HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 1

Online vendég: 12

Tagok összesen: 1848

Írás összesen: 47188

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

szekelyke
2018-11-05 11:10:04

Szülinaposok
Reklám

Prózai művek / regény
Szerző: BödönFeltöltés dátuma: 2007-10-07

ANYUKA ÉS A SZELLEMEK 5.

IV.




Közeledett a vizsgaidőszak. Most már, ha akartam, ha nem, muszáj volt a tanulásra összpontosítani. Ezt tette mindenki az évfolyamon, még a Bubu is. Neki persze külön útjai voltak. Leszállt a vonatról Békási telepnél, fogott egy stoppot, és elment Hatvanba a Széki Marishoz. Ő így koncentrált. Nem lehetett rá követ vetni, a Bubu, az, Bubu. Amikor magunkra maradtunk a fülkében Véres Elekkel, váratlanul megszólalt szemben, barátunk kihűlt helye mellől a buzi.
-Nincs jó idő ma stoppolni, -mondta a buzi.
-Nincs, -hagyta rá Elek.
-Esik az eső, -mutatott ki az ablakon a buzi.
-Esik, -bólogatott Elek. -Ez véresen komoly.
A társalgás elakadt. A buzi talán azt fontolgatta, hogyan folytassa, mert szenvedélyesen vigyorgott.
Elek elővette a jegyzeteit, beletemetkezett. Bejött a kalauz, kérte a jegyeket az új felszállóktól. Minket nem molesztált, mi a végállomásnál voltunk újak, itt már régieknek számítottunk. Kiment dolga-végezetlenül. Odakinn esett. Elképzeltem Bubut, ezt a világ-lustáját, ahogy ott áll a műút mellett a sárban, fázósan összehúzza magát barna esőkabátjában, szakadt csukáját televerik az elszáguldó autók vízzel. Hagytam egyedül elmenni, s ez önvádat okozott. Aztán elfeledkeztem róla, másfelé kezdtek forogni gondolataim. Két név zakatolt homlokcsontom mögött, a Lilienn neve, és a Szép Piroskáé, s két arcot láttam magam előtt, ha egy pillanatra behunytam a szememet. Melyik az igazi? Ki mondja meg? Méket szeressem?
Lilivel sehogyan nem voltunk a havas délután óta. Egyszerűen nem tudtam magamat kiismerni ezen a nőn. Jártunk mi mindenfele együtt, kettesben, vagy társasággal, s amikor együtt voltunk, úgy viselte magát, mintha együvé tartoznánk. Az évfolyamon meg voltak arról győződve, hogy ez így is van, egyedül én tudtam, hogy messze, de messze nincs így. Mert hát miféle kapcsolat az, kérdezem, ahol a lány nem engedi meg a fiúnak, hogy megcsókolja, de urambocsá' még azt se, hogy megfogja a mellét?
A mienk ilyen kapcsolat volt. Néha azt hittem, felrobbanok. Máskor, lehiggadva terveket szőttem becserkészésére, terveket, melyeknek mákszemnyi realitásuk sem volt. Ő lenn ült az első sorban, én fenn a kakas-ülőn. Szünetekben lementem hozzá, beszélgettünk, vagy sétáltunk körben a folyosókon. Karját karomba öltötte, így mászkáltunk mindenfele. De: megközelíthetetlen volt.
Egyszer, egy ilyen alkalommal, elhatároztam magam, hogy nevén nevezem a gyereket. Minek nekem mindig virágnyelven beszélnem?
-Drágám, -mondtam neki, egy üvegszekrényhez támaszkodva, amiben egzaltált formájú paradicsom-mutációk piroslottak, -nem gondol Ön arra, hogy egymásié legyünk?
Magáztam, ez játék volt közöttünk, ama bizonyos, könyvtárbéli levélke óta. Imádta ezt a játékot játszani.
-Mire gondol? -kérdezett vissza incselkedve, s egyenes-szálú fekete haját hátra hajította.
-Mire? -Kiestem a szerepemből. -Mire? Hát arra, hogy mikor kefélünk már végre, a fene egye meg!
Megdöbbenve lépett hátra, majdnem feldöntötte Szivacs Katit, aki arra sietett a lombikokkal.
-Jaj, de durva, Uram!
Belőlem meg kiszakadt a szó: az Isten szerelmére, Liliann...
Töprengve nézett rám egy iszonyatosan hosszú másodpercig.
-Tegnap együtt voltam Tenyészállattal.
Nem jutott el tudatomig a mondat. -Micsoda? Miket beszél ez?
-Keféltem Tenyészállattal.
Egyenesen a szemébe néztem, látni akartam igazat beszél-e, vagy csak ugrat.
-Keféltem Tenyészállattal, -ismételte meg. -Ne haragudj. Muszáj volt.
Még mindig nem jutottam szóhoz. Szárazon nyeldekeltem. Megfordult, s lassan elindult visszafele, amerről jöttünk az előbb.
Két ugrással mellette termettem, megragadtam a karját.
-Muszáj volt, -mondta lehajtott fejjel és ment tovább, kerülgetve a szembe jövőket. -Tudod, néha, mi nők is érzünk néha ilyen kényszert. Az a nap egy ilyen nap volt. Nem számít.
-Lilienn!
-Tessék!
-Ó, Lilienn.
-Mondjad!
-Lilienn, figyelj. Ezt az egészet én nem értem. Ezt most meg kell magyaráznod. Lefeküdtél Tenyészállattal, akit nem is szeretsz, akit nem is ismersz, s nem fekszel le velem, aki viszont szeretlek, imádlak? Miért, Lilienn, miért?
Most már úgy sietett, hogy futnom kellett mellette. Mindketten lihegtünk.
-Válaszolj, az Isten verje meg, mert rögtön megőrülök...!
Elértük az egyes előadó előtti folyosó részt. Nem is folyosó volt az már ott, a lépcsősor alatt tágas előtérré szélesedett. Belebotlottunk kisMuszkuluszba és Tojáspipibe, majd tovább vágtattunk. Lili megállt a bejárat előtt, hátra fordult. Szemét lesütötte, arca pirosan égett.
-Tudom, Kuk i, -zihálta. -Tudom. De a mi esetünk más. Elégedj most meg ennyivel...

