HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 4

Online vendég: 26

Tagok összesen: 1886

Írás összesen: 49107

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

Kankalin
2019-11-18 17:49:15

Szülinaposok
Reklám

Prózai művek / egyéb
Szerző: Nyári ZsoltFeltöltés dátuma: 2007-10-14

Önelszámoltatás. 2. rész

Vajon meddig tart még ez az áldatlan, átkos állapot? Mivel szolgáltunk rá arra, hogy így bánjanak velünk? Megígértem még a gettóban a kislányomnak, hogy annál rosszabb nem lesz. Belátom, kár volt ilyen felelőtlen ígéretet tennem. Amin nem tudunk változtatni, azon nem tudunk, kár is megígérni olyasvalamit, aminek megoldása tőlünk független. Nézem az apró pici ijedt szemeit. Annyira féltem... Bármit elviselnék, a kínok kínját is átélném, ha tudnám, hogy ő jó kezekbe kerül, s nem lesz semmi baja. Nagy lányommal felváltva próbáljuk a kis csöppséget melegíteni, dajkálni, hogy ne járjon úgy, mint pár vele egykorú itt a vagonba. Rajtuk nem tudtak segíteni, megfagytak. A szüleik sem élnek már. Hiányzott belőlük az akarat, az élni akarás, a ragaszkodás az élethez. Ők, akik beletörődtek sorsuk jobbra nem fordulásába... már nincsenek velünk. Sokan vagyunk egy vagonba. Gyereksírás a szomszédos vagonokból. A gyerekek érzik a bajt... Egymással lehet így beszélik meg az átélteket.
Napok óta kényszeredett utazáson vagyunk. A legszörnyűbb az egészben az, hogy elfogadni nem tudom, de megértem, miért is vagyunk itt. A nagy Führer nélkülünk, zsidók nélkül képzeli egyenlőre Németországot, Európát, majd az egész Világot, ha már úgy ül és uralkodik felette, ahogy felettünk uralkodik minden szürke egyenruhás, halálfej-sapkás katona. De a gyerekek, mit ártottak neki? Vagy az általa oly nagyon imádott Németországnak?
Félelmemet próbálom palástolni a gyerekek előtt, próbálom azt tenni, ami egy családanya feladata. Nyugalmat próbálok árasztani magamból, s nyugalmat próbálok varázsolni a poklok poklába is. Minden igyekezetem ellenére kudarcba fulladnak próbálkozásaim. A gyerekeket nem lehet becsapni. Nem hülyék ők, csak nem tudják úgy kifejezni magukat, mint a felnőttek. Kifejezik magukat máshogyan. Más szemmel is látják a Világot, eben biztos vagyok. Nem lehet őket becsapni, olyan szemük van, mellyel a számunkra még láthatatlan Világot is látják.
Látják a láthatatlan pókhálószerű fonalat, mely minden embert, lelket, s sorsot összeköt. Érzik érzéseinket, látják gondolatainkat, s nem csak azt amit gondolunk hanem azt is ami a tudatalattinkban rejtőzik, s még magunknak sem merjük bevallani.
Egyre jobban fázom. Fázom a hidegtől, az éhségtől, s a kialvatlanságtól is. Nagylányom feladta. Szemében már nem az élet fénye világít, hanem valami addig számomra ismeretlen érzés. Talán a mindenről lemondás érzése? Nem tudom. Próbálok vele beszélni, de nem hajlik rá. Teljesen elkülönül tőlünk, a családjától. Még testvéreitől is. Ha a kis testvére sír, már nem néz aggódó szemekkel, s rohan oda, hanem érzéketlenül, révetegen bámul maga elé. Aggódom érte, de nem vagyok abban a helyzetben, hogy még vele is száz százalékosan tudjak törődni, foglalkozni. Megpróbáltam, de el sem fogadja a közeledésemet. Néha, mikor érzéseket látok a szemében, néma váddal tekint; nem csak rám, hanem mindenkire maga körül. Miért pont ős? Miért pont ide kellett születnie? Gondolom, hasonló kérdések zajlanak le benne, mivel, ezt látom a szemében.
A bátyja közeledését is határozottan elutasítja. Nem hajlandó beszélni senkivel. Pedig milyen szép kis család voltunk! A testvérek is mindig, mindenben számíthattak egymásra, s soha nem hagyták egymást cserben.
Aztán a nácik a sok megaláztatással, s a gettóban eltöltött időben, megannyi sorstársunk terrorizálásával nem csak az emberséget, s a tartást, hanem az összetartást is kiírtották belőlük. Nem csak az én gyermekeimből, s nem csak gyerekekből, hanem felnőttekből is sikeresen kiírtottak minden emberi érzést. Soha nem felejtem el, hogy egykori jó szomszédunk, a család barátja amikor beállt a gettóban alakult rendőri kötelek közé. Zsidó létére zsidókat vert, ha kellett, s asszisztált a deportálásokhoz. Mintha ez által elkerülné saját sorsát... Pedig nem fogja... Az árja Führer és társai nélkülünk akarják a Világot. Annyit bizonyára elér vele, hogy majd az utolsó transzporttal indítják útnak...
Milyen furcsa érzés... Napokkal ezelőtt, még együtt tanácskoztunk a szomszéd asszonyokkal, hogy vajon hova indulnak a transzportok, s mi történik az "utasokkal"?! Terjengnek rémhírek, miszerint, mindenkit gázkamrába küldenek, s férfiakat meg a munkára képes fiatalokat rabszolgasorba hajtják különböző gyárakban. Ez nem csak számomra, más számára is el és felfoghatatlan volt. Akkor még. A behívón ugyanis az állt, amit kaptunk, hogy munkatáborba visznek minket, ahol a szülők, s a felnőtt korú fiatalok dolgozhatnak, a gyerekek pedig felügyelet alatt lesznek, más gyermekekkel. Még a ruháinkat, személyes holmijainkat is el kellett hozni magunkkal, hogy megfelelően fel tudjunk készülni a tábor béli életre. Minél többet utazunk, minél többen halnak meg körülöttünk, annál kevésbé hiszem ezt el. Be kell látnom, ha ez igaz lenne, akkor messze nem ilyen körülmények közt utaztatnának minket, ahol még az emberi szükségleteinket sem tudjuk elvégezni.
Már azt se tudom, hogy hajnal van-e, vagy esteledik? Nem tudnám megmondani, annyira egybefolynak már a napok. A vonat lassít, s megáll. Megérkeztünk! Gondolom kicsit vidáman, hogy legalább az utazásnak vége van. Rosszul gondoltam. Hogy is lehetnék vidám attól, ha megállunk, hiszen ki tudja mi vár ránk, ha egyszer utunk végére érünk?
