HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 0

Online vendég: 11

Tagok összesen: 1848

Írás összesen: 47194

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

szekelyke
2018-11-05 11:10:04

Szülinaposok
Reklám

Prózai művek / regény
Szerző: BödönFeltöltés dátuma: 2007-10-08

Anyuka és a szellemek 6.

V.




522 évvel, 18 nappal és három órával azelőtt, hogy a preparált békák boncolása megkezdődött volna a jászcsákói Mezőgazdaság-tudományi Egyetem Állattan Tanszélének laboratóriumában, két férfi haladt lassan araszolgatva a Bistra patak partjának ember nem járta bozótjában egy vadváltóra emlékeztető keskeny ösvényen. Az elől haladó olyan bizonytalanul ült a lovon, mintha minden pillanatban le akarna pottyanni, tohonya teste a zöttyenőknél jobbra-balra hajladozott. Társa köpcös volt és pirospozsgás, arca amolyan jóvágású magyaros arc, bajusz-szabdalta, szakáll keretezte. Az ég a fejük felett szürke volt, vékony permet szemetelt belőle, a hónak nehezen meghatározható halmazállapotú előhírnöke. Vad hegyek között haladtak előre ismeretlen céljuk felé, az ormok tetején, fenn a Retyezáton már igazi hó fehérlett. Nyugatról keletnek tartottak, a lovak nyereg-kápája meg volt pakolva az utazó mindenféle hasznos limlomával. Szaggatott diskurzus folyt közöttük latin nyelven.

-A külpolitikai helyzet a jelenleginél bonyolultabb már nem is lehetne, -dörmögte hátra válla felett a kámzsás barát. - Délen két nagyhatalom készül egymásnak esni, keleten zűrzavar, nyugaton az átkozott német áll lesben, ráteheti-é kezét az országra, északon égnek a határok, mi itt benn pedig folyvást azon vitatkozunk, melyik pártra álljunk, a vajdáéra-é, az özvegyére, avagy...
-Köpök rá, testvérem, -kiáltott fel a társa, és meg is tette, nyál spriccelt ki a szájából, s elnyúlt hosszan oldalra, ahogy a szél belekapott.
-Köpök rá, az urak dolga az politika!
-No, majd nem köpködsz, te édes testvérem, ha egy portya átcsap ide, s egy átkozott akindzsi lándzsája hegyére tűzi a fejedet.
A magyaros képű barát oldalba rúgta gebéjét, s a másik mellé rúgtatott. Az ösvény ezen a részen kissé kiszélesedett, elfértek egymás mellett.
-Hát nincsen-é előttük, a mi urunk, János úr?
-Ki tudja, hol jár János úr? -morogta a tohonya. -Talántán már hírmondó sem maradt seregéből.
A kicsi eltűnődött a hallottakon, de nem tudta megemészteni a baljóslatú szentenciát.
-Ilyet ne mondj, testvérem, még tréfából se. Őszentsége személyesen imádkozik érettük, s őszentsége imáival, s az őszentsége pénzén vett katonákkal Jankó Drinápolyig kergeti a ruméliai beglerbéget.
A tohonya, a "Jankó" szóra összerezzent, s körülnézett. Iszen hát, háta mögött "Jankónak" szólították a nagyurat, de felkoncolás járt a titulusért, ha valamelyik csatlós eb a közelben ólálkodott, s meghallotta.
-Legalább a gyermek-király ne ment vón velök, -sóhajtott fel. -Mért is nem hagyja az tapasztalt katonákra a háborúskodást. Ha valami baja esne...Ó, azok a beste németek! Űk kergették bele!
-Nem esik baja, ne károgjon kigyelmed, -váltott át most latinról magyarra a kicsi barát is. Fázósan összehúzta derekán az övet, és lovát visszafogva előre engedte társát az újra elkeskenyedő ösvényen.
-Össze kék fogni itt bévül, nem szétfele húzni, -zsörtölődött tovább. -Rgy ország e'. Nem azt kék nézni, ki magyar, ki rác, ki német...

