Csönd volt. Mérhetetlen nyugalom. Hallani lehetett a távolodó sötétség lépteit. Olyan volt a hangulat, mint mikor a terméketlen és lakatlan sivatagban a hajnali szél süvítése áthatol a homoktengeren, s egybeolvad a messzeség némaságával. Lelkének fájdalma kihasított a levegőből egy szeletet. Forró és hideg áramlatok váltakoztak szívében. Tekintete kifutott az ablakon. Egy parányi felhőgyűrű kezdett kialakulni mely alul kinyílt résnyire, és felvett egy bárány alakot, melynek lábacskái szemlátomást megnyúltak, s párhuzamosan egészen a horizont vonaláig elnyúltak. Hatalmas hófehér tejszínhabként kúszott hangtalanul az égen. Az egyik lábacska fürgébb volt, s tovább nyújtózkodott, s elért a felbukkanó Nap szikrázó széléig, s a látóhatárt egymás karjaiban megfestették narancsvörösre. Gyönyörű volt. S a következő pillanatban a fehérségből kibukkanva azúrkékségben ott ragyogott az ég. Ott, ahol a kékség a messzeségbe elveszett egy csodálatos ismeretlen fénykör derengett. Talán a remény palástja szikrázott ily kecsesen? Távol volt nagyon, de mégis közelinek tűnt. Azt hitte, álmodik. De teste megmozdult, a takarót teljesen a nyakáig felhúzta, fázott.

Nagyon fáradtnak érezte magát, félve nézett körül. Egy barátságos hotel-szobában volt. Hogyan került vajon ide? Nem emlékezett semmire. Nem merte végig gondolni, hogy mi is történt, félt a hangtól, félt a szavaktól, félt a valóságtól, félt önmagától. Mennyire nem illettek rá azok a szörnyű szavak! Bár minden ellene szólt, ezt be kellett látnia, mégis iszonyatosan tiltakozott a lelke a szörnyű vád ellen. Mennyire nem ismerte őt ez a férfi, mennyire nem is akarta megismerni semmilyen formában! Milyen erővel szerette volna bebizonyítani a dolgok ellenkezőjét, de a férfi belakatolta az ajtót, még a kis sámlit is odatolta biztonságból, s a ház körüli árkot is teleengedte vízzel, s minden erőlködése ellenére sem sikerült, semmilyen formában megközelíteni Őt. Csak sodródott egyre mélyebbre, egyre nagyobb gyűlöletet, ellenszenvet szított maga ellen, s megállíthatatlanul futott a vesztébe. Az idő rohanása tette őt bűnössé. Retteget, hogy nincs több boldogság számára, vadul, önzően kapaszkodott egy lehetetlenségbe. Eszét vette a rögeszméje, sürgette a percek kattogó zaja, s a pánikba esett vágy teljesen eltorzította egyéniségét, tisztességét eldobva, belerohant egy ismeretlen őrületbe.

Ismét remegés futott át testén, összekuporodott az ágyon. Sosem tapasztalt szégyent érzett. Remegő kézzel nyúlt a telefonért, beérkezett üzenetek mappában kutatni kezdett, hátha, nincs is ilyen üzenet! De sajnos rábukkant az ismerős névre, pár napja még öröm futott át arcán, ha meglátta a kijelzőn, most rettenetes félelem kerítette hatalmába. Tegnap reggel óta nem merte elolvasni a rémisztő szavakat, remélte, hogy eltűnnek, s szebbek íródnak helyükre, vagy legalább egy "Bocsánat!" vagy "Elnézést!" - de nem - a szavak ott álltak gonoszul, kegyelem nélkül osztották a pofont. - Ez borzalom! - mondta alig hallhatóan, mikor elolvasta, fel sem tudta fogni. A könny jegesen marta, csikarta szemét: - Ez iszonyat! - a takarót még jobban felhúzta magára, rettenetesen didergett. - Mit tettem? - suttogta remegő hangon, várta, hogy most azonnal meghaljon. Kegyetlen erővel kívánta, hogy elragadja a fekete sötétség. Nem akar így élni tovább! Halk nyöszörgése zavarta a szoba tompa csendjét. Mit tehet egy beteg lélek, ha kifordulva találja önmagát a földön heverve? Újra és újra peregtek előtte a szavak, egyre fájdalmasabban nehezedtek lelkére, nyöszörgött, nyüszített, mint egy beteg kiskutya.
A kínzóan kegyetlen tehetetlenség újra kábult alvásba rántotta.