Döbbenettel vegyes rémület ül ki arcomra, mikor látom, hogy puskákkal terelnek le minket a vagonokról, nem egy embert meg is ütnek a puskatussal. Felsorakoztatnak minket, az anyáknak engedik, hogy a kisgyerekeket fogják a kezükben. Majd kivetetik a vagonokból a már holtakat, egymás mellé fektetik őket, s kiválasztanak öt férfit. Köztük van a férjem is. Majd ásót adnak a férfiak kezébe, hogy eltemessék az eddig elhunyt testvéreinket. Elgondolkodom, beleborzongok abba, ami történik. A téli szél ráfagyassza arcomra a félelmet. Már nem tudom, s talán nem is akarom palástolni a félelmemet, s a kétségbeesésemet senki és semmi előtt. Mielőtt mélyen elgondolkodhatnék, egy pisztolydörrenése térít magamhoz. Abba az irányba nézek, ahonnan a lövés hallatszott.
A sor közepénél egy fiatalasszony fekszik a földön, tőle pár lépésnyire egy év körüli kisfia megfagyott holtteste hever. Ráparancsolnak az egyik emberre, aki a tömegsírt ássa, hogy azt a két hullát is dobják a gödörbe. Nem is a látványtól, inkább már a félelemtől, s az idegességtől... úgy érzem, görcsbe rándul a gyomrom, hirtelen bokákolni kezdek, s fiammal a karomon keserű epét kezdek hányni. Nem is tudom, hogy kerültem vissza a vagonba, de már javában úton vagyunk, mikor végre fel tudom fogni, hogy mi történik körülöttem.
Férjem mellettem ül, szemében már nyoma sincs a félelemnek. Vajon mitől nyugodott meg ennyire? Nem tudom, de beszélni sem akar. Beszélgetéseink kimerülnek abban, hogy biztosítjuk egymást soha el nem múló érzelmeinkről, melyek bárhol is legyünk, összekötnek minket.
Ezután még két napig utaztatnak minket, s utunk során még többen halnak meg. Főleg gyermekek, s legyengült öregek, akik már réges rég, még a gettóban feladták a harcot az életükért. A vonat lassít, majd szép lassan gördül be egy hatalmas vaskapun, melynek tetején a "Munka Felszabadít" felírat díszeleg. Fogalmam sincs, hova kerültünk.
A már szokásos puskatus ütlegek közepette mindenkit leterelnek a vagonokról. Egy SS tiszt rezzenéstelen arccal mondja, mi vár ránk, s biztosít arról, hogy a gyermekével, családjával mindenki együtt maradhat. Kamasz lányom, s a kis kétéves csöppségem a bal oldali oszlopba kerül, én a férjemmel s a fiammal a jobb oldali oszlopba kerülünk. Megkezdődik a kálvária. Nem engedhetem, nem engedem, hogy elszakítsanak gyermekeimtől. A felvigyázók nem engednek lányaimhoz. Hallom a kicsi zokogását, hirtelen a földre kerülök, nagy a túlerő. A következő pillanatban valaki megfogja karomat, s felsegít a földről. A szelektáló SS tiszt rezzenéstelen arccal nyugtatgat, s közli velem, ha nagyon szeretnék, menjek nyugodtan a lányaimmal. Hálálkodom jóságáért, úgy látszik mégis csak van valami emberi ezekben az emberekben is. Biztos neki is van családja, s tudja mit éreznek ilyenkor az emberek.
Miután vége a szelektálásnak, kettes oszlopban kezdünk menetelni előre egy nagy téglaépület felé, melynek ajtajára fürdőhelyiség van írva. Némiképp megnyugszom, még kicsit örülök is, hogy lezuhanyozhatunk, s talán a hozott holmijainkból még tiszta ruhát is vehetünk fel. A fürdő vetkőző helyiségében hosszú fapadok vannak, számozott fogasokkal. Felvigyázónk közli, hogy a saját érdekében mindenki jegyezze meg a fogasa számát, hogy a zuhanyzás után elkerüljük a kavarodásokat. A mi fogasunk a 123.-as. Nagy szégyenérzet közepette levetkőzöm, ahogy a társaim is, s pár perc múlva már mind meztelenül állunk a bejárat előtt. Öregek, fiatalok, gyermekek vegyesen. Aki tudja takarja szemérmét még ilyenkor is. Bennem is van nem kevés szégyenérzet, de számomra a legfontosabb az, hogy a kislányomat tudjam a kezemben tartani. Lassan kinyílik a zuhanyzó ajtaja. A zuhanyzóhelyiségben rengeteg zuhanyrózsa nyúlik le a magasból, a terem közepén több oszlop van egymás mögött, telis tele lyukakkal. Hogy mi célt szolgálnak nem tudom, de nagyon nagy a nyugtalanság. Kétezer ember lehet most ide bezsúfolva, többségük 16 éven aluli gyermek. Valamint nagyszüleik, testvéreik vannak még itt. Hatalmas csattanással záródik az ajtó, melyen betereltek minket, s hirtelen nagyon nagy lesz a zúgolódás. Várjuk, hogy mi történik. Kamaszlányom a kezemet fogva remeg a félelemtől, kisebbik lányom csendesen pislákol, ő is reszket, de nem sír.
Most hirtelen lekapcsolódik a villany, nagy sötétség támad, s az emberáradat megindul össze vissza. Kamasz lányom már el is sodródik mellőlem. Nagy a sikoltozás, az erősebbek eltaposnak szinte mindenkit. Sziszegő hangot hallok, s valami furcsa szag üti meg az orromat. Gáz. Most fogom fel, hogy miért is vagyunk itt. Egyre többen köhögnek mellettem, hallom ahogy mellettem gyermekek sírnak, s hánynak egyszerre, haldokolnak, fogom fel végül, majd a következő pillanatban az én torkomat is eléri a maró gáz íze, s én is fulldokolni kezdek. Gyermekem még mindig a kezembe. Embertársaimon próbálok feljebb kapaszkodni, hogy levegőhöz jussak, de nem megy, mert gyenge vagyok. visszacsúszom, hallom-érzem kislányom agóniáját, de nem tudok rajta segíteni. Lecsúszunk a földre...szememet marja a gáz, érzem, hányni fogok, közben egyre többen egyre erősebben taposnak rajtam. Utolsó erőmmel a kislányom szájába próbálok levegőt fújni, de nem megy, mert nincs levegőm. Már nem mozog...meghalt, úristen... érzem, ahogy kicsi körmei a húsomba vájtak, de nem tudok mit tenni... próbálok ismét felkapaszkodni, menteni az életem, újabb levegő vételhez jutni, de nem megy. A bokámnál fogva valaki visszaránt, egyszerre érzem, hogy szinte a húsomig kaparja valaki a hátam, gáz és hányadék szaga van körülöttem, s most az én számból is folyik ki a saját hányadékom. A földre kerülök, vegetatív idegrendszerem felmondja a szolgálatot, csak vonaglok a saját és mások ürülékében, hányásában, majd elvesztem az eszméletem...

