Felettünk az ég csendesen nem morog,
és nem moccanak csigorgó levelek lépteid alatt.
Nem takar az eső, ha fázol, de nem félj már, nincs
nesz se.

Az ágak között az megtört fény lehull,
de a Földet nem színezi, ritka mosoly sem arcod,
nem repül el itt semmi már, minden messze szállt,
messze.

Zajok nem rikoltanak, csak a levegő nehéz,
fagyott szomorúságból köt koszorút didergő
kézzel a nappal, az alkony mozdulatlan rád
szakad.

Kezedben, mint festett, néma lombon, csillog
a dér. Zúg, feltámad körülötted és sóhajt
a kései szél. Látomások szakadnak szemedből és
hasadt

lelkeden keresztül némán kitündököl szavad,
kezdbe fogod, megtartod és eldobod a tárgyakat.
Arany a hajnal, a nappal szürke s az éj ezüst:
könnyen lebeg, mint köd, a pára vagy kósza füst.