Körülbelül 1 óra múlva valami különös erő rántotta ki az ágyból. Ijedten ült fel, kábultan meredt a hófehér falra. Furcsa érzés futott át agyán. Harag? Nem, nem harag volt, valami teljesen másfajta érzés kerítette hatalmába, ismeretlen érzés volt, senki iránt még nem érzett ilyesmit: - Gyűlöllek!- mondta ki teljes hidegséggel, s ahogy meghallotta meg is rémült tőle.
- Furcsa - gondolta - lehet, hogy meggyűlölöm? - s fanyar, kínos mosoly rajzolódott szája sarkába, de ahogy jött, olyan sebességgel el is tűnt. Sóhajtott egy fájdalmasan hosszút, s felkelt. Szerette volna azt hinni, csak egy rossz álom az egész.
Bevonszolta magát a fürdőszobába, ahol még érződött az előző nap használt finom fürdőolaj illata, szorosan behunyta szemeit, ne lássa meg a tükörben az arcára kiülő fájdalmat, kezével kitapogatta a csapot, s csak pár másodperc múlva nézett ki hunyorogva egy vékony résen, s mikor meglátta a képet, síri hangon felkiáltott:
-Jaj! - s villámgyorsan visszazárta szorosan szempilláit, majd olyan szomorú tekintettel nézett fel újra, hogy a polcon lévő parfümös üveg is megrettent.
Lassan lehajolt és langyos vízzel átitatta sápadt arcát többször is. Jól esett bőrének a nedvesség.
- Lemegyek a partra! - gondolta, s ez a mentőötlet erőt öntött belé és gyorsított a tempón - Most kell látnom! - gyorsan lezuhanyozott, szélsebesen felöltözött, leszaladt az étterembe, megivott egy forró kávét egy finom sütemény kíséretében, s úgy szedte a lábait, hogy a kedvenc pincére is elcsodálkozott a fürgeségén, s vidáman utána kiáltott: - Szép napot Anna! - de ezt már nem hallotta, olyan szaporán futott le az impozáns lépcsőn.
S egyre csak felfelé tekingetett, gyönyörű volt, amit látott: - Jaj, de szép! Jaj de szép! Isteni! - ujjongott halkan, s valami izgalmas virgoncság bújt testébe, s hopp, éles fékcsikorgás, a semmiből egy iszonyatosan hangos dudálás vágta ketté a kislányos örömet, ezer köbcenti suhant el mellette. A vakítóan vörös test vad sebességgel, erotikus kéjjel feküdt az aszfaltra. - Huhhh... - dobogó szívvel szaladt fel a járdára. A felhők egy idő óta elvarázsolták, mindenről megfeledkezett ilyenkor, elbűvölődött tőlük. Most már tudja, hogy a csodatévő tündérek adják neki ajándékba e felülmúlhatatlan élményt, s ők vigyáznak is rá.

Alig várta a találkozást, a bánat most nem jött vele. Boldogan futott lefelé a mólóhoz. A lendület hirtelen befékezett, s blokkolva megállt, s inogva a mozdulatlanságba gyökerezett a lába. Elképesztő volt, ami elétárult. Visszafojtva lihegett - alig hallhatóan - vigyázott, ne zavarja meg vele az intim pillanatot. Majd egy óriási nagy levegőt vett, s azonnal vissza is engedte, a futás fáradalma lezuhant a stégre. Egy horgász rá is nézett szigorúan. - Bocsánat - suttogta, majd visszatért a bénult csodálkozásba. Percekig csak állt, nézte a vizet, majd az égre meredt, s vissza a vízre, s fel újra. Különlegesen szép felhők gomolyogtak. Mintha le akarnának ereszkedni a vízfelszínre, annyira közel jöttek. Megbénulva állt. Órák teltek el, ahogy figyelte a történéseket.