Kislányom hangját hallom. Anya! Gyere! Furcsa érzésem támad, semmit nem érzek. Kinnt vagyok a tábor kapuján kívül. Mögöttem a tábor, füstölgő kéményekkel, hátranézek. Előttem fényesség, s kislányom hangját hallom: Anya, gyere! Ne nézz hátra! Most égetik a testünket. De már szabadok vagyunk, s élünk! Gyere menjünk! Ne nézz hátra! Nem bírok nem hátra nézni. Ott a rácsok túloldalán van a férjem, a társam, s a nagyfiam is. Bárcsak tudnék szólni nekik, hogy mi vár rájuk... Hogy ne féljenek, mert nem halunk meg. Valami ismeretlen erő húz előre a lányom hangja irányában. Ahogy egyre közelebb érek, annál nagyobb szeretetet érzek magam körül. Mindkét lányom itt van, nevetve öleljük, szeretjük egymást. Egy fény alak közeledik felénk, azt hiszem angyal lehet. "Kövessetek"- mondja. Majd hozzáteszi, hogy a sorsunkat beteljesítettük, a vállalt közösségi zsidó sors, mely egyénekre szabott immáron beteljesülni látszik. Nem is akarok erről tudomást venni! zsidó, nem zsidó, keresztény, vagy hitetlen...Nem érdekel. Élek! Én is és a gyermekeim is! ÉLÜNK!!! Majd szép lassan eltűnünk a Fényességben.