Haladtak tovább óvatosan kerülgetve a kidőlt tuskókat.

-A németekkel nem lehet összefogni, -ellenkezett a nagydarab. -Az beste német olyan, hogy elszívja a véredet, felzabálja a testedet. A németek minden baj okozói. Ezek mindent maguknak harácsolnak, a magyarnak semmi nem marad. Estevány úta ígyen van!
-Nem vagy té magad is német félig meddig, -kacagott rá a kistermetű barát. -Olyasfélét formáz a pofázmányod.
-Nem vagyok német, -tiltakozott vehemensen emez. -Ne gondold, hogy mer nagy az orrom, fürtös a fejem és széles az pofacsontom, német vagyok.
-Nana, -nevetett a kicsi, -nana!

Az ösvény kanyargott tovább, hol lehúzódott egészen az ólom-színű víz partjáig, hol pediglen bele veszett a sűrűségbe. Nyíllövésnyit mehettek előre, nem szólalt meg ez alatt egyikőjük se, amikor az elől haladó, barátcsuhás férfi hirtelen rántással megállította a lovát. A kicsi hátulról szinte beléütközött, annyira váratlanul történt.
-Láttya amott azt a füstöt, tekegyelmed? -suttogta hátrafele a barát.
-Most mán, hogy ráfigyelmezek, igen csak, -bólogatott a pirospozsgás aggodalmas képpel.
A füst veszedelmes jelzés volt ebben az irdatlan rengetegben, az esetek nagy többségében ellenséget jelentett, rablókat, martalócokat, akiktől az utazó nem csak vagyonát, de életét is okkal félthette.
Ismerőseink hosszan tanakodtak, mi tévők legyenek. Ha nem vesznek tudomást róla, ki tudja kit, mit hagynak a hátukban. Ha odamennek kifürkészni, és ádáz fegyveresekbe botlanak, könnyen búcsút inthetnek az árnyékvilágnak. Abba maradtak, hogy jobb a bizonyosság. A lovakat megbéklyózták, s a széles szablyát kézbe véve, nesztelenül, mint az árnyék beleveszetek a rengetegbe. Óvatosan haladtak előre a füst irányába, a kicsi ment elől, mögötte a nagydarab. Néha megálltak hallgatózni, de mivel senki, semmi nem moccant, folytatták útjukat. Tüskés bozóthoz értek, az ágak-bogak között apró tisztás képe bontakozott ki. Közepén, elhamvadt tábortüze füstölgő parazsa mellett rongyos katona élettelen teste hevert. Se közelben, se távolban nem volt más személy észrevehető.
Jó ideig leskelődtek mozdulatlanul, hogy meggyőződjenek róla, tényleg nincs-e társa a halott katonának. Végre, bátorságot véve egy halkan elmormolt imából, elhatározták, hogy kimennek a tisztásra. Előbb a kis pirospozsgás bújt át az ágak alatt négykézláb, majd utána a nagydarab, tohonya. Bizonytalanul álltak fel, szemük még mindig körbe-körbe lesett.
Az alak a tűz mellett nem mozdult. Tagjait szanaszét hányva kedélyes rendetlenségben feküdt hívatlan vendégei előtt, szegényes holmija szanaszét.
Óvatosan közelebb léptek, már ott álltak közvetlenül a test mellett.
-Hulla vagy testvér, -rúgott bele próbaképpen a kámzsás barát a fekvő alak sípcsontjába.
A halott a rúgásra hördült egyet, s átfordult a másik oldalára.
-Furcsa egy halott ez, -mormogta a pirospozsgás, -s köpenye szegélyébe kapaszkodva elrángatta onnan a rugdosódó barátot.
-Még fel tanál ébredni, s kupán vágja tekegyelmedet!