Hát így voltam én az én Lilimmel. Vegyes-felvágott dolog volt ez, nem azért, mert Tenyészállat megkefélte Lilit, ilyesmi előfordul, a lónak négy lába van, mégis megbotlik, inkább miattam volt vegyes-felvágott, én voltam az, aki nem volt teljesen tisztába az érzelmeivel, -Szép Piroska ült a libikóka másik végén!

-Esik az eső, -vette fel a beszélgetés elejtett fonalát a buzi. Nyájasan bólogatott hozzá. -Esik bizony. Nem igen jó idő ez a stoppoláshoz.
Elek felpillantott a jegyzetből, ajkai mozogtak, ahogy memorizált. Réveteg szemekkel pillantott át a buzira. -Taraxacum oficiale, -morogta. -Mi is az? Meg kell nézzem.
Otthagyott minket, visszasüppedt, egy öltést se szégyellte.
A buzi cecegett: cccccccc! Rossz idő van ma.

A vonat megállt, néhányan leszálltak, mások fel. -Tessék kérem vigyázni, az ajtók záródnak, hallatszott a peron felől. Sípszó harsant, elindultunk. Gurult hátra minden, az ázott emberek, a padok, a szemetesláda és a főépület a bakterral.
-Cccccccc, -mondta a buzi.

Szép Piroska más tészta. Szép Piroskából süt a szexualitás. Szép Piroskát meg lehet kefélni, ez tiszta és világos.
Igen ám, de hogyan fogjak hozzá a dologhoz?
Hogyan csókolózzak vele az akció indításaként, ha egyszer majd' egy fejjel magasabb nálam. Álljak lábujjhegyre? Vagy mit?
Mondjam neki azt: nézd, Piroska, üljünk le amoda, arra a padra Piroska, mert le akarlak smárolni, s ha állsz nem érlek fel?
Hogy ülne le, télen egy behavazott, jéghideg padra?
Nem, nem, ez biztosan tudom, hamvába holt ötlet. Ha nem szégyelltem volna a buzi előtt, biztosan magamba csípek, ébresztő kótyonfitty, belelóg a kezed a bilibe. Ment tovább a vonat, s a vonatnál sebesebben futottak a gondolataim.
-Anyuka, -mondtam ekkor magamban, eljutva a kotangens origójához. -Anyukával mindent meg lehet beszélni. Anyuka a haverom. Anyuka segíteni fog.