Álmélkodva nézte, hogy milyen mozgalmas odafenn minden. Ide-oda sertepertéltek a "kicsik", a "nagyok" pedig méltóságteljesen vonulgattak, terelgették a piciket, s néha óriásira kitárták karjukat, hogy az egész égbolton elterülhessenek, mutatva hatalmukat. Amikor a Nap is az égen trónolt már javában, akkor volt csak nagy a csetepaté, küzdelem a területért. A hatalomra törő "nagyok" néha eltakarták őméltóságát, de a Nap mindig kificánkolt a fehér dunna alól - ment a kergetőzés - a Nap győzedelmeskedett, vesztett viszont mikor egy arra tévedt fekete felhő - a zord uraság - lépett a színre, s kegyetlen erővel rávetette magát a Napra. Akkor hiába kapálózott, sugarait bekebelezte a sötét kéjes vész. Ezt látván a szél, ízibe lóra pattant s üdvrivalgással rohamot indított, s egykettőre elbánt a gonosszal, majd rákacsintott a Napra (titkon szerelmes volt bele), s elcsendesedve megpihent a hegyoldalon, szabad utat adott a szellőkisasszonynak. Felgördült a függöny, s egy mesés színdarab varázsolódott az égre. Csodálatos fanfárokkal érkeztek a háttértáncosok, a kis felhők, cikáztak jobbra-balra, vékony fátyolcsíkot hagyva maguk után, átfutottak a másik szegletbe, őket követték habos tüllben az udvarhölgyek, kecses bájjal táncoltak: - De szépek vagytok! - mondta halkan, s eltántoríthatatlanul nézte tovább az előadást.

Mikor a fehérek tánca befejeződött, a színpad kiürült, a kékség vette át a hatalmat. Micsoda kontraszt! A díszletre fenséges fények tükröződtek. Egyik bűvöletből esett át a másikba. Ilyen színt festőecset képtelen keverni, bár van rá egy-két jó kísérlet, de egészen nem lehet vissza adni e színpompát. Fenséges volt, ahogy a kékség meghajlott a horizonton s egy mozdulattal, átmenet nélkül belebukott a vízbe, s forrón összecsókolózva elringatták egymást. Ámultan nézte a jelenséget, ahogy a víz magába engedte az eget. A színek játszadoztak, s elkezdődött a második felvonás, melyben olyan erotikusan egyesült e két természeti csoda, hogy teljesen elérzékenyült. Ahogy bársonyosan besimultak egymást ölelve a mederbe, s kékes zöldből átcsaptak a türkizbe... hát ez oly gyönyörű volt, hogy még a könnyei sem bírtak kibuggyanni, csak meghökkenve álltak a szem sarkában!

Ekkor egy varázslatos erő felemelte testét, majd óvatosan visszaeresztette, s gyöngéden beledöntötte a frissen nyírt, illatos fűbe, s azonnal kiszabadultak a könnyek is, s csak folytak, folytak... s ebben a misztikus pillanatban teljes testével, szívével, lelkével együtt azonosult a csodával. Átölelte, erősen magához szorította, s nagyon, nagyon boldog volt. Szeretett volna beleolvadni örökre e gyönyörűségbe.

Furcsa zaj törte meg az idillt.
A hófehér csodából pillanatra kitekintett, egy zsibogó kiránduló csoport nyomult a mólóra, a nyüzsgésük bosszantóan hatott. Ide-oda szaladgáltak, mindenféle idétlen pózban fényképezték egymást, egy idegenvezető hadonászott folyamatosan egy öreg esernyővel, s artikulátlan hangon terelte a népet, minden diszkréciót mellőztek, s egy pillanatra sem azonosultak a szépséggel, az érzéssel, a természet apró csodáival s különösen nem a felhőkkel.

- Pszt! - szólt halkan Anna feléjük, de szavát senki nem hallotta, behunyta szemét, fájt neki, hogy ilyen tapintatlanok. Majd visszanézett a csodájára, végigsimította lágyan, s elsuttogta neki még vagy százszor - míg a Nap az égen volt - hogy: - Köszönöm! Köszönöm! Köszönöm! Szépségeim, köszönöm!

E szikrázóan szép napon, mikor a nő már majdnem elvesztette hitét önmagában, az utolsó pillanatban megmentették: a Felhők.


(Milyen jó is lenne, ha a csoda mindig segítségünkre sietne, s elringatna...csak pár pillanatra...de kellenek hozzá a Felhők !)