Körbejárták a katonát, szemük feltérképezett minden tárgyat. Tarisznya, kormos főzőedény, kard, miegymás. Igen ám, kard, de miféle?
Hosszú egyenes pallos feküdt a vitéz teste és a tábortűz maradéka között, olyan kard, amit a páncélos lovagok viselnek. A markolat legtetején csillogó rubin, három falut is lehetne érte kapni, kinn, Magyarországban. A kicsi barát sóvár szemekkel nézte a kardot.

-Vágjuk el a torkát és osztozzunk meg a drágakőn, -súgta a tohonya, s tréfásan megbökködte a kis magyart lapockája között. -Ha münk nem vesszük el tűle, úgyis megteszi más!
-Arrul vagyunk híresek, -vigyorgott emez. -Aztán, hát kockát vetünk rongyaira is?
-Kockát biza! -nyegléskedett a barát. -Ha Krisztus urunk ruhájára kockát vetettek ama ádáz rómaiak, ez se különb itten!
Csuhája alól előhúzta kulacsát, a katona mellé térdelt, s jófajta hegyaljai nedűvel megitatta a pokolra-valót.
A nagycsontú legény a torkán lecsúszó tüzes borocskától életre kelt hirtelen, s éktelen krákogások és prüszkölések közepette a kardjához kapott. Bizony nem sok hiányzott, tán egy paraszthajszál, hogy egyetlen nyisszantással elválassza a kámzsás barát fürtös fejét ormótlan testétől. A paraszthajszál a köpcös barát szablyája volt ezúttal, úgy vágta hókon a boldogabbik végével a katonát, hogy az annyit se mondott: mukk.
No, ezt követően már nem volt apelláta, elvették tőle a nagy kardot, s kezeit szép akkurátusan egy erős bőrszíjjal összekötözték hátul. Már csak meg kellett várni, hogy feleszméljen újra, s aztánság lábon lehet majd hajtani a foglyot a severini török-vásárra, a rabszolgapiacra.
Kifundálták, mennyit is lehet kapni érte, ha felépül? Mert nagybeteg volt a legény, messziről lerítt róla, fonnyadt bőréről, lázban égő beesett szemeiről, teste remegésiről.
Csendben ültek, várakoztak, holló károgott felettük, s az erdőnek ezernyi más nesze hallott.
Kortyoltak a borocskából, mi mást tehettek volna, ha már egyszer úgyis várakozni kellett.

-János úr is megéri a pénzét, -morfondírozott a barát, bédugaszolva a kulacsot. -Meg biza'.
-Szájára ne végye kigyelmed! -reccsentett rá a pirospozsgás.
-De úgy van ám, nem másképp. Merthogy ma azzal barátkozik, aki tegnap még esküdt ellensége lett vón, csak a birtokai gyarapoggyanak folyvást!
-Nagyok dóga az, ne üsse bele kend az orrát!
Fogyott a szó, fogyott a nedű, fogyott a megfakult délelőtt is.
Terítékre kerültek mind sorjában a közelmúlt baljóslatú eseményei, az öreg király halála, s az azt követő belvillongások. Egy kidőlt fatörzsön üddögéltek, fél szemmel a katonát lesve, hogyan kornyadozik.
A tömzsi váltig védte a vajdát a kámzsás barát nemtelen támadásai ellen, aki elunva végre a védés-visszavágás egyhangú csatáit, témát váltott, s a törököt kezdte fölmagasztalni az egekig: milyen okos, milyen erős, mekkora hatalma van máris mindkét földrészen.
-Meglássa tekegyelmed, Magyarország is martalékává lesz nemsokára, hacsak nem támad végre egy olyan politikus, aki felismeri, hogy nem a török ellen, hanem a törökkel kell együtt menetelni.
A magyar elszörnyedt ettől a pimaszságtól. Keresztény ember szájából nagyobb istenkáromlást még soha életében nem hallott. Aszondja ez itt, hogy a pogány törökkel, világcsúfjára?

