A zene apró foszlányokban szóródott szét az impozáns kastély parkjában, a dallam bársonyosan kúszott fel az öreg fák ágaira, a ritmusra a levelek összerezzentek, s pörögve, apró köröket leírva néhányuk a földre hullott. Egy izgatott árnyék osont a bokrok között, apró lábnyomok törték fel a némaságot, a tűsarok kecsesen nyomult a levelek között a latyakos talajba. Megtorpant, tétovázott... majd hirtelen elindult egy másik irányba, a lépés felgyorsult, de a következő pillanatban le is lassult, s újra irányt váltott. A homályban egy filigrán test körvonala rajzolódott ki a kavicságyon. Sietős volt a dolga. Döntésre várt az irány.

A sötétség leple méltóságteljesen borította be a tájat. Tompa fény csillant meg a nedves talajon. Furcsa illat terjengett. Az ázott avar, s a befogadó föld nyers, fanyar illata, az egyesülés előtti mámor ízét idézte meg a levegőben. A természet felkészült meglépni a sorrendben következő folyamatát. Megható, s olyan intim pillanat, mikor a kiéhezett talaj magába rejti a leveleket. Egyik nap még a felszínt takarják, másnap már a mélybe teszik dolgukat. A feladatuk elpusztulásukkor is nagy. A nő mindig csodálkozott azon, hogy mi az irányítója ezeknek a történéseknek? Honnan tudja a levél, hogy sárgulnia kell, s el kell hagynia szülőhelyét, mert itt az ősz? Honnan tudja a Fa, hogy most lombját le kell dobnia? S honnan e precíz pontosság, logika és az idő érzékelése? S honnan a Fa méltósága, mellyel elviseli a kopaszságát, s honnan az ereje tavasszal újra épülni? Honnan mindez a sok csoda...? Nem! Most nem a tudományos magyarázatra kíváncsi, a valóság annyira logikus, s túl kevés benne a romantika. A csodák nyitjára van kiéhezve! A természet csodáinak titkára. Kislánykora óta mélázgat ezen. Fantáziája a válaszokat általában megadja. Szereti - a tudományt, picit kirekesztve - a saját meséit szövögetni pénelopé-i fondorlatossággal, elhúzva az időt, s újra és újra, újból kezdeni, hogy ne legyen vége soha! Örömét leli ebben.

Hűvösödött a levegő. A toporgás egyre nyugtalanítóbb lett, izgatottságában az azúrkék selyemsálát arcához húzta - nem fázott - csak nem akarta, hogy látszódjanak a könnycseppek. Bár, egy lélek sem volt se közel, se távol, mégis úgy rejtőzött, mint egy űzött vad. Lopva osont a sötétség mélyére. A fekete szatén estélyi ruha suhogva, egyre szorosabban simult a derekára, a hűvös pára az anyagot megnedvesítette, s hidegen ölelte a felhevült karcsú testet. Futásnak eredt, a mellkas izgalomba jött. A levegő nagy erővel nyomult kifelé. Nem csak a futás volt okozója e zilálásnak - más is közrejátszott. Valami nagyon feszített ott legbelül. Kiömleni vágyó vulkán készülődött útjára. De a csend a pillanatnak akkora hatalmat adott, hogy ismét megállt, a búvóhelyet most már türelmetlenül kutatta a sötétben, nagy erővel visszafojtva lélegzetét kereste a zugot. Tétován, mozdulatlanul állt, mikor hirtelen szinte észrevétlenül a félelem, fekete köntösében mellé toppant, s vigyorogva nyúlt a kezéért. Nem ellenkezett, a kis kéz belefeküdt a hideg tenyérbe s az egy pillantás alatt a nőt magával rántotta, s úgy oda vágta egy öreg platánhoz, hogy csak úgy nyekkent, halk nyögés hagyta el ajkát, s érezte a több száz éves kéreg öreg sebeit a bordái között. Fájt, de nem mert moccanni sem. Félelem és borzongás futott át testén, két rémült könnycsepp gördült ki riadtan szeme sarkából, de mire leértek volna az álkapocs alsó széléig, hogy lepottyanjanak a dekoltázsra, megdermedtek az orcán. Az idő becsukta ablakait végleg, s mogorván nézett a platánfára, csillag is csak elvétve volt a messzeségben, s azok sem fényeskedtek úgy, mint romantikus éjszakákon szoktak. Az égbolt feketén, méltósággal viselte a Nap hiányát.