Désdorognál leszállt a buzi. Könnyebb lett a helyzet egy fokkal. Ki a fene tud elmerülni a gondolatokba úgy, hogy közben magán érzi egy buzi tekintetét?
-Anyuka, igen, igen Anyuka, -ismételgettem magamban, aztán, mivel a következő állomás már a végállomás volt, kászálódtam, s leszálltam én is Véres Elekkel.

Ebédidőre befutott Bubu. Visszafelé is stoppal jött. Nyakig vizes volt, de elégedett képpel lődörgött az oldalamon, végig a hosszú folyosón a menza felé, köszöngetve fűnek-fának félúton, aki szembe jött. Kérdezgettem ezt is azt is, mire jutott Széki Marisnál, de nem árult el részleteket. Ó a Bubu nagyon nagyvonalú tudott lenni nőügyekben, nagyon diszkrét.
Az étterem az egyes számú előadó-teremmel szemközt, a főépület túlsó sarkában helyezkedett el. Szép, száraz időjárás esetén általában az udvaron vágtunk át, felmentünk a túloldali lépcsőkön, s már ott is voltunk. Ezen a napon azonban nem lehetett gyalog, kalocsni nélkül keresztülvágni az udvaron, az elolvadóban lévő hóra ráesett az eső, hatalmas tócsák üvegszemei bámészkodtak mindenfelé. A bejárat előtt megállásra késztetett az előttünk torlódó tömeg, rossz időpontban érkeztünk, a sor még az előtérbe is kikanyargott.
Ránéztem Bubura, blazírtan vonogatta a vállát: éhes vagyok, na.
Beálltunk leghátulra, s csoszogni kezdtünk az előttünk tébláboló másodévesek nyomában. Sokan tartják úgy, hogy a sorban állás a világ legunalmasabb, leghiábavalóbb elfoglaltsága, én nem osztom ezt a nézetet. Mennyi mindent lehet megfigyelni, sorban állás közben! Itt vannak példának okáért a szerelmi kapcsolatok. Nyitott szemmel járó ember, aki fogékony a világ változásaira, hamar észreveszi, hogy Falusi Lány szakított Dorogi Pistával, lehetetlen nem észrevenni, hogy így történt, hiszen most egész különböző helyeken álldogálnak, a Pista már elől van az ablakoknál, míg a Lány hátul, majdnem ott, ahol én állok a Bubuval. Vagy itten van, ni, a Muszkulusz esete. Muszkulusz eleddig nem járt senkivel, legalább is nekem nincs tudomásom az ellenkezőjéről, most azonban kézen fogva andalog egy pattanásos arcú suttyóval a kettes csoportból, akinek a nevét nem tudom.
Nézelődök, bámészkodok. Forgatjuk a lassú szót Bubuval. Lilit látom a sor közepén, az én Lilimet, karcsún, édesen. Tenyészállat furakodik mellé, fejjel magaslik ki a tömegből, beszél hozzá. Messze vannak tőlünk, de azt azért világosan érzékelem, hogy Lili nem válaszol Tenyészállat faggatózására. Bubu is odafigyelmez, nem érti a dolgot.
Oldalba bök, csak úgy nyilallik tőle a bordám.
-Te, ezek ott ketten...?!
-Dehogy, -tiltakozok kapásból. -Hogy jut ilyesmi az eszedbe?
-Akkor jó, -mondja. -Mert a Lilit nem engedem. A Lili tabu. A Lilire én akarok ráhajtani.
Megyünk előre, araszolgatunk. Fogynak, fogyogatnak előttünk az emberek. Érdekes dolog ez a sorbaállás, sok minden kiderül ilyenkor. Emberi jellemek mutatkoznak meg kristálytisztán. Évekig együtt élhetsz valakivel, úgy éltek egymás mellett, mint két fa, nem ismeritek egymást, aztán valahol sorba kell állnotok, egy pénztár előtt, a sílift sorompójánál, a menzán, vagy máshol, s hirtelen kitárulkozik előtted álarc mögé bújtatott személyisége. Itt van az orrunk előtt a törtető. Horgas orrú, mint Bubu, csak nem annyira hájas. Türelmetlen, sarkára hág az előtte haladónak, taszigálja, nyakába liheg. Nem jut vele előre egy jottányit se, mégis tipródik. Amott egy vézna fickó, csavargatja a nyakát, minden