-Esküszöm, az egy élő Istenre, hogy Magyarországot a szultán soha nem hajtja igája alá, -kiáltott fel hevesen. -Magyarország túl erős ahhoz, hogy nomád rablóhordák martaléka legyen. Van erős páncélos seregünk, a legjobb egész Európában. Vannak váraink. A nemesi bandériumok bármikor húszezer vitézt állítanak a király zászlaja alá, ha a véres kardot körbe hordozzák. És, végül ott vannak az keresztény uralkodók, s őszentsége maga, akik soha nem hagynák magukra testvéreiket a pogány ellenében.
-Bah, -mondta a barát. -Vagy a török, vagy a német. A némettel szövetkezni annyi, mintha vérszívó férgekkel szövetkezne az ember. A török szövetség...
-Ne káromolja kend az Istent!
-Meglássa, tíz éven bévül a török bévül lesz az országban!
Nem tudtak dűlőre jutni, talán nem is akartak. Ha az ember utazik, s más szórakozása nincsen, legalább a nyelvét had élesítse kedvére. A kupán vágott ember éledezett, s ez jó hír volt, nehezen lehetett volna elképzelni, hogyan cipelhetik ki a sűrűségből a lovakhoz. Mielőtt még teljesen magához tért volna, gondosan betömték a száját, nehogy kajabálni kezdjen szállítás közben, aztán szelíd ösztökéléssel nekihajtották a rengetegnek, vissza, arra, amerről jöttek.

A fogoly a tömzsi barát lován feküdt hasmánt, a gazda maga száron vezette a gebét a burgying szegélyezte ösvényen. Mögöttük a kámzsás, lovon ülve, jobbra-balra hajladozva a nyeregben. Alkonyodott, éjjeli szálláshelyet kellett keresni a rengetegben. A magyar sóhajtozott, a fogoly nyögött, a tohonya, a kis csapat szórakoztatására nagyokat durrogtatott a fenekével. Mielőtt teljesen rájuk sötétedett volna, az út kivitte őket megint a folyó mellé. A magyar lekanyarodott, és egy keskeny, füves térségen megállította a jószágot.
-Itt az idő, hogy tábort verjünk, -kiáltotta lelkesen, -ennél szebb és jobb helyet ma már úgysem találunk!
A táborverés nem sok vesződséggel járt, lemálházták és kikötötték a lovakat, tüzet gyújtottak, körbe ülték. A kámzsás barát imádkozott, megtörte a rozskenyeret, és felét a fogoly katonának adta. A fiatalember kezét már útközben eloldozták, szájából kivették a pecket. Élőhalott volt szegény, nemhogy szökni, ülni is alig tudott. A kis folyó nyugtalan vize kedélyesen locsogott mellettük, meg megtörve a lapos köveken, amikor lassú szóval a beszélgetés is megindult. A katona, meglepetésre szépen beszélt latinul, s ez jelentősen megkönnyítette a kommunikációt.
Amit megtudtak tőle, abba beleszédültek. A vitéz a várnai csatából érkezett. A török tönkre verte a király seregét, Ulászló elesett, János úrról semmit nem lehet tudni, akkor látták utoljára, amikor a derékhad meggondolatlan elsietett rohamát észlelve, páncélosai élén visszafordult a balszárnyról.

-Kigyelmed, Nagyuram, hogyan menekült hát meg? -faggatta a kámzsás barát a lovagot.
Beszéljen csak a legény, gondolta, hátha kivall egyebet is.

-Sebet kaptam itt hátul. -A katona erőlködve elfordította a fejét, s hosszú, gesztenyeszín haját megemelve megmutatta füle mögött a forradást. A varasodás szélein körben sárga genny ütött ki. Három, négy hetesnek nézett ki. Megvolt a bizonyosság. A lovag-kard rubinnal a markolatában, és a nehéz, vágott seb eléggé meggyőző volt a jó atyafiak számára, nem akárki fia borja a vitéz, s onnan gyün, ahonnan mondta.