S ekkor halk reccsenés törte meg az éji gyászt. Egy törékeny gally vetette le magát a mélybe, életét kilehelve tért örök nyugovóra. A nő megrezzent. Érezte, hogy a szíve pánikot keltve kapkod, a szabályos ritmust semmibe véve összevissza vert. A nyaki ütőér pulzálása felszaladt a halántékra. Újabb roppanás, s egy tompa huppanás, s az avar zizegve felborzolódott. Gyors, apró léptek zaja törte meg a folyamatot, valami elsurrant a lába mellett, szemét nem merte kinyitni. Merev mozdulatlanságban összerándult a teste. Most már a nyirkosság is utat talált a bőrön. Ismét benn tartotta a levegőt, majd néhány másodperc múlva rettenetes erővel engedte ki, a tüdő könyörtelenül követelte az oxigént, s teste e tusában hirtelen irányt változtatott, s lendületből hihetetlen erővel megfordult szembe a Fával s még szorosabban odasimult a tömzsi törzshöz, amely valami különös melegséget kezdett el sugározni. Védelmet keresett a méltóságteljes aggastyánnál. Karjaival bekebelezte a feléje áramló melegséget, s lágyan köré fonódott. Nagyon vastag volt a Fa törzse, feléig sem ért el a karja, mégis úgy érezte, teljes kerületét ölében tartja, s összeolvadt vele. A pillanat most megdöbbenten állt, nézte e különös módját az egyesülésnek két élőlény között. A beteljesülés közvetlenül a Fa mellé gyökerezett le, s összeláncolta őket.

S ebben a másodpercben egy vakítóan csillogó fénysugár jelent meg az égen, a csoda kinyitotta a kapuit, s intett a nő felé. Megmozdult a robosztus Fa, nagy recsegés-ropogás kíséretében a két legerősebb ág lehajolt a mélybe, gyöngéden végig simította a vöröslő hajtincseket, a vállakat megérintette, s határozott mozdulattal átölte a derekát, s lassan, óvatosan megemelte. A nő mámoros súlytalanságot érzett, mint amikor a légballon kosara elveszíti a talajt, olyan tompa lendülettel kezdett felfelé emelkedni az ágak ölelésében a fénysugár irányába. Az erős ölelés biztonságban tartotta, deja vu érzése támadt. Nem félt egyáltalán. Boldog volt, vitte a Fa a fellegekbe. S a szellő szárnyára kapta ezt az egész csodát. Jött minden velük, a gyökérzet a még megmaradt zizegő kis levelek, a pára... Magával ragadták a misztikus érzések, a kozmikus illat, a légkör rezgései cirógatták testét. - Milyen csodálatos itt fenn! - mindig vágyódott erre a pillanatra, kíváncsi volt milyen odafenn? Megszűnt minden zaj, a csönd s az a leírhatatlan fénynyaláb átvette az irányítást. A légkör mámoros vibrálása elképesztő nyugalmat teremtett, s pillanatok alatt elérték az első kozmikus sebességet, akkor viháncolva megjelentek a csodatévő tündérek, édes kacagásuk bezengte az egész mindenséget. A nő ekkor megtalálta a nyugalmat úgy szívében, mint testében és lelkében. E bársonyos misztikus éjszakán, amikor már majdnem elvesztette az erejét, az utolsó pillanatban: a Fa megmentette.

A földöntúli csodából pillanatra lenézett a kastély parkjára, zűrzavart érzékelt, furcsa alakok rohangáltak ide-oda, furcsa fények rángatóztak, s artikulátlan hangok zajt csaptak, kiáltoztak:

- Anna! Anna! Hol vagy?

- A mesébe - suttogta és mosolyogva felült egy alig pislákoló csillagra, s minden bánatát onnan szétszórta.

(Milyen jó is lenne, ha a csoda mindig segítségünkre sietne, néha felrepítene...csak pár pillanatra...de kell hozzá egy Fa!)