érdekli. Ő a kíváncsi. Társa, bajszos manus, csüggeteg, beletörődő. Ahogy a kicsi dolgokba, úgy fog majd az életben a nagyobbakba is beletörődni, feleségét az oldala mellől sodorja majd el a lavina, vagy a szökőár, szeme se rebben majd, ez Isten akarata, nyugodjunk meg benne. Aztán, itt vannak a lópatkolók. A sípályákon nevezik "lópatkolónak" ezt az embertípust. Megérkezik a pálya aljára, lassít, fékez, s elkezd helyezkedni. Kinéz a sor elején, közepén egy ismerőst, odakiált neki, integet. Előrébb araszol, mellé lépked, mintha éppen csak kérdezni akarna valamit, aztán szépen ottfelejti magát.
Érdekesek az emberek, érdekes megfigyelni őket, amikor elfeledkeznek magukról.
Lassacskán az ablakhoz értünk. Bubu leemelt két pléh-tálcát, az egyiket hátra nyújtotta nekem. Rátettem a szalvétát, az evőeszközöket. A zsíros-képű szakácsnő telemerte tányéromat valami gyanús barna lével, s odalökte második fogásként a főzeléket feltéttel, csak úgy csattant, -hogy milyen főzelék volt, nem lehetett hirtelenjében megállapítani.
Hátra mentünk a tálcákkal, ügyesen egyensúlyozva. Az egyik asztalnál ketten ültek, két évfolyamtársunk: Tojáspipi és Falusi Lány. Ők elválaszthatatlan barátnők voltak, mindig együtt étkeztek.
-Szabad itt két hely, hölgyeim? -kérdezte túlon-túli udvariaskodással Bubu.
Tojáspipi felnézett szeplős arcával, s kelletlenül maga mellé mutatott, az üres székre.
A lányok nem sokkal előttünk érkezhettek, Falusi Lány kiszúrta, hogy elfelejtett szalvétát hozni.
-Hozz, nekem is légy szíves, -kérlelte Bubu, amikor a Lány felállt, hogy visszamenjen az ablakhoz. -Én is ottfelejtettem a szalvétámat.
-Elkísérlek, -mondta Tojáspipi a barátnőjének és undorral vegyes megvetés tükröződött az arcán, ahogy Bubut gusztálta, Bubu toprongyait.
A lányok elmentek, ott maradtunk Bubuval, s a lányok leveseivel, meg a főzelékekkel.
Bubu harákolt.
Reméltem, visszanyeli.
De nem nyelte. Maga elé húzta Falusi Lány tányérját, az volt közelebb, és beleköpött. Aztán, átemelte az én tányérom felett Tojáspipi levesét, s abba is beleköpött. Mintha mi se történt volna, visszatette a tányérokat a helyére, s elkezdte kanalazni a saját levesét.
Visszatértek a lányok a papírszalvétával.
-Beleköptem a levesetekbe, -mondta Bubu, fel se pillantva.
Falusi Lány rémült arccal torpant meg. Tojáspipi hátulról nekiütközött. Kérdő tekintettel nézett rám a Falusi Lány.
-Így igaz, -bólogattam.
Falusi Lány ekkor elkáromkodta magát, de olyan akkurátusan, ahogy csak nagy-tudású, bő szókinccsel rendelkező, fejlett intelligenciák képesek káromkodni. Annak, hogy megpróbáljam érzékeltetni, miket mondott, nincs értelme, vagy az egészet, vagy semmit. Mivel Falusi Lány olyan kifejezéseket használt, amelyek messze meghaladják a közölhetőség határát, meg kell elégedjek, ha e helyütt, csak annyit teszek közzé: Falusi Lány nagyon csúnya szavakkal szidalmazta Bubut.
-Haggyad! -szólt rá Tojáspipi, -úgy se érti ez a kripli, s elrángatta onnan.
Bubu harákolt, de most nem köpött, most visszanyelte.
-Bekebelezhetjük az egészet, -pislantott rám vastag szemüvege mögül, elégedetten körbe mutatva. -Tessék, láss neki.
-Köszi, aranyos vagy, de elég lesz a saját adagom is, -mondtam Bubunak.
Nekilátott komótosan. Nem sietett. Mindent felhabzsolt a Bubu, a leveseket, amelyekbe beleköpött, s a főzelékeket. Kicsi darab mócsing maradt a tányéromon, túl zsíros volt, nem bírtam megenni, azt is felfalta.