-Aztán?

-Aztán hát, leestem a lovamrúl. A többire nem emlékszem.

-Német kegyelmed? -próbálkozott a barát.

Fejcsóválás volt a válasz.

-Szerb? Lengyel? Cseh?

Háromszor csóválta meg a fejét a katona, a háromszori firtatásra.

-Akkor hát kiféle?

-Francia vagyok.

-Francia? -Elámultak a szón. Hunnan az Isten csudájábul kerül ide egy francia? Hajlamosak voltak azt gondolni, nincs is olyan ország a Föld kerekén, hogy "Franciaország", urak ámítása az egész, s íme, itt ül velük szemben egy igaz ember, aki franciának vallja magát.

A lovag maga adta meg a választ kételyeikre. Gyenge, töredezett hangon elmondott mindent. Hogyan kelt útra ötvened magával a király úr parancsára, segítséget vinni messze földre a keresztes hadnak. Hogyan, mennyi küszködéssel haladtak át Burgundián, Poroszországon, Csehországon. Hol és miképp csatlakoztak Ulászló magyar király seregéhez. Egyenként kínlódva pottyantak ki a szavak vértelen ajkai közül. Időnként kortyolt a lábához készített kulacsból, aztán folytatta a történetet, a leggyászosabbat, a legtragikusabbat, amit ezek ketten valaha is hallottak.

-A szultán kezdte a csatát, -nyögdécselte. -Mi még szinte menetben voltunk, be kellett volna várni a szekereseket. A ruméliai beglerbég ráküldte a szpháikat a jobbszárnyunkra, a nyomás olyan nagy volt, hogy szétszórta a magyar könnyűlovasságot. A teljes vereségtől a hátuk mögött álló cseh számszer-ijasok mentették meg őket, s a vajda beérkező páncélosainak ellenlökése. De ekkor már a mező másik oldalán is állt a bál. A vajda megfordította a nehézlovasságot és teljes vágtában nekirugaszkodott, hogy a csapást elhárítsa. Mink, a király zászlaja alatt láttuk, hogy sikerrel hadakozik, a páncélos ék mélyen behatolt a török oszlop közepébe. A király ekkor kihúzta a kardját, s előre rúgtatott. Szóltak a kürtök, lengtek a zászlók, a testőrség kétezerötszáz nehéz fegyverzettel ellátott páncélos vitéze megindult előre.
A legényt elragadta a hév, sápadt orcája kigyúlt, ajkán tömör képekké formálódtak a szavak.

-Lépésből ügetésbe váltottunk, aztán, újabb kürtszóra vágtába. Dübörgött a föld, szállt a por. Mellettem mindenki üvöltött, Jézus nevével rohantunk rá a pogányra. A kopják előre meredtek. Nincs élő ember, aki meg tudna állni a páncélosok rohama előtt, a ló, a lovas, a vértezet súlya, tehetetlensége minden ellenállást elsöpör. Hetedik csatám volt már ez, de ilyen elszánt rohamot még én magam se láttam soha. Beleroppantunk a janicsár négyszög közepébe. Lándzsák erdeje vett körül minket, aztán lehanyatlottak, lovaink patája rángatózó, véres húson tapodott. Ulászló még mindig előttünk járt, súlyos csapásokat osztott jobbra, balra. Én magam is csapkodtam, ahogy csak bírtam, egy rám veselkedő török feje messzire repült, a következőt derékig kettéhasította kardom. Már éppen végeztem a harmadikkal, ezt ledöftem, mint a malacot, amikor kiáltozást hallok elölről, ahol az udvarosok igyekeztek a királyhoz férkőzni: "a király, a király!"
Odakapom a fejem, s látom, Ulászlót nyakon találta egy dárda, hanyatlik lefele, körbefogják, lerángatják a lóról...
A következő pillanatban a feje már egy lándzsa végén himbálódzott. Diadalittas üvöltéssel táncoltak a pogányok a király véres feje körül, rajtunk meg erőt vett a csüggedés...


