Az utolsó est cigi után írom ezeket a sorokat. Átmentve egy pár gondolatot reggelre, mit ilyenkor a test tespedése meddő tervé se tesz. Régi szokás már: Alvás előtt még a józan álommal szédülni egy kicsit. Mit már, csak azaz álom követhet, mit az álom álmod, nem az álmodó.
Még ezt is reggel kell hogy írjam, mint esti-költő-szerepjátékot.
Csinált gerinc. Ügyesen faragott, mint valami rossz fogas; nyögő terhei alatt álruhás senki. S tudva mennyi titkot, kínt, bajt, panaszt halmoztam már így össze, még kalapot is emelnék előtte ha tudnám hova tenni.
De te tudod jól: ilyenkor már nehéz, a tegnap delében rám izzadt verseket újra felpróbálni.
Mint kinyűtt göncöket, mit esténként csak úgy a szennyes mellé dobok.
Összepárosítani inget, nadrágot, összekapcsolni a gombrímeket, szögegyenesre hajtogatni az ingnyakat, kivasalni a ráncokat, s egy ócska gombolyagból toldozgatni a feslett gondolatot. S ezt mind egy pillanat alatt.
Aztán tükör elé rohanni, kívülről nézni egy kicsit mit belülről látok.
Bemutatkozni újra anyámnak, apámnak, társnak (ha volna), barátnak, s vad idegennek ha kell. S így a végére hagyva még magamnak is; órák, napok, hetek múlva, mit messziről jött ismeretlen ismerős.
S ha még mindezen végig is tudok rohanni, akkor vagy a rohanás alatt izzadom át a patyolatba vert ruhák illatát, vagy a tükör előtt állva; mi csalfa, görbe, törött már: Én vagyok a hiba.
Mint messziről jött álomvándor, fáradt fejemnek nem adott szobát egy kávéskanál-csiling-porta. S szemtáskáim, csüggedten vonszolva még az álomból, nem hordja a gondolt emeletre egy fehérbe öltözött fekete. Egy ilyen reggeli import szolga.
Látod ez is. Mit esti tervnek szántam reggelre, hogy ne vesszen ez is úgy, mint a többi; lett reggeli panasz, min aztán majd lehet az esti cigi mellett könyökölni.
Hát így megy ez: Késik a posta.
Talán meg se kapod. S lesz ez is, egy feledett csomag valami koszos sarokba. Mire tévedt bélyeget üt majd az élet. S csak ennyit kapsz válaszul:
Vissza a feladóhoz.