2007.10.14.

Még nem szavaztak erre az alkotásra

Alkotó
Regisztrált:
2007-08-24
Összes értékelés:
2901
Időpont: 2007-11-27 07:02:08

válasz Nyári Zsolt (2007-11-27 01:11:25) üzenetére
Szia Zsolt!

Borzasztóan sajnálom, ha tudsz azért gyere, s közben kézzel irogass. S ha van módod, töltsd fel, én várom az alkotásaidat!

Üdv Neked: s.
Alkotó
Nyári Zsolt
Regisztrált:
2007-07-21
Összes értékelés:
617
Időpont: 2007-11-27 01:11:25

válasz sleepwell (2007-11-24 20:02:19) üzenetére
Köszönöm Kedves Sleepwell!
Még 2 része van, csak még meg írni sem tudom, mert tömkrement az alaplapom, s most nincs pénzem, venni.
Addíg csendben kell legyek, míg nem lesz gépem, mert csak a munkahelyemről tudok pár percre idenézni sajnos...vagy kávézóból, de oda meg nem járok.
Köszönöm szépen a figyelmet!
Nagyon hálás vagyok Érte!
Alkotó
Regisztrált:
2007-08-24
Összes értékelés:
2901
Időpont: 2007-11-24 20:02:19

Jaj Zsolt! De borzalmas lehetett ez! Mélységesen megérintettek a szavaid. Csak ülök itt némán...
Tudod jó pár évvel ezelőtt voltam Dél-Lengyelországban az Auschwitz-i koncentrációs táborban, akkor ugyanezt a torokszorítást éreztem végig, mint most, ahogy olvastam soraidat. A gázkamrába képtelen voltam bemenni, ordítani tudtam volna...kegyetlen érzés volt! S minden mi ott volt! Ezerszámra a kisgyermek cipőcskék, macik rongybabák egy vitrinben, a sok szemüveg... s egyéb személyes tárgyak...borzalom mit műveltek ezek! Borzalom!!!

Zsolt! Gratulálok Neked...fájó élményt adtál, de csodállak nagyon, hogy így leírtad!

Alkotó
Nyári Zsolt
Regisztrált:
2007-07-21
Összes értékelés:
617
Időpont: 2007-10-14 19:57:28

No.Nagy nehezen megsdzületett...
Aki esetleg várta, annak sok szeretettel, aki nem, annak is!:)))
Zsolt

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Legutóbb történt

eferesz bejegyzést írt a(z) Szívek temetője című alkotáshoz

Krómer Ágnes bejegyzést írt a(z) Szél hátán fellegek című alkotáshoz

oroszlán bejegyzést írt a(z) Rózsalakodalom című alkotáshoz

Krómer Ágnes bejegyzést írt a(z) Óh világ, ébredj! című alkotáshoz

Krómer Ágnes bejegyzést írt a(z) Semmi című alkotáshoz

oroszlán bejegyzést írt a(z) éghető anyag című alkotáshoz

oroszlán bejegyzést írt a(z) Semmi című alkotáshoz

Krómer Ágnes bejegyzést írt a(z) Lesz-boszi című alkotáshoz

Krómer Ágnes bejegyzést írt a(z) Semmi című alkotáshoz

Ötvös Németh Edit alkotást töltött fel penészírtó címmel a várólistára

Ötvös Németh Edit bejegyzést írt a(z) Elmúlás című alkotáshoz

Ötvös Németh Edit bejegyzést írt a(z) Elmúlás című alkotáshoz

Ötvös Németh Edit bejegyzést írt a(z) éghető anyag című alkotáshoz

Ötvös Németh Edit bejegyzést írt a(z) éghető anyag című alkotáshoz

Kankalin bejegyzést írt a(z) Hang-jegyes című alkotáshoz

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2019 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)