A legény felemelte a kulacsot, kínnal, keservvel a szájához illesztette, ivott. Ezek ketten hallgattak, mint szar a fűben. Elment a hangjuk, a lélek is kiszorult belőlük hamarjában a magyar király tragikus végét megismerve.

-A vajdát akkor láttam utoljára, -sóhajtott fel a legény. -Valójában nem is őt magát láttam, hanem a porfelhőt, ami sebesen közeledett, s a fegyverek élén megcsillanó fényt.
...Elkéstek. Mire a széles mezőt átszelték, már mindenütt a visszafutókba ütköztek. Hátam mögé hadakoztam én is, egyedül, tíznek ellenében, amikor egy közelférkőző lovas fejbevágott. A többi...sötét...

Arra eszméltem, hogy éjszaka van, ragyognak fenn a csillagok. Nagy-nagy csendesség vett körül.

Kikászálódtam a hasamon keresztben fekvő hulla alól.

Iszonyatos fájdalmat éreztem a bal fülem mögött. Odanyúltam, ragacsos lucskos matériát tapogatott ki a kezem. Újra elájultam...

Világosodott mire másodszor magamhoz tértem. A török fosztogatók ekkorra már eltávoztak. Elvitték mindenemet, megfosztottak mellvértemtől, sisakomtól, csak a kardom maradt meg, azt nem vették észre, mert rajta feküdtem. Nyilván azt hitték, hulla vagyok én is, otthagytak a varjaknak. Felálltam, szemügyre vettem magamat. Nyomorúságos látványt nyújtottam. Dolmányom elszakadt, nadrágomnak csak az egyik szára volt meg. Megkerestem a földön a pallost. Felemeltem, s az oldalamra kötöttem. Istenhez fohászkodva, ajkamon mátkám nevével elindultam nyugat felé...

A kicsi tűznek több volt a füstje, mint a lángja, a nedves fa nehezen égett.
A lovag szavai tompán hullottak a semmibe. A barát illedelmesen ropogtatott egyet a hátsójával.
Az, amit a franciától hallottak egyelőre megemészthetetlen volt. Át kellett gondolni még egyszer mindent, hiszen kelet felé tartani most már tömény életveszély, keleten ott a török. Tán nincs is már messze, tán előőrsei itt járnak már a folyóvölgyekben. Igen ám, de ha visszafordulnak, kockára teszik azt a kis semmit is, amiért eddig küszködtek. Elvész a pénzecske, ha nem forgatja az ember. No, majd holnap. Aludjunk rá egyet. Elhanyatlott a barát, s egy apró, kedélyes pukkantással jóccakát mondott a másik kettőnek.
Ledőlt a lovag is a derékaljra, pillái lecsukódtak. Elájult, vagy elaludt, nem számított az, jó volt neki így is úgy is. Csak a köpcös magyar maradt ébren, az éjszaka első felében ő élesztgeti majd a tüzet.



Még nem szavaztak erre az alkotásra

Még nem érkezett hozzászólás ehhez az alkotáshoz!

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Legutóbb történt

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) Az influenzás című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) Jose Martinez vitorlázós történetei 4. című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) Jose Martinez vitorlázós történetei 3. című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) Jose Martinez vitorlázós történetei 2. című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) Éhes gyermek című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) Korhadt szálfák című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) Szállj el, szállj el... című alkotáshoz

Finta Kata bejegyzést írt a(z) Odalett minden című alkotáshoz

Ötvös Németh Edit bejegyzést írt a(z) Odalett minden című alkotáshoz

Tóni alkotást töltött fel Gottfried Keller: Abendlied / Esti dal címmel

Pecás alkotást töltött fel Késő őszi este címmel a várólistára

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2018 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)