Két órára labor-gyakorlatra kellett mennünk az Állattan Tanszékre. Ami várt ránk, rémületesnek tűnt előttem: békát fogunk boncolni, ez volt az aznapra kijelölt feladat! Kettőig volt még időnk, elhatároztuk Bubuval, lazítunk, kiugrunk inni valamit Egyetem-város presszójába.
Anyukát ott találtuk a társaságával, a kilences-csoportbéliekkel, s másokat, más évfolyamokról. A kicsi helyiség telve volt, de a sarokban, legbelül találtunk egy üres asztalt. Leültünk, s forró kávé mellett beszélgetni kezdünk a világ dolgairól.
Bubu imádott politizálni, imádta szidni a kormányt és a rendszert.
-A kormányban zsidók ülnek, -mondta, csészéjét forgatva. -Te, ezek miatt tartunk ott, ahol tartunk. Ezek mindent maguknak harácsolnak össze.
Nem tudtam rá válaszolni sem igent, sem nemet, mert én nem ismertem a helyzetet.
-Te, -mondta, -iszunk sört?
Válaszomat meg se várva, elefánt-fürgeséggel előre szaladt, s kikért a pultnál két üveg sört.
-Tapogasd meg az üveget, -biztatott, amikor visszatért, s letette a söröket az asztalra, -nézd csak meg mennyire hideg. Rendelni, tudni kell.
Töltött a poharakba, koccintásra nyújtotta a sajátját. -Arafat.
-Sörrel nem szokás koccintani, -tiltakoztam.
-Ha sörrel koccintunk, meghal egy zsidó, -heherészett. -Annyiszor hal meg egy zsidó, amennyiszer sörrel koccintunk!
-Honnan veszed ezt a marhaságot?
-Tudom, -mondta. -Ez közismert dolog. Na. Arafat.


Anyuka oda pillantott, arca félig árnyékban volt, kecses sziluettje kirajzolódott a függöny előtt. Szerettem volna beszélgetni vele, elmondani neki, mi nyomja a lelkemet, de, ez, ebben a pillanatban nem volt esélyes. Bubu fesztelenül társalgott tovább, morfondírozott, dörmögött, mormogott, én Anyukát néztem, s megpróbáltam megfogalmazni magamban a kérdéseket. Aztán később, pár perc elteltével szerencsecsillagom felragyogott, Anyuka csoporttársai sebbel-lobbal eltávoztak, s a lány átjött a mi asztalunkhoz.
-Akarok majd mondani valamit, Kuk i, -mosolygott rám, ahogy lehuppant a picuri székre.
-Útban vagyok? -kérdezte Bubu fogékonyan.
-Igen, most igen, -mondta Anyuka. -Most csak a Kukival szeretnék...
-Értem. -Bubu kiitta a sörét. -Hát akkor...
Nehézkesen magára öltötte barna esőkabátját, s vissza se nézve otthagyott minket.
Hallgattuk a gépzenét, egy ideig egyikőnk se szólalt meg.
-Mit akartál mondani, Anyuka? -törtem meg végül a csendet.
Furcsán nézett rám. Kiismerhetetlen volt a szeme.
-Te akartál valamit mondani, nekem, ugyebár?
-Én? -Úgy meglepődtem, hogy alig jutottam szóhoz. Honnan a csodából tudja Anyuka, hogy beszélni akartam vele? Csak nem azt akarja mondani, hogy azt akarta mondani, mondjam, hogy én mit akarok mondani?
Pedig pontosan erről volt szó. Anyuka megérezte, hogy beszélni akarok vele! Szinte hihetetlen volt, mégis így történt. Várakozás-teljesen fürkészett. Bizsergett a gerincem Anyuka pillantásától.

-Szerelmi ügyek? -kérdezte Anyuka, hogy segítsen.
Csak nyögni tudtam, értelmes szó nem hagyta el ajkaimat.
-Liliről van szó?
-Is, -mondtam.
-Is? Mit jelent ez?
Leomlottak a korlátok, talán Anyuka melengető tekintetétől, s elmeséltem neki dióhéjban mindent, kettős szerelmemet, vívódásaimat, röstellni való testi vágyamat. Nincs ember-fia a földön, rajta kívül, akinek ezeket a dolgokat el tudtam volna mondani, egyedül csak ő. Amikor befejeztem az önmarcangolást, kérdezgetni kezdett.
Kérdései olyan racionálisak voltak, mintha csak a vetésforgó megtervezéséről beszélgetnénk, vagy a kultivátorok sorba-kapcsolásáról a középkötött talajok megmunkálásánál.

