legalább is azt hittem, hogy befordulok, és mély kómába zuhantam újra.

Másnapra kitisztázódott a rejtély. Nem volt benne semmi titokzatos. Nem voltak az ágyam körül szellemalakok, nem társalogtam semmiféle misztikus hanggal.
Az történt végül, amit Anyuka elmondott az ágyam szélén ülve, amikor egy percre kitisztulva magamhoz tértem. Pontosan úgy történt minden, ahogy elmesélte. A verekedés után -jelzem én a verekedésre egyáltalán nem emlékeztem- az atyafiak kidobtak a hóba, gondolták, majd csak kijózanodok, s magamhoz térek ott a hideg levegőtől. Nem sokkal ez után arra sétált Főrend és két ivócimborája. Azért sétáltak arrafele, mert tudták, hogy ott van a kocsma, a feljáró tövében, és mert szerettek volna inni valamit a tél szele-dere ellen. Meglátták a véres alakot oldalt, aki nemrég én voltam. Pusztán emberbaráti attitűdöktől vezéreltetve megfordították, s látták ki vagyok, mármint, hogy én vagyok. Összenyaláboltak és felvittek Anyukához a koleszbe. Főrend emlékezett, arra, hogy Anyukánál van egy szabad fekvőhely. Anyuka hideg vizes borogatást tett a homlokomra, és megvizsgálta a zúzódást a bal fülem mögött. Nevetett. -Ki fogja bírni, -mondta Főrend kérdő tekintetére. -A zúzódással egyelőre nem kell foglalkozni. Százhuszonhárom perc múlva bekenem egy kenőccsel, s el fog múlni.
Tenyészállat meg akarta kérdezni Anyukát, hogy miért pont százhuszonhárom perc múlva akar kenni, már a nyelve hegyén volt a szó: "mondd csak Anyuka, mért pont...", de Főrend belefojtotta a szót.
-Haggyad, baromállat. Ha százhuszonhárom, akkor százhuszonhárom. Ő tuggya!!
Később, ez másnap délelőtt történt, befutott Bubu. Vele akkor még nem tudtam beszélni, csak este fele jöttem magamhoz, úgy ahogy. Anyuka az íróasztalnál ült és egy könyvet olvasott. Háttal volt nekem, nem észlelte, hogy felébredtem. Persze nekem halvány lila fókuszom nem volt, mért vagyok én Anyukánál? Figyeltem, s megpróbáltam rájönni a dolgok nyitjára. Esküdni mertem volna, hogy a könyv, amit Anyuka olvas, a "Praktikák", bár szinte semmit nem láttam belőle, csak egy keskeny piros szegély-csíkot Anyuka könyöke alatt. Mintha megérezte volna, hogy fenn vagyok s nézem, egyszer csak hátra fordult hirtelen. Tekintetünk találkozott. Meleg hála öntötte el szívemet, ahogy pillantásunk összekapcsolódott, bár, akkor még fogalmam sem volt arról mért is kell hálásnak lennem.
-Hogy van a nagybeteg? -kérdezte az ő kedves, incselkedő, mély hangján. -Fáj még a fejecske?
-A fejecske? -Fogalmam nem volt, miről beszél Anyuka.
Látta rajtam, odajött az ágyamhoz, leült a lepedő szélére.
-Kocsmázó, verekedő nagylegény!
.Tessék?!
Erre elmesélt mindent még egyszer, legalább is azt, amit ő tudott, attól kezdve, hogy véresre kalapálva összeszedtek, s idehoztak.
Idáig jutva, én is elmeséltem neki az előzményeket, sikertelen próbálkozásomat a Liliennel.
Anyuka kenőcse, amit öt komponensből három percen át kevert, s két órán keresztül állni hagyott, hogy összeérjen, meggyógyított. Aznap este, másnap reggel, délben és vacsora után kezelt a kenőccsel, alaposan bekenve az érintett felületet a fejemen.
A következő nap hajnalán, amikor felébredtem, a zúzódásnak nyoma sem volt.
Halkan, hogy a lányokat fel ne ébresszem, felöltöztem, s elindultam, ki a tangazdaságba lovagolni.

Még nem szavaztak erre az alkotásra

Még nem érkezett hozzászólás ehhez az alkotáshoz!

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Legutóbb történt

ElizabethSuzanne bejegyzést írt a(z) Néma csönd című alkotáshoz

túlparti bejegyzést írt a(z) A hősök őse az ősök hőse című alkotáshoz

túlparti bejegyzést írt a(z) Ugrándozó című alkotáshoz

túlparti bejegyzést írt a(z) Ugrándozó című alkotáshoz

Bödön bejegyzést írt a(z) Jose Martinez vitorlázós történetei 3. című alkotáshoz

Bödön bejegyzést írt a(z) Jose Martinez vitorlázós történetei 3. című alkotáshoz

Bödön bejegyzést írt a(z) Jose Martinez vitorlázós történetei 3. című alkotáshoz

Bödön bejegyzést írt a(z) Jose Martinez vitorlázós történetei 2. című alkotáshoz

szilkati bejegyzést írt a(z) Szállj el, szállj el... című alkotáshoz

szilkati alkotást töltött fel Félelem címmel a várólistára

oroszlán bejegyzést írt a(z) Néma csönd című alkotáshoz

ElizabethSuzanne bejegyzést írt a(z) Néma csönd című alkotáshoz

Kőműves Ida bejegyzést írt a(z) Szállj el, szállj el... című alkotáshoz

Kőműves Ida bejegyzést írt a(z) Szállj el, szállj el... című alkotáshoz

Kőműves Ida bejegyzést írt a(z) Szállj el, szállj el... című alkotáshoz

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2018 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)