-Szerelemmel szereted Lilit, vagy csak a testét kívánod?
-Nem tudom, -nyögtem. -Mi a szerelem, ha nem az, hogy kívánom a testét?
-Piroskát kívánod-e jobban, vagy a Lilit?
-Amikor Piroska van a közelemben, akkor Piroskát, amikor pedig a Lili, akkor a Lilit.
-Jó. Anyuka elhallgatott, gondolkodott. Elfordította a fejét, s kinézett az ablakon az eső áztatta, télies parkba.
-Jó, -mondta újra. -Válassz akkor most egy nevet.
-Nem tudok választani, Anyuka, -mondtam.
-Akkor választok én. Nagy levegőt vett. -Piroska.
-Piroska?
-Igen, Piroska.
-És ővele...?
-Igen, vele sikerülni fog.
-A kefélés?
-A kefélés, hát. Nem arról beszélünk?
-Honnan tudod, -álmélkodtam. -Mitől vagy ilyen biztos benne?
-Tudom, és kész, -mondta Anyuka és állhatatosan mosolygott.

Bubu visszajött, megállt tisztes távolban, az óráját böködte a karján. Megnéztem én is az enyémet. Háromnegyed kettő volt.
Szótlanul oda mutattam az óra számlapját Anyukának.
-Jesszusom, mennünk kell békát boncolni, -ugrott fel Anyuka. -De még egyet Kuk i, mielőtt elindulnánk. Most, hogy már el lett döntve a kérdés. Meg ne haragudj azért, amit most fogok mondani.
Felálltam, s a szék karfájára dobott kabátom után nyúltam. Ideje volt indulni. -Hallgatlak, Anyuka!
-Kuk i!
-Igen?
-Kuk i. Ne lássa rajtad, hogy mennyire akarod. Hagyd, hogy úgy történjenek a dolgok, mintha ő akarná.
-Értem, Anyuka. És, köszönöm Anyuka.
Mély, búgó hangon felnevetett.
-Lám, lám. Miféle botcsinálta javasasszony vagyok én. Szerelmi praktikákba bonyolódok a kedvedért!

Rohannunk kellett.

A szó megütötte a fülemet. Anyuka azt mondta: "praktikák"?! A könyv jutott hirtelen eszembe, amit hasonló címmel a koleszban, Anyuka könyvespolcán láttam, amit aztán hasztalan kutattam a könyvtárban, s amit, rejtélyes módon, mégis megleltem Főrend asztalán az olvasóban. Miért kapta ki oly nagy sietséggel Anyuka ezt a könyvet a kezemből odafenn? Mért tagadta le a könyvtárosnő a létezését, amikor pedig Főrendnek előzőleg már kiadta?
Valami, néven nem nevezhető homályos sejtés azt súgta, hogy meg kell szerezzem, el kell olvassam a "Praktikákat". Hogy a hanggal kapcsolatos kérdéseimre ebben a könyvben meglelem a válaszokat.
Futottunk visszafele Egyetemváros egy-szem főutcáján, az ázott aszfalt-járdán. Elvágtattunk a fodrászüzlet előtt, a kis élelmiszer bolt fényes kirakata előtt.
-Anyuka, -lihegtem a nagy rohanásban a lány felé, -mondd csak, kölcsön adnád nekem a "Praktikákat"
-A "Praktikákat", -csodálkozott rám. Miféle Praktikákat?
-Hát, tudod, ....a könyvet...a szobádból!
Rám sandított futás közben, arcán tanácstalanság tükröződött. -Nekem nincs ilyen könyvem.
-És a szobatársnődnek? -próbálkoztam újra. -Ne mondd, hogy nem tudod, miről beszélek?
Gyorsított, lehagyott.
-Nem tudom, miről beszélsz!

Imre herceg lovas-szobránál jártunk, már csak néhány lépés választott el a főbejárattól, hanyagolni kellett a témát. Elrobogtunk a portás-fülke előtt, fel a lépcsőn a magas-földszintre, balra a folyosón, a könyvtár irányába. Anyuka előttünk járt két lépéssel, könnyedén futott. Bubu úgy dübörgött mögöttem, mint egy komplett díszzászlóalj a hősök terén április 4.-e alkalmával. Elértük a lépcsőházat, kettesével szedtük a fokokat a másodikig, az Állattan Tanszék folyosójáig. Amikor kitikkadva felértünk, a réti sas üveg-szekrénye előtt megnéztem az órámat: három és fél perc telt el, hogy a presszóból elindultunk. Bőven maradt időm a béka-boncolás előtt, tíz kerek perc, hogy lelkileg kellőképpen ráhangolódjak a témára. Megkerestem a folyosón a csoporttársaimat, s csatlakoztam hozzájuk.


Még nem szavaztak erre az alkotásra

Szenior tag
Bödön
Regisztrált:
2007-01-05
Összes értékelés:
8032
Időpont: 2015-06-10 08:07:17

válasz Ylen Morisot (2015-06-09 21:56:21) üzenetére
Szia Ylen! Köszönöm, h rám szánod drága idődet! Kíváncsi vagyok, mit szólsz majd a folytatáshoz, és a végkifejlethez:) Üdvözlettel: én
Szenior tag
Ylen Morisot
Regisztrált:
2015-05-02
Összes értékelés:
1836
Időpont: 2015-06-09 21:56:21

Szia!
Ma eddig jutottam. Diákélet kalandos napjai, mikor még szinte mindennek jelentősége van - mi lesz ebből? Felcsigáztál. Holnap folytatom.
Ylen
Szenior tag
Bödön
Regisztrált:
2007-01-05
Összes értékelés:
8032
Időpont: 2015-02-27 08:57:13

válasz nincsennevem (2015-02-27 06:20:39) üzenetére
Szia, örülök, h olvasod, nekem ez az egyik kedvencem. Kíváncsi vagyok, mit szólsz majd hozzá? Üdvözlettel: én
Alkotó
nincsennevem
Regisztrált:
2008-06-26
Összes értékelés:
75
Időpont: 2015-02-27 06:20:39

Kedves Bödön!

Eddig jutottam egyelőre. Nagyon tetszik a történet, aminek különleges hangulatot ad az írás stílusa.
Remélem minél előbb tudom folytatni, mert már kíváncsi vagyok a történetre. :)
Szenior tag
Bödön
Regisztrált:
2007-01-05
Összes értékelés:
8032
Időpont: 2007-10-08 14:35:47

Szia Rozália!
Köszönöm, hogy olvasod és megtiszteltetésnek veszem, hogy hozzászólsz. Remélem a folytatásban sem fogsz csalódni. Mi a véleményed, van ezekben a történetekben mondanivaló, vagy csak könnyű limonádé az egész?
Üdvözlettel:én
Szenior tag
Rozán Eszter
Regisztrált:
2006-11-14
Összes értékelés:
7452
Időpont: 2007-10-08 13:46:51

Kedves Bödön!
Ha nem is írok minden rész alá véleményt, figyelemmel kísérem sorozatodat, és meg kell mondanom, tetszik.
Szeretettel: Rozália

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Legutóbb történt

szilkati bejegyzést írt a(z) Jose Martinez vitorlázós történetei 4. című alkotáshoz

oroszlán bejegyzést írt a(z) Éhes gyermek című alkotáshoz

Bödön alkotást töltött fel Jose Martinez vitorlázós történetei 4. címmel

Hayal bejegyzést írt a(z) A szerelem hét napja című alkotáshoz

Hayal bejegyzést írt a(z) Életünk, halálunk... (Ennyi?) című alkotáshoz

Árvai Emil bejegyzést írt a(z) Életünk, halálunk... (Ennyi?) című alkotáshoz

Árvai Emil bejegyzést írt a(z) Életünk, halálunk... (Ennyi?) című alkotáshoz

szilkati alkotást töltött fel A veréb és a varjú címmel a várólistára

Hayal bejegyzést írt a(z) Szerethető... című alkotáshoz

Hayal bejegyzést írt a(z) Fekete lombok alatt című alkotáshoz

Hayal bejegyzést írt a(z) Titkos út című alkotáshoz

Hayal bejegyzést írt a(z) Október című alkotáshoz

Hayal bejegyzést írt a(z) Éhes gyermek című alkotáshoz

Hayal bejegyzést írt a(z) Majmok hajója című alkotáshoz

efmatild bejegyzést írt a(z) Szállj el, szállj el... című alkotáshoz

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2018 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)